26 aug Argán- és narancsillatú Marokkó
Argán- és narancsillatú Marokkó
A nagy kékség illata: Chefchauouen és Tanger
Reggel 7:00 óra van. Fázom. A reggeli fényben mintha nem is lenne már olyan parányi a kékre meszelt szobánk, mint amilyennek a késő esti érkezés során a félhomályban tűnt. Magamra kapok minden vastagabb ruhadarabot a táskámból és felmegyek a tetőtérre. Fúj a szél, reggeli vonyítások, ébredező hangok és a kék házak sokaságának látványa egyértelműsíti, hogy igen, megérkeztünk Marokkóba, pontosabban az egyik legkülönlegesebb városkába, ahol eddig jártam, Chefchaouenbe.
Előző reggel komppal hagytuk el Európa partjait, hogy rá másfél órára ismét Afrika földjére léphessek, ebben az évben másodszorra. Busszal, komppal megérkezve, majd kocsival körbejárva Marokkót átfogóbban érzékelhetőek a távolságok, más a tapasztalás, még akkor is, ha fárasztóbb, kiszámíthatatlanabb és olykor megkérdőjelezi az ember a saját döntését. A megérkezés a spanyol Algeciras városából a Gibraltár-szoros nyugati végénél fekvő közel egymillió lakosú ipari városba, Tangerbe történt. Itt töltöttük a délutánt, itt kóstoltunk először bele a marokkói tajine-okba, hogy ezt követően egy pár órás úttal megérkezzünk az egyik fő állomásunkra, ebbe a hegyvidéki eldugott kis hűvös, kék kisvárosba, ahol az első marokkói ébredésem koraira, de annál nyugodtabbra és alaposabbra sikeredett. Noha közel négy hónap telt el a marokkói kaland óta, határozottan emlékszem a háztetőn üldögélve arra a határtalannak tűnő reggelre, az iráni hangulatot idéző hangokra, a felkelő nap fényében egyre intenzívebbé váló kékségre és arra a jellegzetes illatra, amit még akkor nem tudtam értelmezni. Majd később a városka utcáin sétálva a különleges formájú és kék színű ajtókra, az itt élő emberek rezzenéstelen arckifejezésére, a házakból kiszűrődő gyerekkacajokra és kiosonó macskákra. Később felmásztunk a szemben fekvő dombra, ahonnan a mecset mellett lenyűgöző látványként tárult elénk ez a település, amely a 15. században egy erődítményként jött létre, hogy a portugálok elleni támadásokat kivédjék.
A bőr facsaró orrú szaga: Fez, majd Meknesz
Még aznap délután Fez felé vettük az irányt. Talán túl későn, mivel az út utolsó 100 kilométerét a főútról letérve nagyon rossz és már-már félelmetesen elhagyatott útszakaszon tettük meg. Talán az is hozzájárult a késői úthoz, hogy a Királyi Gárda tagjai előszeretettel állítottak és büntettek meg gyorshajtás miatt vagy éppen egy általuk improvizált stoptábla észre nem vétele miatt. De, legalább volt alkalom a franciát gyakorolni és a bírság sem volt olyan magas, az összesen 4 darab tette ki egy romániai bírság árát. Fezben megkönnyebbülés volt megérkezni, főként, hogy egy különlegesen szép riadba sikerült egy óriási szobát foglalni, ami helytörténeti múzeumként is tökéletesen megállta volna a helyét, teknősbékákkal társítva. A hosszú utat követően lassú volt az ébredés, mintha éreztem volna, hogy nehéz lesz ez a nap. Jól esett lassan reggelizni a sok apró kicsi színes tál tartalmából, mézet, narancs, füge dzsemeket, mini pitát, laposkenyeret, baghrir, marokkói ezerlyukú palacsintát, zaalouk, marokkói padlizsánkrémet kóstolni, mellé mentateát és narancslevet inni. Már dél is elmúlt, amikor kiléptünk a riádból. Még az esti érkezés során ránk akaszkodott egy fiú, aki szerette volna megmutatni a várost, természetesen egy kis anyagi juttatás ellenében, mi pedig azt mondtuk, hogy reggel 9-kor találkozzunk. Azóta várt minket, így egyértelmű volt, hogy 3 óra várakozás után nincs szívünk elutasítani. És valójában nem bántuk meg. Mintha ráérzett volna, hogy az ország második legnagyobb városát szeretnénk más szemmel feltérképezni és a körutat a tradicionális marokkói mesterségekre építette fel.
