Szerinted a szüleid mennyire befolyásoltak abban, hogy ezt az életstílust vedd magadra?

A szüleim nagyon sok éven keresztül dolgoztak Franciaországban. És az a vicces, hogy amikor én kiköltöztem au pair-ként, ők nemsokára hazaköltöztek, és akkor végül is egyedül maradtam Franciaországban. Ezután történt egy változás az életemben, ekkor pedig Magyarországra szerettem volna visszaköltözni, akkor azt mondtam, hogy megpróbálom közelebb, az már majdnem olyan, hogy a bokám itthon van.

Franciaország karrier szempontjából volt fontos, mert én ezt tudtam, hogy akkor ott több a lehetőségem, és aztán szálloda és vendéglátást végeztem, ebből a szempontból meg úgy éreztem, hogy itt sokkal nívósabb szállodák vannak, ebben ők nagyon erősek. Úgy mondanám, hogy van egy ilyen nagyon kifinomult érzékük a vendéglátás terén. Magyarországra pedig azért mentem volna, mert bár a gyakorlati munkáim során jártam több helyen is – Dubaiban vagy akár Tenerifén – de azért az mindig megvolt bennem, hogy haza kellene menni. És bár nem Magyarországon születtem, de azért nekem nagyon csábító volt ez, hogy ott az anyanyelvemen beszélhetek, mindig is csodáltam, hogy ha oda átmegyünk, akkor ott minden magyarul van.

Azt mondják, hogy a francia nép nem vár feltétlenül tárt karokkal minden idegent, nem túlságosan közvetlenek általánosságban. Te mennyire tudtál közéjük beilleszkedni?

Szerintem irtó nehéz bekerülni közéjük, legyen szó akár egy szoros barátsági kapcsolatról valakivel. Ugye én tíz évet töltöttem ott, és elmondhatom, hogy ezalatt nekem nem sikerült francia barátokat szerezni. Nagyon sok barátom van az országban, de ők is mind bevándorlók. Volt bolíviai, guadeloupei, martiniquei, spanyol, vagy akár Angliából, de így hogy franciák, talán egy vagy kettő, de ők is kollégák inkább. Szerintem ők legfeljebb a családban közvetlenek.

De te ott bekerültél egy családba au pair-ként, és ilyenkor általában jó esetben segítenek is abban, hogy beilleszkedj. Ez neked megadatott?

Nekem ez nagyon jól sikerült – egyetértettünk a szülőkkel a nevelési elvek kapcsán is, meg én amúgy nagyon alkalmazkodó vagyok, ezért pedig házimunkát is vállaltam, vagy akár ha főzni kellett, tehát megfeleltem így számukra.

És mennyire volt ekkor szociális életed? Hogyan tudtad ekkor a jövődet alakítani?

Igazából ekkor romániai emberek támogatásával sikerült ez nekem ott helyileg, mert elmentem egy diákoknak szóló tanácsadó központba, és akkor ott jött szóba először a szálloda és vendéglátás, amire én azelőtt nem feltétlenül gondoltam. De ennek a nőnek, akivel beszéltem, annyira jó meglátásai voltak, hogy így két perc után megkérdezte, hogy nem gondoltam erre a szakirányra. És akkor ezután teljesen önállóan keresgéltem, be szerettem volna jutni egy ilyen iskolába, és végül egy gyermekkori barátnőm édesanyja segített, és akkor így kerültem be. Itt három évig tanultam, majd következett még egy képzés, utána pedig már sokkal könnyebb volt mozogni. Sőt, még egy ösztöndíjat is kaptam végül, meg diáklakást.

Te amúgy sohasem féltél? Bár említetted, hogy voltak segítségek, de azért mégiscsak egyedül voltál egy idegen országban.

Nem. Ez lehet, hogy onnan jön, hogy már a gyermekkoromban ugye tulajdonképpen mi nagymamánkkal nőttünk fel. A szüleink rendszeresen hazajártak, de azért mégiscsak falun éltünk a nagymamánkkal, és az kicsit olyan, hogy ott szabad vagy, nem félsz semmitől, nincs veszélyérzeted. Nagyon érdekes, de tényleg, soha nem jutott eszembe, hogy valami történik velem, pedig volt olyan alkalom, amikor egy este például a taxisofőr szólt, hogy valaki követ. Szóval ilyenben is volt tapasztalatom, de ennek ellenére nem ijesztett meg semmi annyira, hogy hazajöjjek.

