Egy fiatal lányról, aki teheneket kap lencsevégre —
beszélgetés Szász-Bányász Annával

Valahogy ez igazából adta magát, a családom hozta igazából a témát. Egyértelművé vált számomra, hogy én ezt a közeget tudom és szeretem fényképezni. És ahogy később megfogalmazódott bennem — bár ez az elején nem volt tudatos —, hogy a fotográfiai munkamódszerem a folyamatos jelen. Tehát én akkor tudok igazából alkotni, ha egy állandó jelenléttel benne vagyok a témában. Tehát így, hogy én otthon a gazdaságban besegítettem, akkor adott volt, hogy ezt fényképezem, de közben kölcsönösen segítette egyik a másikat. Mert egy olyan témát adott nekem, amely még nem lerágott csont, lehet újat mutatni, és számomra nagyon izgalmas volt, főleg azt kibogozni belőle, hogy egy olyan szemszögből, olyan formanyelvvel mutassam meg, ahogyan még nem volt láttatva a gazdaság. Édesapámat értelmiségi parasztnak nevezik, ő sem gazdálkodással foglalkozott korábban, hanem vidékfejlesztéssel. Lassan tíz éve hagyta ott azt a munkahelyet és akkor kezdett el tudatosan gazdálkodni, tehát ez ahhoz képest nem olyan régi történet. Persze kicsiben mindig gazdálkodtunk, de tehenekkel nem igazán foglalkoztunk. Édesanyám pedig az egészségügyben dolgozott, ő is az elmúlt években hagyta ott a munkahelyét és kezdett el újra tanulni. Folyamatos támogatást kaptam a családomtól — bármit kitaláltam, vagy elkezdtem, hagyták, hogy abban fejlődjek, amiben otthonosan mozgok.

Hogyan befolyásolták az egyetemi éveid, az ottani életed azt, ahogyan te most a vidékre tekintesz?

Én tudatosan mentem úgy ki Budapestre tanulni, hogy amikor befejezem a tanulmányaimat, akkor haza fogok jönni. Ez egy ilyen tudatos tanulási folyamat volt, hogy ott kint kihasználom azt az időt, amíg kint vagyok, de utána mindenképp hazajövök. Nekem az, hogy én falun szeretnék lakni, én ebben nem kötöttem volna kompromisszumot. Jelenleg Csíkcsicsóban lakom a férjemmel, egészen eddig az utóbbi években megosztva laktam Csíkszeredában és Gyergyóújfaluban, de túlnyomórészt gazdaságban éltem az életem. A vidék az számomra tényleg egy olyan hely, hogy ki tudok alakítani egy nyugodtabb, sokkal higgadtabb életkörülményt, mint mondjuk egy nagy, zajongó városban, közben meg, ha kell, akkor el tudok innen menni egy zsibongó városba. De hogy egy ilyen nyugodt helyre hazatérni, mint ez az otthon, ez számomra elképzelhetetlen lett volna másképp, mert nekem a természetközeliség nagyon fontos.

Másképp működsz, mint azok a természetfotósok, mint akik kimennek időről időre a természetbe és ott fotóznak. Miben látod leginkább ezt a másságot?

Az ember nagyon sokszor megváltozik kamerák előtt. Az állat hogyan reagál erre? Hogyan találod meg azokat a helyzeteket, ahol jó fotók születhetnek?

Ezek az állatok nálunk nem haszonállatként vannak kezelve, hanem partnerként, munkatársként, és oda van figyelve arra, hogy lehetőségeinkhez mérten a természetük szerint tudjanak élni. Nincsen agresszió, bántás, csak szeretettel vannak körülvéve, egymás között is. Így pedig hozzászoknak az emberhez egy idő után, és igazából a tehén az alapvetően egy nagyon kíváncsi és társas állat. És ha megszokja a jelenléted, és tudja rólad, hogy nem bántod, hanem foglalkozol vele, simogatod, enni adsz neki, babusgatod, akkor társként fog tekinteni rád, és nem fog félni. Szóval bizonyos tehenekkel olyan a kapcsolatom, hogy akármit csinálhatok, mert tudják, hogy nem fogom őket bántani. Egy tehén nem fog soha pózolni, meg néha teljesen mást csinál, mint amire számítok, de sokszor ez a spontaneitás szül még jobb pillanatot. Ritka az, amikor szándékosan megyek fotózni, általában olyankor nem is szokott sikerülni, szóval inkább intuitívan érzem, hogy valamit le kell fotózni, vagy sem. Ehhez nem lehet görcsösen hozzáállni.

