19 szept Egy pince meséi kétségekről és varázslatról
Egy pince meséi kétségekről és varázslatról
Egy pince vagyok, azt mondják a múltban fontos szerepet játszottam.
A Szatmár megyei Krasznabéltek dombvidékén fekszem. Közel 100 éves vagyok. Gyönyörű zöldeskék faajtóm van, amelyet a délutáni napsütés olykor sárgásra varázsol. Falaim egyre gyengébben állnak, néha egy-egy hosszú tél után úgy érzem, összeroskadok. De minden tavasz egy új ígéretként meleget csempész a falaimba, amelyet természetesen nem engedek tovább. Magamban tartom. Egykor naponta meglátogattak,csendesen felbaktatott a tulajdonosom, lassú mozdulatokkal elővette a hosszú nagy vaskulcsot, kapum kulcslyukába helyezte, elfordította és kiengedhettem a borpárlatom hűvös leheletét. Mindig ingben érkezett hozzám.
Egyik alkalommal elhozta a családját is. Ők ritkábban jártak fel. De amikor feljöttek, nagyokat hallgattak vagy éppen nevettek, meséltek életről, jelenről és múltról. Máskor csak férfiak érkeztek, kártyázni és borozni. Ez általában vasárnap történt, a szentmise után. Egyik kártyaparti során azt mesélték egymás között, hogy a régiek elbeszélése szerint, amikor Szent László kemény csatát vívott a besenyőkkel, megpihent a mostani helység határában, ahol a katonái borral megtöltött tököt hoztak a megfáradt királynak, aki viccesen megkérdezte, milyen bélű tök ez, és innen ered a Béltek elnevezés. Egy másik alkalommal pedig azt hallottam, hogy 1723-ban gróf Károlyi Sándor megvette az egész uradalmat a Prépostváry családtól. Ebben az időben Szatmár megyét Bacchus székhelyeként emlegették, annyira virágzott a szőlőtermesztés és borászat. 1730-ban a németországi Oberschwabenből származó svábokat telepítenek a gróf tanácsára Béltekre, ahol szőlőterületeket kapnak, melyekért 2 évig nem kellett dézsmát fizetni. Telepítettek Furmintot, Bakatort, Rizlinget,Günspitzet és Chasselast, valamint a filoxéravész után direkttermő szőlőket. Majd ahogyan teltek az évek, évtizedek, államosítás, kommunizmus, forradalom, kivándorlás, kapitalizmus egyre gyorsabb tempóban jött fel a tulajdonosom. Már nem figyelt úgy rám. Elmaradtak a kártyapartik, erőltetettebb lett a nevetés, a család is csak sütögetni jött sietve, ritkábban segítettek az öregnek. Majd a gyors tempó hirtelen lelassult, kevesebb bort tároltak bennem, és ritkábban jött fel ő is hozzám. Majd következett egy hosszú tél, amikor a tulajdonosom nem jött fel. Ilyen még sohasem történt. Emlékszem, egy kellemesnek induló tavaszi napon lépéseket hallottam, fordul a kulcs a lyukban és… Valaki más érkezett hozzám, durván belépett, ledobott egy pár csizmát, amelyet annyiszor éreztem a kőből kirakott talapzatomon. Becsapta az ajtót, rám zárta. Ettől a pillanattól fogva bezárkózva, egyedül nézek le a Zilah–Szatmárnémeti út mentén elhelyezkedő településre és a céltalan rohanásra…
Egy pince vagyok, ma ismét különleges szerepem van.
Egy őszi, napsütötte nap van ma. Tartok attól, hogy mit hoz ez az ősz és tél, nehéz lesz-e, fennmaradok-e még jövőre. De ma egy fontos esemény van a pincesoron — mesélik azok a pincék, amelyekben még élet van, vannak tulajdonosaik, szüretelnek, forr az ízletes must, készül a finom bor és zajlik az élet. Közülük 5 pince ma megnyitja a kapuit egy érdekes koncepció és esemény résztvevői számára. Azt mesélik, hogy az eddig 5 alkalommal megrendezett Picnic in the Vineyard őszi kiadását rendezik meg, amelynek a Varázslatos Pincesor nevet adták. A Partium Vidékfejlesztéséért és Mezőgazdaságáért Egyesület, valamint a ZAZOU Social Events & More közös szervezésében egy gyönyörű csűrből indultak el, amelyet a csodálatos lelkű Brigitte és férje mentett meg. Varázslat. Olyan régen volt már ebben részem. Az elmúlt években valahogy mindig abban reménykedtem, hogy valaki, aki egy romantikus séta során elhalad előttem, észrevesz, megörökít és megment. Az enyészettől, a múlttól és ismét szerepem lesz a jelenben. Ismét élet lesz bennem, a falaim között, és készülhet a finom bor a finoman megélt mindennapok mellé. Noha kapuim ezúttal sem nyíltak meg, mégis annyi kedves ember sétált el előttem, nagy csoportok, vagy egy-egy kíváncsi felfedező, hangos nevetéssel vagy csak halkan, csodálkozva és megcsodálva engem és amit én látok, érzek innen nap mint nap.
Egy pince vagyok, remélem a jövőben is varázsolhatok.
Nem tudom mit hozhat a holnap vagy a jövő számomra. De egy-egy itt elsétáló tekintet, sóhaj és mosoly azt üzente számomra, hogy a hétköznapok rohanásában igenis szükség van az egyszerűség varázsára. A nemesen és verejtékkel megművelt szőlőre, a finom borokra, a közös örömökre és bánatokra, az őszinte pillanatokra és azokra a helyekre, amelynek lelkük van. Talán visszatér hozzám is valaki, vagy felfedezi különlegességemet és ismét egy megnyugodni készülő lélek érezheti falaim között dolgozva, bort készítve, hogy megérkezett.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