Nekem volt egy négy hónapos gyakorlati munkám a Crillon szállodában, és nagyon sokat jelentett akkor számomra, hogy már ekkor volt egy magyarországi hölgy, aki segített. És ő mondta, hogy először vendégnek kell lennem. És először csak egy kávéra mentem oda be, mert ott egy kávé is 15–20 euró. De ahogy én oda beléptem, és utána is, amikor már ott dolgoztam, akkor én azt mondtam, hogy én csak ilyen stílusú szállodában szeretnék dolgozni. Merthogy nagyon jól éreztem magam benne. Nekem mindig nagyon fontos volt a környezet, és hogy valami szép legyen körülöttem. Nagyon sokan azt gondolják, hogy ezekben a luxusszállodákban nagyon nehéz dolgozni, de szerintem ha valaki olyan személyiség, hogy igényes önmagával szemben is, meg szereti a szépet és a jót, akkor ez könnyen megy. Én legalábbis így voltam.

Azért egy ilyen luxusszállodába általában olyan emberek járnak, akiknek a pénz fogalma valami teljesen mást jelent, mint a hétköznapi embernek. Te hogyan láttad őket?

Hogyan kerültél át Marokkóba?

Ez is olyan vicces vagy spontán történet, nem is tudom, talán tényleg a sors akarta így, de azért hozzátartozik, hogy ehhez néha döntéseket kell hozni. Szóval nagyon foglaltak voltunk abban az időszakban a szállodában, és a mostani főnökeim egy másik szállodában voltak, de ott történt valami, így az éjszaka közepén átjöttek. És akkor onnantól kezdve én foglalkoztam velük. És így tényleg mindenről én gondoskodtam, a kicsomagolástól a vendéglő foglalásáig, vagy jegyek vásárlásával kapcsolatban is, vagy ha kellett valami specifikusabb ruha. Tehát olyan volt ez, mintha a személyi asszisztensük lettem volna. És ezt nagyjából három éven keresztül folytattam, mert ők évente 2–3 alkalommal jöttek hosszabb időre. És aztán felmondtam a szállodában, utána majdnem átmentem egy másik helyre, ahol felajánlottak nekem egy igazgatói pozíciót, de akkor azt éreztem, hogy nem lettem volna képes rá, mert el kellett volna költöznöm emiatt Dél-Franciaországba. Pont ebben a periódusban telefonáltak a mostani főnökeim, hogy jönnének a szállodába, de akkor tele voltunk, és nem tudtak jönni. Érdekes, hogy akkor pont a Crillon szállodában voltak, és amikor megtudták, hogy felmondtam, utána pár órára rá felhívtak újból, és áthívtak a Crillon szállodába, annak ellenére, hogy mondtam nekik, hogy nem vagyok oda illően öltözve. És akkor ott nagyjából öt és fél órán keresztül beszélgettünk. Szerintem ez az egész részükről is csak egy nagyon spontán ötlet volt – nagyjából két óra beszélgetés után kérdezték meg, hogy nem akarok-e nekik dolgozni. És akkor az első válaszom az volt, hogy nem, mert így tényleg nem tudtam, hogy mit csináljak, majd egy hosszas beszélgetés után úgy váltunk el, hogy végül is megpróbálom. Ehhez viszont nagyon sokat segített az, hogy volt egy biztonságérzetem, hogy ismertem őket, és tudtam nagyjából, hogy hova megyek dolgozni. És úgy indultam neki, hogy ha tetszik, akkor maradok, de ha nem, akkor sincs harag. És így kerültem végül hozzájuk, hogy még nem is tudtam, hogy mi lesz a pontos feladatom, csak azt mondtam, hogy akkor jövök.

Ekkorra Franciaországban már gondolom megtanultad a kulturális kódokat, de azért ehhez képest Marokkó valószínűleg nagy váltás volt. Ezt is félelem nélkül lépted meg?

Végül is igen, de azért, mert tényleg nagyon szépen és biztonságosan megszervezték ezt nekem a főnökeim. Ahogy a repülőjegyeket küldték időben, meg ahogy vártak, fogadtak – már maga az a meleg fogadtatás, amiben részesültem, az valami hihetetlen. Nem is tudom, hogy ha lesz még részem ilyenben.

Pontosan milyen pozíciód volt ott neked? Mi volt a feladatod?

