Emberek a Via Transilvanicán, avagy a legemlékezetesebb találkozásaink másokkal

Szerző: Deák Anna, Maxim Orsolya • Fotók: Deák Anna, Maxim Orsolya • 2023. október 3.

Megosztom:

Emberek a Via Transilvanicán, avagy a legemlékezetesebb találkozásaink másokkal

A Via Transilvanica másik neve az út, ami egyesít (drumul care unește): most felemlegethetnénk a korábban már leírt számokat, a hét régiót, meg a tíz megyét, de az 1400 kilométer nemcsak a földrajzi végleteket, hanem az út mentén élőket is összeköti a túrázókkal. Noha naphosszat sorolhatnánk a legyőzött magaslatokat, lélegzetelállító tájakat, a növény- és állatvilág csodáit, az utunk szegényebb lenne azok nélkül a találkozások nélkül, amelyekről ebben a cikkben mesélni fogunk.
A könnyebbség kedvéért az alábbiakban évek szerint fűzzük fel és mesélünk a legkedvesebb közösségi élményeinkről.

2020

Zsolt Segesváron
Az egyik legkedvesebb találkozásra még azelőtt került sor, hogy a lábunkat egyáltalán a VT útvonalára tettük volna. 2020 késő őszére a szász szakasz egy részét terveztük, logisztikailag az tűnt a legegyszerűbbnek, ha Segesvárig autóval megyünk és onnan elvonatozunk Medgyesre, a kiindulópontunkhoz. Segesváron Zsolt barátunknál hagytuk az autót, akit már sok éve, cserkész körökből ismertünk. Zsolt felpakolt minket petárdával (biztos, ami biztos), kivitt az állomásra és öt nap múlva, visszaértünkkor kávéval és finomságokkal fogadott. Sokat adott hozzá a túraélményünkhöz az, hogy egy kedves barát indított el és fogadott az út végén. Azóta is hálásak vagyunk neki.
Az almakeréki szász néni
A 2020-as utunkat végigkísérték a járványügyi korlátozások: a medgyesi kiindulópontot egy faluval korábbra kellett helyezzük, mert előző nap éjjel lezárták a várost a nagy esetszám miatt, egyes szálláshelyek nem fogadtak vendéget, a boltokban maszkot kellett hordanunk: benne volt a pakliban, hogy minden találkozásunkra a távolságtartás lesz jellemző. Mégis, amikor Almakeréken a templomhoz értünk, a szász néni, aki beengedett minket, akkora szeretettel fogadott, mintha sok éve ismernénk egymást. Lelkesen mesélt a templom történetéről, a közösség múltjáról és jelenéről, és végül együtt énekeltünk a gyülekezet kedves énekeiből. Nagy élmény volt találkozni egy izgalmas, de mégis annyi síkon ismerős kultúrával, egy eltűnőben lévő világ igenis élő szeletével, mindezzel pedig ennek a kedves almakeréki szász néninek a vendégszeretetén keresztül.
A biciklis pasas Segesvár előtt
A 2020 novemberére tervezett öt nap gyaloglás végéhez közeledtünk már és azon szomorkodtunk, hogy amióta útnak eredtünk, a házigazdáinkon és néhány juhászon kívül senkivel sem találkoztunk. Örültünk volna, ha valakivel meg tudjuk osztani a túrázás élményeit, ha valaki esetleg szembejön és tőle érdeklődni tudunk az előttünk álló szakaszról. Utolsó reggel a Breite Öregtölgyesben csodáltuk a terebélyes fákat, már csak pár kilométer volt hátra Segesvárig, amikor megállt mellettünk egy biciklis pasas és rákérdezett, hogy mi vagyunk-e Anna és Orsi, akik a VT-t járják? Kiderült, hogy követte a posztjainkat a VT zárt Facebook-csoportjában és aznap a szokásos biciklis edzése során figyelte, hogy vajon felbukkanunk-e valahol? Kedélyesen elbeszélgettünk egy jó órányit, aztán ő továbbgurult, mi pedig leereszkedtünk Segesvárra, ahol Zsolt barátunk és a leparkolt autó vártak már sok kíváncsisággal.

