Az adventi, karácsonyi időszakról szerettem volna egy kicsit beszélgetni veled, és az jutott eszembe, hogy ez az időszak hasonlít egy kicsit a mediátor szerepre. Mert az ünnepek alatt az ember megpróbál jól lenni, jónak lenni, jóban lenni mindenkivel. Ennek ellenére viszont nagyon sokszor rosszul sül el ez az időszak. A párok életében szerinted mit jelent az advent? Milyen kihívásokkal néznek ilyenkor szembe legtöbbször?

Ebben az időszakban, hát hadd ne mondjam, minden héten több pár jelentkezik — eljönnének még a karácsonyi időszakot megelőző hetekben is, mert egyrészt addigra feltorlódott bennük egy sor olyan szituáció amit lehet, hogy idén karácsonykor szeretnének megúszni békésen, másrészt pedig van, aki tanulva az előző évekből, most jutott el oda, hogy biztos, hogy ezt a karácsonyt nem akarja feszültséggel végighajtani és nem szeretné, hogy ha halászlé a falon landolna, vagy éppen a szétrepedt bejgli a sütőben élné túl a karácsonyt, mert valamilyen sértődés következtében ott marad.

Ebben az időszakban az emberekben nagyon nagy a feszültség, a szorongás, a megfelelési kényszer, amit egyébként nem biztos, hogy ők maguk így csinálnának, csak van egy minta, aminek borzasztóan szeretnének megfelelni, mert mondjuk így látták a szüleiknél is. És akkor mondom a saját példámat — én is nagyon sokszor voltam feszült, és egyszer csak arra jöttem rá, hogy az egészet be kell rakni egy zsákba és el kell rakni a padlásra vagy a pincébe, vagy el kell ásni. Úgy döntöttem — és ezt egyébként bátran javaslom másoknak is —, hogy egyrészt nagyon fontos, hogy a szüleinknek — akik nem élnek már velünk együtt — addig, amíg ők ezt vállalják, szeretik és van hozzá kedvük, igenis meg kell adni a lehetőséget, hogy ők adjanak nekünk, hiszen nem vagyunk velük mindennap, és fontossá tudjuk őket tenni azzal, hogy rájuk bízzuk, hogy ők főzzenek és gondoskodjanak. Annál nagyobb öröm nincs egy szülőnek, mint ha látja, hogy az ő asztalánál, az ő halászlevét esszük.

Igen, tehát az egyik oka a feszültségnek az ünnepi készülődés. Viszont ott van még az is, hogy elérkeztünk az év végéhez. És ez a fejünkben egy képzelt küszöb az újrakezdéshez. A naptári rendszert az ember találta ki, és valahogy mindent ehhez igazítunk. Úgy közeledünk az év végéhez, mintha bármi megváltozna január elsején. Vajon nem lehet, hogy a lezárás és újrakezdés is erősen hatással van arra, hogy ennyit stresszelünk?

Biztos, hogy benne van. Úgy tapasztalom, hogy hogy félünk az új dolgoktól. Egyszerre félünk és várjuk az új évet. Várjuk, mert el tudjuk kezdeni a fogyókúrát. Várjuk, mert megfogadjuk, hogy január elsejétől sokkal kedvesebben szólunk az apósunkhoz, vagy a párunk a testvéréhez. Egy csomó, magunkkal szembeni elvárással vértezzük fel magunkat, ugyanakkor ez a várakozás egy lezárása annak az időszaknak, ami mögöttünk van, és ami lehet, hogy tele van mindenféle olyan dologgal, amit már nem akarunk átvinni az új évbe. Hidd el, olyan konfliktusforrás egy párkapcsolat esetében, hogy az egyik fél el akarja kezdeni a fogyókúrát, a másik meg nem kíván ebben a társa lenni, hogy egy ilyen fogadalom már önmagában egy időzített bomba. Ezért én úgy gondolom, hogy csak olyat érdemes tervezni most első körben az új évben a párok esetében, ami nem rettenti meg az adott kapcsolatot. Gondoljunk bele ebbe is, hogy tényleg, amikor végre együtt vagyunk, az ugye igazából a család ünnepe is, és pont ahogy egyik nagyon kedves stand up humoristánk, Kovács András Péter is mondja — tulajdonképpen pont azokkal vagy együtt karácsonykor, akikkel egyébként nem feltétlen szeretnék együtt tölteni két hetet egyhuzamban. Ebben az időszakban semmi nem lenne fontosabb, mint hogy regenerálódjunk és feltöltődjünk, és ne arra a hihetetlen robogó vonatra üljünk fel, amiről le is pottyanhatunk. Gyakorlatilag egy olyan sor feladattal látjuk el magunkat, amit senki nem kér tőlünk.

Amikor az ember belép egy párkapcsolatba, akkor gyakorlatilag egy másik család ünnepi szokásait is a hátára veszi, ebből pedig sokszor lehet vita. Mennyire lehet összefésülni szerinted a különböző hagyományokat?

