Mit foglal az imájába a lelkész, mielőtt felmegy a szószékre? – beszélgetés Péterfi Ágnes unitárius lelkésszel

És pontosan mi az, amiben te most meg akarod váltani a világot?

Bár néha közhelynek tűnik, de tényleg, én a szeretetet erősíteném meg egy kicsit az emberekben. Volt a covidos időszak, amikor annyi fogadalom, felébredés és megvilágosodás történt az emberekkel. Hogy türelmesebbek kell legyünk, hogy másképp kell egymáshoz viszonyulni, hogy nem szabad ítélkezni. Hacsak rá gondolok, akkor is kiráz a hideg, merthogy az emberek tényleg ezt mondták, hogy ezután másképp lesz, ha ennek vége, akkor mások leszünk. És közben meg azt tapasztalom, hogy nem. Türelmetlenek vagyunk. Ez az örökös sietés. Elfelejtjük azt, hogy amikor egymásra nézünk, akkor az embert lássuk a másikban, ne ítélkezzünk folyton, és vegyük figyelembe azt, hogy nem csak megtűrni kell egymást, próbáljunk meg szeretettel közeledni, mert ez mindent meg tud változtatni. Tényleg ez a legnagyobb erő.

És amikor nem látod a kiutat, olyankor mi az, ami visszarángat téged a lelkesedésbe?

Az imádság. Az önmagamra fordított idő, amikor a csendben vagyok. Nem a filmek vagy a zene, hanem amikor tényleg csendben vagyok. Az imádság egy nagyon személyes dolog. Nem merül ki a Miatyánkban, vagy a betanult sorokban, hanem ez Istennel egy beszélgetést, és egyben a saját magammal való beszélgetést is jelenti. Amikor imádkozom, olyankor megkérdezem magamtól, hogy miért tartok ott, ahol, mi váltotta ki belőlem a kétségbeesést. És ezzel rendbe rakom magam. Azért imádkozom, hogy a szeretet el tudja érni, hogy az egó hátrébb lépjen. Mert általában a mélységekbe is az egó nyomja az embert.

Mikor jönnek leginkább templomban az emberek? És most nem feltétlenül az ünnepekről vagy a megszokásról beszélek. Hanem mikor van az, amikor az emberek szükségét érzik, hogy templomba menjenek?

Az ünnepek azok valóban megmozgatják az embereket, főleg a karácsony. De olyankor is jönnek, ha valami nagyon rossz, vagy valami nagyon jó dolog történt velük. Ami most nagyon működik és megmozgatott fiatalabbakat is, az a családos istentisztelet. Arról szól, hogy együtt van a család, egy kicsit más az istentiszteletnek a liturgiája, kicsit jobban figyelünk a gyerekekre. Ilyenkor van játék, megszakítva a prédikációt, bevonjuk őket egy-egy kérdéssel. Ezzel pedig részévé válnak az istentiszteletnek, és nem unják magukat. Ez pedig azért fontos, mert nagyon sokszor a fiatalabb szülők azért nem tudnak eljönni a templomba, mert nincs kire hagyni a gyereket. Ha pedig eljönnek templomba, akkor a gyerek végig unja az egészet. De ezek a családos istentiszteletek, ami egy hónapban egyszer van, belefér azoknak is, akik rítusszerűen járnak vasárnapról vasárnapra. Sőt örülnek, mert kicsit zsibong a templom. Istentisztelet ez is, de élő. És ez szerintem a Jóistennek is tetszik.

Vannak azok az emberek, akik eljönnek karácsonykor, vagy egy ilyen családos istentiszteletre, de nem gyakorolják a hitet, vagy nem feltétlenül vannak meggyőződve a hitükben. Hogyan tudsz szólni hozzájuk, és mi a célod velük kapcsolatban?

Elsősorban elfogadással. Amikor idejöttem, az volt a célom, hogy minél több fiatal jöjjön templomba. Vártam tehát, és már-már elvárás volt részemről, hogy miért nem jönnek, miért nincsenek itt. És amikor édesanya lettem, akkor rádöbbentem, hogy ez nagyon megváltoztatja az időbeosztást. És így már tudom, hogy a családban hétköznap dolgoznak, a gyerekek óvodában, iskolában vannak, délutánra jut egy kevés együtt töltendő idő, és nagyon sok családban a vasárnap az egyedüli olyan nap, amikor tényleg együtt vannak. És én ezt elfogadom. Örülök, amikor jönnek. A hit ereje nem azon múlik, hogy valaki hányszor jár templomba, vagy mennyire tartozik a közösséghez. Ha valaki csak félévente jár, azzal sincs semmi baj, ha jó érzéssel tér vissza. Ami pedig a prédikációim összetételét illeti, abban mindig van olyan is, amit megtalálhat magának a nagyon vallásos ember, és olyan is, ami a nem annyira vallásos emberhez szól. Nem szeretem nagyon részletesen lebontani egyébként a témákat. Mindig úgy van megírva a beszédem, hogy azt majd tovább lehessen gondolni. Ahogy az egyik barátom mondja, a gyermeket úgy kell nevelni, hogy nem a halat fogod ki neki, hanem a halászbotot adod a kezébe. Én is ezt tartom szem előtt. Nem én mondom meg, hogy bocsáss meg a testvérednek és béküljetek ki egymással, hanem oda kellene eljutni, hogy ő érezze azt, hogy de jó lenne megbocsátani. Az unitárius vallásnak ez a nehézsége, hogy gondolkodásra készteti az embert. Nem lehet megélni úgy, hogy csak eljövök a templomba, hanem szükség van egy belső munkára. Istentisztelet előtt úgy megyek fel a szószékre, hogy mondok egy rövid imát, és abban mindig benne van az, hogy abban segítsen a Jóisten, hogy tudjak mondani valami építőt ezeknek az embereknek. Mert azt hiszem, hogy ez egy kiváltság, hogy én szólhatok, és ezért kérem az Istent, hogy valami olyat mondjak, ami valamerre elindítja őt.