2022

Măicuța Maria a kolostortól
2022-es utunk a katolikus és ortodox húsvétok közötti hétre esett, első gyaloglós napunk Putnáról, a híres kolostor udvaráról indult. Mivel ez a szakasz relatíve rövid és szintkülönbség is alig van, hamar megérkeztünk Sucevițára, ahol az út szintén egy híres kolostor mellett halad el. Betértünk, kívül-belül megcsodáltuk a freskókat, a szép, rendezett udvart. A templomot felügyelő apácának feltűnt egyikünk érezhető akcentusa, megkérdezte, hogy honnan jövünk, aztán hosszasan elbeszélgettünk mindenféléről, még az Instagramról is. Végül megvendégeltek a kolostor konyháján, útravalóul pedig édességet kaptunk, amit később a legesősebb napunk egy nehéz pillanatában ettünk meg.
Tanti Elena Sadovából
Amint az a VT szabályai szerint járja, sadovai szállásunkat előre leegyeztettük és a vendéglátó nénikének szóltunk, hogy este hét körül érünk majd oda. Hét előtt pár perccel már a ház előtt voltunk, de ott megláttunk egy VT kilométerkövet és pár percig amellett álldogáltunk, amikor is hét óra egy perckor hívott a néni, hogy merre vagyunk, azt mondtuk, hétig odaérünk! Besunnyogtunk a házba, ahol aztán kiderült, hogy a néni el szeretne érni a fél óra múlva kezdődő ortodox misére és azon izgult, hogy hogyan fog nekünk meleg vacsorát adni, ha mi nem érünk hozzá időben. Megnyugtattuk, hogy boldogulni fogunk a tálalással, így magunkra hagyott a háromfogásos böjtös vacsorával (életünkben olyan gombapaprikást nem ettünk, mint Elena néninél…) és fél liter áfonyalikőrrel, amiből másnapra hírmondó sem maradt. Reggel az ortodox húsvét szombatjára virradtunk. Gyorsan bepakoltuk a zsákokat, megreggeliztünk a földszinten és felmentünk egy utolsó ellenőrzésre az emeleti szobánkba. Mire visszaértünk a csomagjainkhoz, mindkettőnk hátizsákján egy-egy piros tojás és egy szelet pászka (az ortodoxok hagyományos tehéntúrós süteménye) várt. Csak álltunk ott könnybe lábadt szemekkel és nem is tudtuk, mit mondjunk. Annyira szép volt így útnak indulni, bár szakadt az eső és egész nap ilyen zord körülmények között meneteltünk. Délután háromkor éppen pihenőt tartottunk az aznapi utolsó öt kilométer előtt, amikor is szólt az Anna telefonja — Elena néni volt, csak szerette volna megkérdezni, hogy rendben vagyunk-e, mert látta, hogy milyen rossz az idő és az aznapi szállásunkról jelezték, hogy nem értünk még célba. (Sajnos Elena nénivel nincs közös fotónk).

Hát, így kísért minket a Gondviselés Bukovina ösvényein.

