01 nov A magyar folklór ismert és rejtőzködő alakjai
A magyar folklór ismert és rejtőzködő alakjai
A felnőttek nagyon hamar képesek a meséket egy olyan doboza rakni, amely teljesen függetlenné válik tőlük, hiába képezi az ember első évtizedét nagyrészben a mesék által nyújtott tudás. Ami pedig a hiedelemvilágot és a legendákat illeti, egyre kevésbé látom fontosnak a mindennapjainkban. Ugyanakkor azt gondolom, hogy valamilyen szinten tovább kellene éltetni ezeket a történeketek és lényeket a következő generáció számára is. Hallottak napja környékén megsokszorozódnak a virágvásárok, megtelik a közösségi média azzal, hogy miként ne ünnepeljük ezt a napot.
Viszont érdemes arról is elgondolkodni, hogy a mi kultúránkban hogyan jelenik meg a halál, ha egy kicsit merészebben visszatekintünk. És miért pont úgy. És vajon mit jelenthet ez számunkra, a mi szemszögünkből? Nemrég megjelent egy enciklopédia, a Bestiarium Hungaricum a Cser Kiadó gondozásában. Őszintén szólva az elmúlt évek alatt nagyon ritkán találkoztam ennyire igényes és szép magyar kiadással. Egyrészt azt szerettem benne, hogy érezni rajta a hatalmas tudást, viszont ezt az információhalmazt a nagyközönség számára is élvezhető módon tálalja benne a szerző. Emellett pedig számos újdonsággal is szolgál benne az olvasónak. Az illusztrációk, amelyek a modern és klasszikus képzőművészeti stílusok egymás mellé állításában léteznek a lapok között, szintén zseniálisan illeszkednek a tartalomhoz. Ezt P. Szathmáry István és Németh Gyula tudásának köszönhetjük.
A következőkben a könyv szerzőjével, Magyar Zoltán néprajzkutatóval folytatott beszélgetésemet olvashatjátok.
Hogyan reprezentálja a bestiárium az adott nép kultúráját? És mi az, amit a magyarok bestiáriuma mutat?
A bestiárium egy hosszú időkre visszatekintő műfaj. Már az antikvitásból is vannak vonatkozó példák, a középkorban pedig kódexek sora tartalmaz színes ábrázolásokat elképzelt vagy fantasztikusnak ható lényekről, teremtményekről.
Gondoljunk csak a felfedezések korára, amikor megannyi furcsa tengeri szörnyről vagy az újvilágban látott különös állatokról hoztak híradást a tengerészek. Egy bestiárium bizonyos értelemben mindig is lenyomata egy nép kultúrájának, még ha annak csak egy kicsiny szeletét reprezentálja. Ámbár létezhetnek közöttük olyan elképzelt lények is, melyek az adott kultúrában különösen fontossá, hangsúlyossá válnak, utalhatok itt a magyarság két eredetmondájára, melyekben két nem hétköznapi állat – a csodaszarvas és a turul – tűnik fel nem hétköznapi epikus kontextusban.
Sok az olyan lény benne, amely nagyon sok más kultúrában is megjelenik. Mitől lesznek ezek magyarok, miben mások?
A folklór alapvetően nemzetközi, a szellemi javak mindig is szabadabban áramoltak, mint például a tárgyi kultúra vagy a társadalmi jelenségek. Innen adódik, hogy olyan archetipikus elképzelések, mint például a sárkány szinte minden nép kultúrájából ismertek. Bár ez esetben nyilván számolni lehet az őskori leletek, például egy a földből előkerült dinoszaurusz-csont képzeletet inspiráló hatásával is. Magyarrá sok esetben a társadalmi-természeti környezet teszi ezeket az ősi képzeteket, hogy mihez vagy kihez kötik aztán, ki válik a nemzeti kultúrtörténetben sárkányölő hőssé (lásd Erdélyben a Bethleneket és Báthoriakat). De ha már a sárkányt hoztam példának, a magyar népmesehagyományban a sárkány sok tekintetben más, mint nyugat-európai társai: míg például egy német vagy angolszász mesében a sárkány mindig egy szörnyeteg, kígyószerű fenevad, a magyar mesékben sokszor mitikus antropomorf alak, aki emberként viselkedik, vára, felesége van, emberként eszik-iszik, buzogánnyal harcol vagy megbirkózik az ellenfelével.