Örülök, hogy ez szóba jött, mert szerettem volna a felelősségről is beszélni veled. Régebben a lelkész egy közösségben fontos elöljáró volt. Te mennyire érzed nehéznek ezt a súlyt?

Ez egy folyamatos munka. Már évek óta tervezem, hogy el kellene kezdenem szupervízióra járni. Nagyon empatikus vagyok és még nagyon beengedem az eseményeket, az emberi történeteket. És azt mondják, hogy ez hosszú távon kiégéshez vezet. Tehát valamiféle határt magamban csak kell húznom, hogy ne az legyen a vége. A legnagyobb nehézség talán a temetés, ott mindig azt érzem, hogy egy porszem vagyok. Általában ilyenkor az a gyakorlatom, hogy idős lelkészek prédikációit olvasom. És akkor valahogy azt érzem, hogy helyre tudom rakni a dolgokat. Viszont a temetési szertartásoknál érzem azt, hogy mekkora felelősség ez a hivatás, tehát valahányszor temetésre kell menni, olyankor nagyon megerősödik az alázat bennem. Mert olyankor arra gondolok, hogy a Jóisten ezt az én kezembe adta, hogy egy embert eltemessek, és teljesen mindegy, hogy az az ember milyen volt. Úgyhogy igen. Ez mindig egy kihívás, és felülír mindent, tehát ha temetést jelentenek, akkor bármit csinálok, azt azonnal abbahagyom és ott vagyok a családdal. Nem szó szerint, de gondolatban végig ott vagyok, a temetés napjáig és még utána is. Ami nagyon jó, mert nagyon összekapcsol a családdal, viszont nagyon meggyászolok minden embert, és ugye egy lelkész pályafutása során nagyon sok ember eltemet – és akkor vajon még mennyi darabja van a lelkemnek?

És ha másfajta akadályokról beszélünk, akkor ott van az adminisztráció. Tehát minden, ami lélek, az számomra egy jó kihívás. Megnövök alatta. Na hát az adminisztratív dolgok alatt azért összemegyek. Nem az én világom, nem ilyen beállítottságú vagyok, de hála Istennek jó emberek dolgoznak mellettem, a gazdasági dolgokat teljesen ők viszik. Ebben olyan vagyok, mint egy gyerek – az első pályázatomat például nem tudtam elszámolni. Egyrészt a tudatlanságom miatt, másrészt pedig nem mertem megkérdezni senkitől, mert hogy ezt nekem illene tudni. Lehet, hogy pont emiatt, amit mondtál a lelkészről, hogy van egy ilyen, hogy a lelkész az elöljáró, ő mindenhez ért.

Mennyire tudsz helytállni a különböző szerepeidben? Egyrészt a családra gondolok, de ott van még az is, hogy te közben nő vagy, esetleg hobbit is választasz. Hogyan tudsz ebben egyensúlyozni?

Volt egy káosz az elején, mert a várandóságom alatt végig dolgoztam, és azt hittem, hogy ez ugyanilyen gördülékenyen tud majd folytatódni. Szóval szülés után volt egy ilyen káosz, amikor azt éreztem, hogy szétszakadok, hogy nem tudom, hol vagyok. Amikor az egyházközségnél voltam, akkor azt éreztem, hogy otthon kéne lenni, amikor pedig otthon voltam, akkor meg azt, hogy itt kéne lenni. Állandó tervezés kérdése ez. És talán azért működik nálam, mert szeretem ezt csinálni. Nekem például a karácsony, a húsvét az a legmozgalmasabb. Reggel eljövök otthonról és este hazamegyek. És nem úgy élem ezt meg, hogy nekem ez nem jó, és ezért nagyon hálás vagyok. Na meg a társam is óriási segítség ebben. Ő egy lelkészi családból érkezik, és beleszokott ebbe, hogy majdnem mindent felülír egy egyházközségi program. Ami nem jó, mert a család az első, de ez egy ilyen megosztott szerep mindig. Az az igazság, hogy nehéz. De nem nagyon szoktam ezt hangoztatni, mert van ez a mondás, hogy a lelkész az legyen férfi, és ha nő, akkor vállalja, ami vele jár.

Visszatérve egy kicsit még a szolgálatra, és a nehéz témákra. Mennyire viszed bele az aktualitást a prédikációidba?

Igyekszem reflektálni arra, ami van, de mindig valamilyen örömüzenettel. Szerintem az ember nem azért jön templomba, hogy innen hazamenve még jobban beleroskadjon a jövőképünkbe.

Hanem hogy igen, tudjuk, hogy mi zajlik a világban és látjuk, de hogy akkor mi az, ami erőt tud adni, hogy érdemes legyen ezt az életet vállalni. Hogy valami derű is legyen. Sokszor az is segít, ha elmondom, hogy én is félek, és ez egy természetes dolog. De hogy a félelem mellett itt van például ez a közösség, itt vagyunk egymásnak. Az idősek és az egyedülállók nagyon félnek a magánytól. A fiatalabbak pedig attól, hogy nem tudják, mit hoz a holnap. Én valahogy azt érzem, hogy mindennek van egy jó oldala is. De a rossz az mindig hangosabb, és ezért kell a prédikációban a jónak a hangja erősebb legyen. Én szeretem ezt megmutatni. Hogy van sötét, de van fény is, és hogy mindig ott van a jó, és ezzel a felismeréssel menjenek ki a templomból. Hogy van amiért örülni.