2023

Tășuleasa Social és az ottani önkéntesek
Az idei túránkon kétségkívül azt a napot vártuk a legjobban, amit a Via Transilvanica bölcsőjében, a Tășuleasa Social székhelyén terveztünk zárni. Nem adta magát könnyen aznap a terep – hosszasan meneteltünk sáros utakon, pocsolyákat kerülgetve, majd amikor végre kikeveredtünk erről a terepről, még jócskán mehettünk egy aszfaltos úton. Lépés lépést követett, s hát egyszer csak bekanyarodtunk a célállomásra. Éppen az ortodox nagypéntek volt, a szervezet munkatársai mind hazautaztak a családjaikhoz, csupán Ștefan maradt ott, mert tudta, hogy érkezik aznap két szállóvendég. Nagyon kedvesen fogadott, szívélyesen körbevezetett a székhelyen, mesélt a szervezetről, majd együtt vacsoráztunk és utána későig folytattuk a beszélgetést. Nagy kiváltság volt, hogy csak ketten voltunk aznap vendégek a telepen és így gyakorlatilag egy saját idegenvezetőnk lehetett. Békésen telt az este, ahogy szürkülödött, a háttérben az 1215 méter magas Tășuleasa hegy is egyre inkább sötétbe burkolózott – álomra tértünkkor pedig csodálatos, tiszta, csillagos ég kacsintott be az ablakon. Másnap reggel Iulian, a szervezet egy másik munkatársa is beköszönt nekünk, együtt reggeliztünk, majd mindenki útnak eredt. Ki a családjához, húsvétot ünnepelni, ki pedig a VT következő állomása felé.
A nénik Zselyken
Zselyk egy csodálatos, dombok között megbúvó kis falu, olyan, mint egy ékszerdoboz. Tiszta magyar a lakossága, a legfiatalabb közülük 59 éves — a fiatalok elköltöztek, máshol alapítottak családot, de az idősek, akik ott maradtak, legnagyobb szeretetükkel viselik gondját a falunak, a templomnak, a közösségnek, és szívük mélyén bíznak abban, hogy egyszer majd csak megfiatalodik valahogy a falu. Alig hagytuk el a Zselyk bejáratát jelző táblát, egy cserfes leányzó egyből utánuk szólt, azt kérdezte, hogy Magdihoz megyünk-e? Kiderült, hogy az aznapi szállásadó nénink unokája, és rá lett bízva a feladat, hogy minket útba igazítson, ha meglát. Könnyen megtaláltuk így a zöld kaput, ahol Magdi néni és a férje laktak, s ahol vakációban az unokájukat is vendégül látták. Barátságos, mosolygós néni fogadott minket — az ágyaink már vetve voltak, a törülközők kikészítve, a vacsora a konyhában rotyogott. Gondoltuk, amíg elkészül az étel, átsétálunk megnézni a templomot és beszerezni a helyi pecsétet. A gondnokasszony (aki egyébként a falu legfiatalabb lakosa) kedvesen fogadott és türelmesen mesélt a templomról, a faluról, a kihívásokról (pedig éppen valami otthoni munkáját tett félre, hogy minket fogadjon). A templom nagyon szép, otthonos és rendezett, érződik rajta az a sok-sok szeretet, amivel gondját viseli az a tíz nyugdíjas néni, akik a zselyki nőszövetséget alkotják. A templomtól a szállásunk felé ballagtunk, amikor egy másik néni integetett nekünk egy kapu előtt és el is indult felénk bemutatkozni. Kiderült, hogy ő Ilona néni, akihez először jelentkeztünk szállásért, de mivel egy nagy eső eláztatta a teret, ahova fogadni tudott volna, átszervezett minket Magdi nénihez, akivel szembeszomszédok. Az átszervezés ellenére kíváncsi volt ránk, ezért figyelte, hogy mikor lát meg minket az utcán — megismerkedésünk örömére koccintottunk egyet-kettőt, vele is elbeszélgettünk, majd a szállásunkra siettünk, hogy le ne késsük a vacsorát.
A konyhában szépen terített asztal várt finom, házias ízekkel: az elején csak két terítékkel, de aztán Magdi néni is leült velünk falatozni, kicsivel utána hazaért a cserfes unoka, és hamarosan Tibi bácsi, a Magdi néni férje is, aki addig szorgalmasan dolgozott az udvaron. Sokáig beszélgettünk az élet dolgairól, a falu történetéről, a túraélményeinkről, csak későn mentünk aludni. Sok-sok szeretetet kaptunk ezen a szálláson, ebben a vacsorában, a beszélgetésben, a gondoskodásban — nehezünkre is esett másnap reggel búcsúzkodni és útnak eredni. Hátizsákjainkban ott lapult vigasztalásul az útravaló, amit Magdi nénitől kaptunk, ezek a falatok kísértek el minket az aznapi kilométereken.
