7 dolog, amit a sebeim tanítottak nekem

Ezt tanultam én az önismereti éveim során:

1. Határokat meghúzni.

Megtanultam, hogy van jogom nemet mondani és emiatt nem kell lelkiismeret- furdalásom legyen. Hosszú volt az út idáig, mert sok esetben attól féltem, ha határokat húzok meg, akkor megbántom a másikat, sőt az is előfordulhat, hogy nem fog szeretni. Ha nincsenek határaid viszont, akkor káosz van, mindenki be- és átsétálhat az életedbe, és más életét éled, nem a sajátodat, mert valójában olyanokra mondasz igent, amire nemet mondanál.

2. Kiállni magamért.

Kicsit kapcsolódik az előzőhöz, mert mihelyt elkezdesz határokat meghúzni, máris kezdesz kiállni magadért. Megtanultam azt is, hogy ha kiállok magamért, akkor nem vagyok önző, csupán önazonos, aki tudja mit akar, nem hagyja magát kihasználni, és aki szereti, védi és képviseli magát egészséges határok között.

3. A sebezhetőség nem gyengeség, sőt ellenkezőleg erő.

Ez így van. Ebben hittem is, űztem is, viszont amit a terápiák során megtanultam, az az, hogy csak olyannak megmutatni ezt a sebezhetőséget, aki nem fog visszaélni vele és fegyverként ellenem használni – mert sajnos volt erre is példa. A kapitány én vagyok. Mindig. Aki pedig bánt, amikor én éppen lecsupaszítom magam előtte, annak nincs mit tovább keresnie az életemben. Nagy leckék ezek.

4. Elfogadni a sötét részeim is, és szeretettel, türelemmel fordulni feléjük.

Ezek főleg azok a részek, amelyek a belső gyerekem sérülései, és amelyek a felnőtt életemben sokszor aktiválódnak. Ilyenkor hiába vagyok dühös, türelmetlen, hogy még mindig miért vannak, mit akarnak stb., hiába harcolok, mert csak rosszat csinálok magamnak. Megtanultam, hogy ezek a sebek hozzám tartoznak, mint ahogy az egészséges részek is. Békében kell élnem velük, szeretnem kell őket is, megadni nekik, amire szükségük van, hogy minden újra OK legyen. És lesz.

5. A megbocsátás felszabadít.

Mindannyiunkat sok sérelem ér, gyerekként, kamaszként és felnőttként is. Viszont, ha cipeljük magunkban ezeket a nehezteléseket, közhely ugyan, de tényleg, azzal csak magunknak ártunk. Nem tudsz tovább lépni, és nem tudod élni felszabadultan az életed, amíg harag, gyűlölet van benned. Megtanultam, hogy ha megbocsátasz, nem azt jelenti, hogy jóban leszel azzal, aki bántott, vagy újra kávézni fogsz vele járni. A megbocsátás egy belső munka. Benned történik és érted.

6. Szabad hibáznom.

Na, azt hiszem, hogy ez volt az egyik legfelszabadítóbb felismerés. A sérült részeim azt hitték, hogy nem lehet hibázni soha, mert csak az szerethető, aki mindent, mindig jól csinál. Na, igen. Jó nagy hülyeség – mégis sokunkban van egy ilyen hitrendszer. A hibázás azonban a fejlődés része. Most már nem csak tudom, érzem is.

7. Az emberek olyanok, amilyenek.

Sokáig bosszantott és elszomorított, hogy hogyan tehette ezt velem a másik, hogy mondhatta azt, hogy viselkedhetett így. Hát úgy. Megtanultam, hogy ne vetítsem ki rájuk azt, amit valójában én vártam el tőlük. Ez sokat segített látni a valóságát és a másikat, ami sok esetben nem volt szép, kellemes, de az igazság volt. Sokan esünk ebbe a hibába, hogy a saját szemüvegünkön keresztül nézzük a másikat és várunk el tőle dolgokat. Az viszont nem a valóság. A valóság viszont az, hogy az emberek nem tudnak úgy megváltozni, ahogy azt mi szeretnénk. Az emberek olyanok, amilyenek, és abban és úgy változnak csak, amiben ők akarnak. Ha akarnak! És pont.