Mit jelentett ön számára ennek a könyvnek a szerkesztése? Mi a személyes indíttatása ennek az enciklopédiának?
Számomra egyfajta kirándulás volt ez a könyv, hiszen elsősorban a népköltészet kutatója vagyok, hiedelem-témákkal csak szórványosan foglalkoztam korábban. E könyv felkérésre született, e magyar bestáriárium a két illusztrátor képzőművész, Németh Gyula és P. Szathmáry István ötlete volt, ők kerestek meg ez ügyben. Éppen jókor, mondhatnám, hiszen akkor (két esztendeje) ment nyomdába négykötetes kézikönyvem, az Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus, amely az erdélyi hiedelemlények és hiedelemtörténetek teljességre törekvő enciklopédiája.
Csodálatos illusztrációk születtek a könyvhöz. Ön hogyan viszonyul ezekhez?
Hajlamos vagyok jómagam is belefeledkezni a könyvben látható képi világba. Némelyik lényt egyébként sok tekintetben másként képzelném vagy képzeltem el néprajzi gyűjtéseim közben, de éppen ettől szép ez a műfaj is, hogy nem szab határt az emberi képzelet világának. Meg aztán sokszor tájegységenként is eltérő lehet egy-egy hiedelemlény tipológiája. Például a lidérc a keleti magyar nyelvterületen többnyire tüzes csík formájában tűnik fel az égen, míg az Alföldön vagy a palóc területen egy csenevész csirke – ám mindkét esetben ördögi szellem.
Talán az egyik legizgalmasabb különbség a népek kultúrája között, az a halálfelfogás. Ha megnézzük a halálhoz köthető mitikus lényeket, akkor mi rajzolódik ki?
Ez a kérdéskör is messzire vezet. A fő különbséget én a hazajáró lélek és a kísértet alakja kapcsán ragadnám meg: noha mindkét hiedelemalak alapvetően egy-egy halott ember túlvilági szelleme, a visszajáró lélek még nem szakadt el teljességgel a földi világtól, akár még volt otthonától és családjától sem, és alapvetően nem rosszindulatú. A kísértet azonban – amely sokszor eleve egy bűnös ember lelke – már teljességgel arctalan, emberi identitását maga mögött hagyott, bolyongó lélek. A magyar kísértetképzetek egy sajátos színfoltja a gyimesi rekegő, amely a hirtelen halállal elhaltak lelke, és különös, hátborzongató hangjával kísérti az esti vagy éjjeli órákban úton lévő embereket – innen ered a neve is. A rekegő szintén egy kirekesztett lélek, aki megnyugvás nélkül bolyong az evilág és túlvilág határán, és fő célja, hogy kétségbe ejtsen valakit, mert ha sikerrel jár, és áldozata belehal a rémületbe, ő megszabadul, és az általa megkísértet ember válik rekegővé.
Nagyon érdekesnek tartom azt, hogy külön személyként is megjelenik a könyvben a Halál. Milyen az ábrázolása a magyar néphagyományban?
A magyar folklórban a Halál olyan megszemélyesített, kísértetszerű lény, amelynek fő tevékenysége a haldokló személyek felkeresése és elvitele. Ismereteim szerint viszonylag kevés sajátosan magyar jellegzetességet mutat, javarészt a krisztianizált toposzok köszönnek vissza a róla alkotott képben (csontváz, vállán kaszával, fehér lovon érkezik stb.), bár vannak természetesen e képzetkörben is rendhagyó variánsok, mondják például ősz hajú öregembernek is. Talán érdekesebb a Halálról szóló epikus hagyomány ama csoportja, amely már a népmesék világával rokon, és a Halál elmés módon történő becsapásáról, az esedékes halál furfangos halogatásáról szól. Egy öregasszony például mindig azt írja ki a kapujára, hogy jöjjön érte „holnap”, és a Halál újra és újra dolgavégezetlenül kénytelen elkullogni onnan. Több más, vele kapcsolatos történet példázatszerű: a Halál az őszülő haj által vagy pislákoló gyertyák megmutatásával jelzi a halandónak (a komájának), hogy hamarosan eljön érte, s van olyan történet is, miszerint még ő is megsajnál egy kisgyerekes asszonyt, ám Isten figyelmezteti rá, hogy ne tépelődjön, mert – mint mindenre – gondja lesz majd az árván maradó gyermekekre is.
