26 szept Közteherviselés
– A jó Isten éltessen sokáig, szüvem, boldog születésed napját! Teljesüljön minden kívánságod!
– Köszönöm, Nannyó, köszönöm szépen!
– Hány éves is lettél, szüvem? Huszunöt! Na. Amikor én huszunöt éves voltam, mán a nénjikéd is segített szénát csinálni, akkora vót. Akkor anyád mán nagy leánka volt, ő mán a szekeret es megrakta.
– Aha.
– Öregedsz te is mostmán, na, ideje lenne egy gyermeknek…
…
-Hálo? Háálo? Na, letette.
Visszahív még párszor, de három hónapig nem beszélek vele. Már évek óta a családi ebédek kedvenc csemegéje, hogy mikor jön a baba. Úton van, ugye, csak nem mondjátok? Ha még sokat vártok, nem lesz, aki tologassa a babakocsit, ha dolgotok lesz, már lábra sem fogunk tudni állni. Nézd meg, BezzegŐsokkalJobbMintTe is terhes, pedig kisebb, mint te. Nem leszel fiatalabb, fiam. Pedig már milyen jó lenne egy unoka. És a sor folytatódik.
Minek ez a nagy sietség? Miért tuszkolnak ennyire az anyaságba? Ez közügy, azt gondolom, egyfajta közteherviselés, mert már nem csak a szüleim és rokonaim, hanem a szomszéd, a néni a boltból, a fagyis, a pék, a gázóraleolvasó és nagyjából mindenki, aki éppen beszélni szeretne hozzám, jó kis icebreakernek gondolja a kérdést, hogy mikor jön a baba. Jól vagytok? Van valami baj? — kérdezik, amikor megtudják, hogy egy ép és egészséges pár, akik már két éve házasok, nem szültek ma sem. És látszólag holnapról is el fog maradni a csoda. Valószínűleg frigid a csaj, úgy is néz ki, szegény pasi. Biztos nem alszanak együtt.
Ha szingli vagy, mikor lesz párod, ha párkapcsolatban élsz, mikor házasodtok, ha az esküvő is lejárt, mikor jön a baba, és ha a baba is megszületett, mikorra tervezitek a tesót? Miért érdekli ennyire a társadalmat, hogy mikor gyarapodik a nemzet?
Megint el kell menni mindnyájunknak és jó lenne mielőbb többen lennünk? Vagy csak a vasfüggöny mögött volt nehéz megtartani az irányítást afölött, hogy ki, mikor vállal gyereket, ezért legtöbb, néhány hétnél tovább tartó románcból család lett és most ez a sztenderd. Ezt kell követni. Igaz, hogy még fél lábbal az egyetem kapuján belül vagyok, másik lábammal meg a semmi fölött kalimpálok, amin átsejlik a gyerekszobám körvonala, hiszen legfennebb oda költözhetek vissza, a banki egyenlegem szerint, de már érkezik a kérdés: hol a baba?
– Pár éve álltam munkába, ível felfelé a karrierem, szeretem, amit csinálok. Végre van lehetőségünk utazni és igazán élvezni az életet.
– Nahát, mi nem voltunk ennyire önzőek, inkább a gyerekre gondoltunk. Hanem a nyugdíjamból kellene kifizetnem a kicsengetési ebédjét, hahahaha… és akkor végül mikorra tervezitek?
– Még nem vagyunk felkészülve rá.
– De próbálkoztok?
– Ez mit jelent? Másképp kell, mint egyébként?
– Nahát, ti tényleg nem vagytok felkészülve.
Nem, nem vagyunk. Sőt, valószínűleg senki sincs felkészülve a szülővé válásra. Ez egy életciklus, amit képtelenség szimulálni előre. Talán nem kellene annyit tervezni és akkor könnyebben rábólint az ember a felelősségre. Csak úgy félvállról mondja majd, hogy tessék, itt a szabad akaratom, most amúgy is jegelnem kell pár évre, vigyed nyugodtan.
Senki nem tudja, mire vállalkozik az anyasággal, csak azt érzi, hogy ketyeg a biológiai órája, és már-már látja maga előtt, ahogy összeszárad egyenként minden petesejtje és ez borzasztó, de aztán amikor már dönteni kell, hogy akkor most igen, nem bólint rá egyértelműen, hogy igen. Persze vannak mások is, akik mindig is babára vágytak és akik mindig is jó szülők voltak, amíg meg nem született az első gyermekük, de mi nem ezek közé tartozunk. Mi jól vagyunk így is, ahogy vagyunk. Legalábbis egyelőre.
Aztán szól az orvos, aki szintén akarja, mindenkivel együtt azt a gyereket, akit mi még nem képzeltünk el magunknak, hogy valószínűleg nem lesz baba. Csak ha nagyon neki feküsztök, hahaha. Meglepően rosszul esik, amit mond. Nem kell úgy aggódni, de azért most már tényleg neki kell vetkőzni, hahaha. Nem lesz… morzsolom az ajkaim között a szavakat és ízlelgetem, hogy vajon mit is jelent ez, ha perspektívába helyezzük.
Telnek a napok, nem is figyelek erre. Utazunk, partyzunk, ha megjön a péntek, túlórázunk, ha még nem. Közben meg a mégis morál vívja a harcát és dönt helyettem.
– Baba van a pocidban — közli velem a kollégám totyogója.
– Igen, Töltött Fánk a neve — nevetek.
Mégis átjár ez a fura érzés, kicsit hűvös, kicsit selymes. Nincs ahogy legyen, mert nem lehet. De azért megveszem a csíkot. Badarság, mondták, hogy nem lehet. Azért egy utat megér a mosdóba. Csak, hogy tudjam, hogy teljesen befúrta-e magát a fejembe az, amit eddig nem is akartam, de amióta nem lehet, már kell.
Halvány a csík, de ott van. Baba van a pocimban. Ez most jó, vajon? Pedig még nem vagyok készen. Hogy lehet felkészülni erre?
Hónaponként egy-egy fejezet a Spock doktorból? Vagy meditációval? Esetleg beszélgessek többet más szülőkkel? Járjak workshopra? Vagy valamilyen VR játékon keresztül? Vagy mégis hogy?
Egy életért vagyok felelős. Minden rajtam múlik. Ha fázik, ha szomjas, ha éhes, ha szomorú, ha rosszul dönt vagy sír. Én leszek az oka. És ha nevet, ölel és simogat, ha tornyokat épít, meséket talál ki és suhan a szélben, ha elégedett és boldog. Én leszek az oka. Mennyire vakmerők vagyunk mi, emberek, hogy sokszor gondolkodás nélkül azt mondjuk: mi jó szülők leszünk.
Pedig annyira összetett és kiismerhetetlen az a kisember, aki bennünk növekszik, még így is, hogy belőlünk fakad. Összetett, de mi is azok vagyunk. Olyanok vagyunk, mint két fogaskerék. Egy pici és egy nagy: ha nem illeszkednek megfeleően, roncsolják egymást. Viszont ha megtalálják az illeszkedés tökéletes módját, a világot is elmozdítják a helyéről.
– Jaj, úgy örvendünk! Gratulálunk! Végre tudunk együtt babázni. És mikor költöztök nagyobb lakásba? Ebbe már nem fogtok hárman elférni…
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