Viszonylag friss kapcsolatban lévő emberek évekkel ezelőtt ezelőtt nem nagyon voltak a praxisomban, inkább harmincöt felett találtak meg bennünket. Persze ez nem reprezentatív, de minket inkább a középkorú párok kerestek meg. Azonban az utóbbi időszakban nagyon rendszeresen olyan fiatal párok keresnek fel, akik 7–10 hónapja vannak még csak együtt, és már elakadnak abban, hogy például hogyan csinálják a karácsonyi készülődést. Mert ebben annyira nem tudnak összehangolódni, hogy azon megy a balhé, hogy kinek a szüleihez menjenek először. És egyébként ilyenkor a megfelelési vágy okozza a konfliktust. Ezért keresnek meg sokszor a párok — minden évben van az év végén két-három ilyen pár —, akik ezt a karácsonyi tervezést nem tudják megoldani.

És szerinted ebben a szülőnek van szerepe, hogy ezt kontrollálja?

Én mindig elmondom, hogy nem vagyok pszichológus, viszont én azt gondolom, hogy az ilyen típusú szülő, aki ezt nagyon erősen elvárja a gyermekétől, hogy igenis még nálam kell karácsonyozni, nos, az sem vált le még a gyermekéről. És amennyiben ezt idejében nem teszi rendbe a szülő és a gyermek, akkor gyakorlatilag ez egy állandósult konfliktust fog jelenteni a későbbiekben is. Mindkét fél részéről egyaránt fontos az elengedés, sőt, egy picit rá kell segíteni, egy kicsit meg kell taszítani a gyermekünket, hogy kirepüljön a fészekből. És lehet, hogy a gravitáció nagyon erős, de aztán hátha ez a bizonyos önbecsüléstől gazdag és felvértezett fiatal rá fog érezni a repülésre, és így fel fogja kapni majd a légáramlat.

És talán még egy fokozattal fennebb kapcsolunk akkor, amikor gyermek is születik a családba. Vajon ilyenkor mi a jó megoldás? Új hagyományokat kell teremteni, vagy inkább összeolvasztani mindenkinek az óhaját?

Nem hiszem, hogy erre van recept. Viszont valószínűnek tartom, hogy mindezek mögött az van, hogy vannak ezek a karácsonyi emlékképeink a gyermekkorunkból, amelyek annyira beleivódnak a lelkünkbe, hogy valahol tudattalanul is újra akarjuk élni. Felnőttként, szülőként, felnőtt családalapítóként szeretnénk a gyerekeinknek is ugyanazt átadni. És akkor jön egy következő faktor azonkívül, hogy mit szeretnénk — mégpedig az, hogy mik a lehetőségeink. És itt az anyagi részt engedjük meg egy picit kibontani. Nagyon nem mindegy, hogy mennyit költünk a karácsonyra — egyébként ez is nagyon nagy konfliktusforrás egy pár életében, hogy meddig merjenek elmenni mondjuk egy karácsonyi bevásárlás kapcsán. Én mindig azt javaslom, hogy írják össze és húzzanak egy határt, ami meghatározhatja azt, hogy mennyit költenek.

A másik, ami szintén ide kapcsolható pedig az, hogy ha valaki nem annyira szeret főzni, viszont ott van benne az igény, vagy a megfelelési vágy, ne karácsonykor kezdjen el gyakorolni, hanem szerintem addigra valahogy év közben süssön le néhány adag bejglit. Ne tudd meg, hogy hányszor van abból konfliktus minden karácsony előtt, hogy látja Dorka, hogy én megmondtam, hogy a férjemnek nem most kellene önmegvalósítani karácsonyra, és nem most kellene egy fantasztikus töltött pulykát készítenie, úgy Mr. Bean-esen, hanem év közben kellett volna próbálkoznia. Ha az embereknek annyi dolga van, annyi a rohanás és az elköteleződés, hogy év közben nem tud egy picit rákészülni, akkor ne várjon csodát.

Ilyenkor év végén hajlamosak vagyunk túlzásba vinni az amúgy egészséges pozitivitást, mint hogy nyugodj meg, legyél jókedvű, meg itt a karácsony, ne depizz. Érdemes az embereket ilyen szinten kiszedni a stresszhelyzetből?

Én azt gondolom, hogy ha valaki igazán nagy balhét szeretne karácsonykor, akkor ezzel a „ne idegeskedj” mondattal óhatatlan olajat dob a tűzre. Nem feltétlen kell ismételgetni ezeket a szófordulatokat főleg annak, akin egyébként már látszik december elsején, hogy tele van a hócipője a karácsonnyal. Mert az egyrészt nem lesz őszinte, másrészt pedig csak még nagyobb feszültséget kelt abban, aki egyébként önmagában is feszült ebben az időszakban. A feszültség önmagában csak akkor múlik el, ha mi elhisszük, hogy ennek a karácsonynak igazából nem az a funkciója, amire ma már fókuszálunk. A békéről, a szeretetről és az ellustulásról szólhatna most végre az év vége. Ez az ünnep pontosan olyan békés és szeretetteli, lesz tele humorral és rénszarvasos zoknival, mint ahogy egyébként látjuk egyes angol vagy amerikai filmekben. Hiszen ki ne szeretne a kezében bögrével valami nagyon lágy és kedves szerelmes filmet nézni, és mennyire jó, amikor a másik szobában a párunk nézi az amerikai vagy az európai focit, és senki nem zavarja őt abban a pillanatban, az ő saját világában. Béke van mind a két szobában külön-külön, legalább egy órát, és aztán összeülünk az asztalhoz és két kézzel megesszük azt az isteni rántott csirkecombot a vörös káposztával. És senki nem szól ránk, hogy nincs rajtunk smink és nem csillámporos a hajunk, hanem béke van, szeretet és röhögés.