Egy interjúban említetted, hogy a nosztalgia, az emlékek inspirálnak téged az alkotásaidban.

A gyermekkor iránti nosztalgiám inspirál, amelyek nem konkrét emlékeket idéznek fel, hanem hangulatokat. Hogy jól érzem magam, nem hiányzik semmi, nagyon jól megvagyok a jelenben. Ezt akarom most is érezni, és amikor a gazdaságban voltam a nagyszüleimmel, a szüleimmel együtt akkor hasonlót éreztem. És mondhatjuk így is, hogy már előre akartam gyártani magamnak nosztalgikus képeket, amiről pár év múlva elmondhatom azt, hogy jó dolgom volt, jól éreztem magam. Szóval ezt a hangulatot akarom megfogni. A jelenben lévő hangulatot, ami majd nosztalgiává válhat, szóval egy kicsit keverve a múltat a jelennel és a jövővel.

Hogyan látod a mostani Erdélyt? Van, aki szerint túl van idealizálva. Erdély a tökéletes táj, a tökéletes magyar, a romantikus gazdálkodó. Te ezt hogy látod ma?

Engem nem zavar, hogy túlidealizálják, mert az a része is jelen van, vagy az sem zavar, amikor rossz fényben tüntetik fel a konfliktusok miatt, vagy az emberek makacssága miatt. Ezek mind azok a tartozékai Erdélynek, amelyekkel együtt lesz teljes. Én azt gondolom, hogy ennél jobb helyre nem születhettem volna le. Itt még megvan egy ilyen emberségesség, főleg itt, falun. Még működik kaláka, számíthatsz az emberekre. Ezek mind olyan dolgok, amelyek egy nagyvárosra egyáltalán nem jellemzőek. Nekem Erdély megmaradt egy kicsit ilyen idealizáltnak és nem akarom lerombolni magamban ezt a képet.

Forradalmasítani akarod a gazdálkodó életről alkotott képet? Van ilyen szándékod?

A képek által meg tudom mutatni azt, hogy lehet szépen is gazdálkodni, és lehet kicsiben is gazdálkodni úgy, hogy egy családot önfenntartóvá tegyen, és hogy az állat jóllétére legyen odafigyelve, és hogy a parasztnak, mint szónak a jelentését visszahozzam. De ez nem egy konkrét cél, hanem inkább van egy ilyen mellék hozadéka a munkámnak. Hogy a parasztra ne csak, mint jelzőre gondoljunk, hanem inkább az eredeti értelmét hozzuk valahogy vissza. A paraszt az legyen egy főnév — egy gazdálkodó állattartó, a természettel harmóniában élő ember. Pont azért fotózom minden mozzanatát, hogy ne hazudjak el semmit belőle, mert ez tényleg nem egy idilli életforma. Mert emellett nincs karácsony, vagy hétvége olyan szempontból, hogy a fejést, az etetést el kell végezni, és tényleg rendkívül nagy kötöttséggel jár, de ha valaki elszánja magát, és megfelelő hozzáállással csinálja, akkor az egy nagyon hálás életforma. Én most egy kicsit kihátráltam ebből akaratlanul is, hogy elköltöztem, viszont nem gondolom azt, hogy lezárult ez a fázis az életemben. Jelenleg is nagyon fontos nekem ez a gazdálkodás, főleg ez, amit édesapám hozott létre, hiányoznak a tehenek is, viszont lehetőségeimhez mérten hazajárok.

Mi az, ami jelenleg foglalkoztat téged? Mit szeretnél elérni a közeljövőben?

Szeretnék most már kialakítani egy olyan érdeklődő kört, amelynek igénye van az én fotográfiámra, szinte bármilyen téren. Mert ez a szakma itt, Erdélyben csak úgy tud működni, ha minél szélesebb körben alkotok. Azt sem tartom kizártnak, hogy más, hasonló gazdaságokban is fényképezzek, hogy alakuljon ki egy átfogóbb kép, hogy ne lehessen azt mondani, hogy ez egy ilyen kis sziget. Hanem akkor keresni hasonló gazdaságokat ahol, ha nem is tehenekkel, de hasonló mentalitásban gazdálkodnak. És ami még nagyon foglalkoztat, az a nagyszüleim megörökítése. Nagyon szerencsés vagyok, hogy három nagyszülőm is él, és olyan értékkel rendelkeznek, amit én nagyon szeretnék minél jobban elraktározni, ezért most, amikor otthon vagyok, akkor ez egy másik tudatosabb cél, hogy minél több időt velük tölteni.

Még több képet itt nézhettek.