Én egy ilyen személyi asszisztens vagyok, mert hogy még most is dolgozom nekik távmunkában. Szóval minden, ami a magánéletükkel kapcsolatos. Legyen az egy vacsora megszervezése, a menütől elkezdve az étel beszerzéséig, meg a vendégek fogadásáig. Ezenkívül a személyzettel is foglalkoztam, mert van nekik egy 15 főből álló személyzetük, és akkor ennek a menedzsmentje is rám hárult. S ebben tényleg minden apróságra oda kellett figyelni. De ezenkívül a belső dekorációban is segítettem, de emellett, ha mondjuk a főnököm kért egy kávét, akkor is elmentem, és csináltam neki egy kávét. De miniszterelnököket vagy a királyt is fogadtam már.

Gondolom, hogy teljesen más szabályai vannak egy háztartásnak Marokkóban, ezenkívül pedig a főnöködnek eléggé rangos pozíciója van. Szóval teljesen más ez gondolom, mintha egy európai háztartásban segítenél.

Abszolút! Engem nagyon nagy támogatás ért a főnökeim részéről. Mindig mellettem álltak, főleg mert nem volt könnyű az elején bekerülni a csapatba. Már megvolt a személyzet, de nem volt menedzserük. És volt olyan, hogy többször el kellett mondanom a dolgokat, de a főnök úgy fogadott engem, hogy az egész személyzetet összehívta, és kijelentette, hogy amit én mondok, az úgy kell hogy legyen. Ez irtó nagy biztonságérzetet adott abból a szempontból is, hogy ezzel kimutatták, hogy ők megbíznak bennem és a munkámban.

De azért előfordult veled, hogy megkérdőjeleztek téged, mármint a személyzet részéről?

Persze, sokan. Mivel a személyzet is többféle emberből tevődik össze, többféle szakmából. Tehát ott volt az irodai csapat, a biztonsági őrök, a sofőrök, vagy a háztartási személyzet, és akkor én voltam ebben a kapocs, aki ezeket összekötötte. És akkor azért volt olyan, hogy hiába mondtam valamit, mert utána úgyis visszakérdeztek, vagy így utánam kutakodtak. Azért nagyon sokat fejlődtem velük, mert ott a háztartás teljesen más volt. Például tízféle előétel és ugyanennyi főétel került az asztalra.

Az, hogy te nőként egy ilyen vezető pozícióban vagy, az ott megszokott?

Egyáltalán nem. És szerintem emiatt is voltak ezek a megkérdőjelezések, mert nő létemre még fiatal is voltam, és azért ezt hallottam így utólag, hogy legelőször azt mondták, hogy ez a kislány nem fog sokat maradni. Nagyon érdekes, hogy még a király is mondta a főnökeimnek, hogy azért lehet, hogy hat hónapot majd kibírok, de többet biztos nem. Mert ugye azért ott ez érezhető, hogy a döntő pozícióban a férfi van. Viszont ami a háztartást illeti, ott a nő az, aki döntéseket hoz.

És az mennyire jelentett problémát, hogy fehér nőként kaptál ott egy fontos szerepkört?

Szerintem ezt eléggé pozitívan kezelték, mert ugye ahogy te is mondtad, a főnököm eléggé rangos szerepet töltött be, és úgymond neki ez jó volt, hogy akkor van a csapatában egy európai fiatal hölgy. Mert ugye sok fontos európai személlyel tart kapcsolatot, és ilyen szempontból ez valamiféle presztízs volt, hogy egy európai fogadja a vendégeket. A másik pedig az, hogy nekem azért megvolt a kellő tapasztalatom, szóval megbíztak abban, hogy ezek a vendégek kellő profizmussal lesznek fogadva. Mert azért Marokkó hihetetlenül fejlett ország, de vannak hiányosságai azért ilyen téren szerintem.

Mi az, amit nem tudtál ott megszokni abban a környezetben?

A rengeteg étkezést talán. Meg ez a sok teázás. Mert amúgy az bennem is megvan, hogy akkor most fél óra szünet és teázzunk, de ők így órákon keresztül el tudják úgymond tölteni ezzel az időt. És bevallom, hogy a sok pazarlást sem tudtam megszokni, mert hát ott hihetetlenül nagy az ételpazarlás. Mondjuk ekkora bőséget sem láttam még életemben, hogy ennyire színes és ízletes felhozatal legyen mindenből. Viszont túl sok a pazarlás, mert ők nagyon sokat adnak erre, hogy bőséget mutassanak. Tudtam előre, hogy az étel háromnegyede valószínűleg el sem fog fogyni, amikor egy nagyobb társaságot vártak, és ilyenkor ezt én egy kicsit fájó szívvel csináltam.