Egy panoráma kilátással indítottuk a közös napot, a várossal szemben fekvő dombtetőre kocsikáztunk ki, ahonnan a teljes város látható volt,
majd visszatérve a városba és a medinába műhelyeket látogattunk meg, a jellegzetesen elviselhetetlen szagú bőrcserző- és bőrfestőműhelyeket, marokkói tradicionális kerámiakészítő-, selyemfonalfonó-, szőnyegszövő-, argánolajfeldolgozó-, és rézverő marokkói lámpakészítő műhelyeket, valamint 1-2 jellegzetes, arab kenyeret sütő pékséget. Noha mentával védekeztünk az egész városban uralkodó erős bőr- és tetemszag ellen, a tetőtéren elfogyasztott ebéd sem segített az egyre erősödő hányinger csillapításában, sőt a várost már estefelé elhagyva kiütközött a rosszullét, erős hányások és gyengeség, hidegrázás formájában. Így a sivatag felé vezető hosszú útról fiam nagy csalódására kénytelenek voltunk lemondani, hogy egy közelebbi településen pihenhessem ki a rosszullétet. Így jutottunk el egy másik királyi városba, Mekneszbe, ahol egy napot sem töltöttünk és csupán a felépülésen volt a hangsúly.
Narancsillatú nagyvárosok: Rabat és Casablanca
Mindezek után üdítő érzés volt megérkezni Marokkó fővárosába. Végre kiléptünk a medinák szűk és olykor piszkos utcácskáiból a széles sugárutak világába, ahol az óceán sós levegője a buja andalúz kert narancsfái és a frissen facsart narancsüdítők illatával keveredik. A maga kétmillió lakosa ellenére talán a legnagyobb kellemes meglepetése utunknak Marokkó e felfedezetlen gyöngyszeme lett. Igaz az itt élő és a királyi családnál dolgozó szatmári Cseh Zsuzsa javaslatára ki nem hagytuk volna. Az Atlanti-óceán partján fekvő, világörökség listán is szereplő város az egyetlen, ahol a díszes egyenruhába öltözött királyi gárda látható, történetesen a Hasszán-toronynál. Ezek a gárdisták őrzik V. Mohammed mauzóleumát, mely épület az Alaouite-diansztia idejéből származik és fehér sziluettjével, zöld cseréptetőjével igazi remekműnek számít. A pezsgő európai hangulatot nehéz nem észrevenni: új villamosvonal köti össze Rabat és Salé városát, a sugárutak mentén hangulatos sétányok, kávézók és a helyi kikötő is jelentős fejlesztésen ment át. Rabat olyan hely, ahol a marokkói történelem gyönyörűen ötvöződik a modern élettel és ahol az ország európai gyökerei és az afrikai örökség szépen fonódik eggyé. Ezzel szemben a Rabat és Marakkech között félúton található Casablancában leginkább a modernitás szele fúj. Semmi sem emlékeztet a hasonló című film hangulatára. Végülis a II. világháború alatt játszódó és Amerikában forgatott film kapcsán ez nem is meglepő. Viszont jó érzés volt újranézni és kicsit összekötni a mai földrajzi és történelmi tudásunkkal és utazási tapasztalatainkkal. Meg persze egy szerelmi történetnek mindig megvan a mindenkori plusz üzenete. Az Atlanti-óceán partján pedig filmtől és nagyvárosi léttől függetlenül is kellemes érzés volt sétálni, lenni, még ha fürödni májusban túl korai is volt.
Argánillatú Marrakech
Noha semmi igazi kivetnivalót nem tudnék kiemelni e város kapcsán, mégis az volt az érzésem, hogy túl sok turisztikai figyelem összpontosul rá. Valóban itt járva kihagyhatatlanul színes élmény Yves Saint Laurent múzeuma és a körülötte fekvő Jardin Majorelle meglátogatása. Itt lehet igazán megérteni, hogy miként és mennyire inspirálódott az eleinte Algériában élő tehetséges francia divattervező a marokkói színekből, mintákból és illatokból. A különbnél különb handmade boutique-ok, az óriási piactér, a különleges kávézók mind- mind hangulatot váltanak ki az ideérkezőből, és talán leginkább egy marokkói concept store, ahonnan fiam javaslatára több óra szagolgatás után hónapokra bevásároltam argán alapú krémeket, a hammanban használatos fekete szappant, bőrradírt, arckrémeket és olajakat. Azt hiszem ez volt a legszebb lezárása és illata is egyben a Marokkói-kalandnak.
Azóta is naponta használom ezeket a termékeket, melyek egyből visszarepítenek e varázslatos ország hangulatába, ahol a bőr, mocsok és egyéb szagok fölött a jellegzetes marokkói narancs és argán finom és lágy illata emelkedett ki, sőt segít az itthoni lelki és fizikai kényeztető nyugalom megtalálásában nap, mint nap.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