A bákói lányok
Zselykről kiérve zöld dombokon vezetett az út, de aznap rettentően fújt a szél. Paszmos előtt kicsivel esni is kezdett, így betértünk az ottani Teleki-kastély udvarába megvárni, amíg csillapodik az időjárás. Nagy meglepetésünkre a kastély udvarán három másik VT-t járó, bákói hölggyel találkoztunk össze, akik tavaly Zselykig jutottak és idén onnan folytatták a túrát. A kastély meglátogatása után hamarabb továbbindultak mint mi, de a nap folyamán még többször egymásba futottunk, és aznap közös szálláson is aludtunk. Másnap már többet mentünk együtt, s aznapi célállomásunkon, Marosvécsen is ugyanott szálltunk meg — jobb ötlet híján (mivel az egyetlen helybéli étterem zárva volt), vacsorára pizzát rendeltünk közösen s mellette jól el is beszélgettünk. Összehozta a kis csapatot az a pár tíz közös kilométer és a pizza, olyannyira, hogy miután Annának vissza kellett térnie Budapestre, Orsi még három napig a bákói lányok társaságában gyalogolt. Tavaly kicsivel kerültük el egymást (egy napnyi különbségre jártunk egymástól), jövőre ki tudja, hol futunk ismét össze?
A marosvécsi nap
Az idei utunk marosvécsi napja bővelkedett a találkozásokban. Előző nap a gledini ortodox pap volt a vendéglátónk, aki vendégül látott mindenféle húsvéti finomsággal, velünk evett, és szellemes történetein még napokig derültünk utána. Reggel, miután elköszöntünk tőle, nekivágtunk a kopár domboknak. A bákói lányok a következő faluban értek utol bennünket, amikor épp megálltunk egy rövid pihenőre az egyetlen kisboltban, amit nyitva találtunk. A boltos néni lelkesen mesélt a környékről, miközben egy népviselet-darabon dolgozott. Délután, amikor már ki-ki a maga tempójában megérkezett Marosvécsre, a bákói lányokkal együtt látogattuk meg a kastélyt, ahol a vár egyik ura, Nagy Kemény Géza vezetett körbe bennünket. A helyi református közösség lelkésze, Pataki Levente nem volt otthon, így még bizonytalan volt, hogy mikor tudnánk megnézni a templomot, de meglepetésünkre, miután egy fárasztó nap után hazaért, vállalta, hogy körbevezet minket. Lélegzetvisszafojtva hallgattuk a templom történetét, amit a lelkész úr olyan izgalmasan fűzött fel, hogy észre se vettük, és eltelt másfél óra. Kérdeztünk, meséltünk, magyarul, románul: ez a meghitt, kíváncsisággal teli este az egyik legkedvesebb emlékem a VT-ről.
A futó srác az erdőben
Bőven Beszterce megyében jártunk már és éppen azon szomorkodtunk, hogy idén bizony Elena néni nélkül nem eszünk húsvéti pászkát (sehol nem akartak eladni nekünk, ahol kérdeztük, mindent rendelésre sütöttek), amikor egy szép erdőben Anna kicsit előre haladt, én pedig medvehagymát gyűjtögetve lemaradtam. Egyszer csak sűrű léptekre lettem figyelmes, egy futó férfi érkezett az erdei úton és egyből rám köszönt. Róla is kiderült, hogy követte a bejegyzéseinket a VT Facebook- csoportjában és amikor az úton meglátta a túrabakancsok nyomait, egyből arra gondolt, hogy ezek mi lehetünk, így utánunk sietett köszönni. Mesélte, hogy ő is nagyon szívesen bejárná a bukovinai szakaszt, csak nem talált még egy elég elvetemült társat magának — szerencsések vagyunk, hogy mi ketten, lányokul ebben társak tudunk lenni. Váltottunk még pár mondatot, aztán ő visszafutott arra, ahonnan jött, én pedig siettem utolérni Annát, hogy elmeséljem neki, milyen újabb követőre (szó szerint is!) tettünk szert a túraterepről szóló tudósításainkkal.
S valóban, igaza volt a pasasnak, szerencsénk van egymással: azért, mert közösen indultunk neki ennek a kalandnak, mert lassan már nem is kérdés, hogy mit csinálunk áprilisban, mert a sokéves barátságunkhoz értékes új dimenziót ad hozzá a hosszú, közös gyaloglás. Az pedig, hogy ezeket a tapasztalatokat itt is, írásban megoszthatjuk másokkal, csak hab a tortán — olvassátok hát szeretettel!
Az előző részeket itt olvashatod.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ

AJÁNLÓS