Mondana néhány specifikusan magyar hiedelemlényt? Például a vérmedvét én annak látom.
A nyugat-európai kultúrával történő összehasonlításban valóban magyar, vagy legalábbis kárpáti jelenségnek tűnik, elvégre régiónk egyik csúcsragadozójáról van szó. Már a történeti forrásokban is szó esik róla, az általa okozott károkról. A magyar kultúrtörténetben különös jelentőséggel bír az az ikonográfiai ábrázolás, amely az utóbbi évek egyik leginkább figyelemre méltó művészettörténeti felfedezése: a székelyszentléleki templom északi külső falán feltárt freskó ugyanis azt ábrázolja, hogy Szent László lóháton ülve megküzd egy vérmedvével. A jelenet külön érdekessége, hogy e felfedezés által az is nyilvánvalóvá vált, hogy ebben az esetben a Szent László-legendárium egy középkori történettípusa került megfestésre. A 16. század elején egy ideig Nagyváradon tartózkodó lengyel humanista, Paulus Crosnensis Ruthenus jegyezte fel a magyar lovagkirályt dicsőítő hőskölteményében, hogy Szent László megszabadította a jobbágyokat a Várad környékétől garázdálkodó vérmedvétől.
Viszonylag kevesen tudnak róla felénk, mégis egy nagyon különös egyénisége a magyar hiedelemvilágnak. Mit kell tudni a noráról?
A nora különös színfoltja a magyar népi hiedelemvilágnak. Olyasféle, a magyar kultúrába az utóbbi néhány évszázadban harmonikusan integrálódott hiedelemlény, mint például Erdélyben román hatásra az ottani kutyaember, a prikulics. A norát kizárólag a Felföld északkeleti részein, Borsod, Abaúj, Torna és Zemplén megyékben emlegetik, javarészt a szláv nyelvterülettel érintkező vidékeken, valamint olyan településeken, melyeknek lakossága részben vagy egészben ruszin eredetű. A nora lényegében a magyar néphit egyetlen vámpírszerű lénye, azonban vért ritkán szív, inkább „csak” megszopja éjjelente áldozatai mellét, főként az alvó férfiakra veszélyes.
Valamiféle újhullámát éli manapság az ősi vallások felvétele, nagyon sokan térnek át pogány hitre. Amellett, hogy a legtöbb esetben valószínűleg divatról van szó, ön szerint mire tud megtanítani minket a kereszténység előtti hitvilág?
Akármilyen fantasztikus dologról, a modern kor embere számára távolinak tűnő történetről is van szó, fontos kihangsúlyozni, hogy e népi hiedelemvilág kultúránk és ezáltal identitásunk része. S mint ilyen, nem vonatkoztatható el tőlünk, a nemzeti öndefiníciónk is ezáltal teljes. Függetlenül attól, hogy hiszünk-e benne vagy sem. Noha a vallásszociológiai felmérések szerint magyaroknak már alig tíz százalék él aktív vallási életet, attól még ez egy keresztény nemzet. Akkor is, ha netán az illető ateista, vagy mostanság vált neopogánnyá vagy a Krisna-egyház hívévé. Így van ez a kereszténység előtti (pogány) hitvilág egyes, a 20. századot megélt hiedelemelemeivel: attól még, hogy a modern kor embere már nem hisz bennük, sok-sok megelőző generáció magyar népének tudatvilágának organikus módon volt része, és többnyire mélyen hittek abban, hogy mindazok a lények, melyekről a mondák szólnak, a tényleges valóság, az őket körülvevő világ szerves része. De mindezt folklórkutatóként még nekem is volt szerencsém megtapasztalni egy-egy archaikus népi kultúrájú vidéken: miközben már az ezredforduló éveit számoltuk, például a gyimesi völgyekben még szinte konszenzusos módon éltek a közösségi tudatvilágban ezek a hiedelemlények. S ha szóba került, a legtöbb ilyen mondát úgy mondták el, mint velük vagy valamely közeli ismerősökkel, hozzátartójukkal valóban megtörtént esetet, vagyis igaz történetet.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