Tehát az az étel, ami nem fogyott el, az szó szerint ki volt dobva?

Osztottunk a személyzetnek is, de azért nagy adag tényleg ki volt dobva, mivel nem lehetett tárolni.

Először az a gondolat született meg, hogy vissza szeretnék költözni Szatmárra, és csak ezután jött a bolt. Két éve felmondtam, de valahogy még mindig ragaszkodtak hozzám. Mindig volt valami ok, hogy maradjak, például a nyári szezon, vagy a főnököm születésnapja után is húzódott a dolog, de végül elérkezett az a pillanat, hogy tényleg hazaköltözöm, mivel már nagyon soknak éreztem a munkát. És akkor felmerült a kérdés, hogy mit csináljak otthon, ekkor gondolkodtam home office-os munkán, ahol használhatom a francia, spanyol vagy angol nyelvtudásomat, de rájöttem, hogy nem szeretnék egész nap számítógép előtt ülni és közben nélkülözni az emberek társaságát. Végül is aztán úgy történt, hogy van egy kis lakásom az üzlettel szemben, és amikor az üzlethelyiség felszabadult, spontán beszélgetés közben jött az ötlet, hogy nyissak egy marokkói üzletet. És azt szerettem volna, hogy itt majd tényleg olyan igazi marokkói, kézzel készült termékeket áruljak, amelyek az asztalra kerülhetnek, különös tekintettel a tálalásra. A marokkóiak ugyanis csodálatosan prezentálják az ételeiket. Olyan, hogy mikor már ránézel, úgymond már azzal is jól laksz. És akkor ez lett az üzlet koncepciója, de most papucsokat is árulok például. Folyamatosan alakítom az üzletet, és nagyon szeretem csinálni.

És akkor ez úgy működik, hogy ezt te kitalálod, beszerzed, és gyakorlatilag elejétől végéig te felügyeled?

Igen, ezt abszolút én intézem. Minden terméket az üzletben saját kézzel választottam ki. Elmegyek a termelőkhöz, ahol ezeket legyártják. Van például olyan termékem, amit csak az üzletnek készítettek, mert nagyon megtetszett egy csésze modell. Sokat segít, hogy járok Marokkóba, így személyesen is el tudok menni, szétnézni, és látni az újdonságokat. Az érdekesség és nagyszerűség abban rejlik, hogy ezek mind egyedi dolgok. Az üzletben nincs tömeggyártás, maximum 10–20 darab van egy-egy termékből, de van, hogy csak egy darab, és az nagyon megtetszik. Az ilyen nagyon tradicionális tárgyaimból is csak egy van, mert egyedileg készítik, festik és díszítik őket.

Amellett, hogy ezeket te árulod, milyen szándékod van még ezzel az üzlettel? Úgy értem, hogy mit tud ez adni Szatmárnémetinek?

Szerintem egyediséget. Ugyanis sokan mondják, hogy ez egy nagyon egyedi ajándék volt, amit innen kaptak vagy vásároltak. Fontos nekem, hogy egy ilyen ajándékbolt hasznos dolgokat kínáljon, ne csak olyan tárgyakat, amelyeket az emberek egyszerűen leraknak és néha letörlik róla a port, vagy eldugják, és nem látják többet. Célom, hogy az üzletben kapható tárgyakat minden nap használhassák, és hogy ezek szép pillanatokat hozzanak az életükbe.

Meddig tervezel most Szatmáron maradni?

Egyelőre nagyon jól érzem magam itthon. Ezzel egyelőre nincs gond. Hogy Marokkóban mennyi ideig tervezem még folytatni a munkát, az még nem dőlt el. Jelenleg ugye távmunkában is dolgozom, ami magában foglalja a telefonálást, WhatsApp üzeneteket, logisztikát és szervezést. Úgy gondolom, ennek még van jövője, de idővel talán el fog maradni. Lehet, hogy megmaradunk jó családi barátoknak, és biztos vagyok benne, hogy ha bármikor vissza szeretnék menni Marokkóba, mindig fordulhatok hozzájuk. Most úgy érzem, elérkezett az idő, hogy itthon letelepedjek és egy kicsivel nyugodtabb, de ugyanakkor aktív életet éljek.