18 máj Azt hiszem erre büszke lennél, te kislány! 10 év 10 legemlékezetesebb bodyART pillanata és felismerése
Azt hiszem erre büszke lennél, te kislány!
10 év 10 legemlékezetesebb bodyART pillanata és felismerése
Eljátszottál már valaha azzal a gondolattal felnőttként, hogy mire vágytál gyermekként? Kislányként, kisfiúként melyek voltak azok az álmok és vágyak, amelyet lámpaoltás után a paplan alatt szőttél, amelyre diákként az unalmasabb órák alatt gondoltál, és amikor megszólított a tanár, hogy hová merült el szép szemed világa, csupán pislogtál nagyokat. Mi volt az, ami nélkül nem tudtad volna elképzelni a felnőtt énedet és amelyet felnőttként talán már régen elfeledtettél magaddal? Pedig mindez ott van benned, a lényedben, az összehúzott szemöldöködben, egy-egy pótcselekvésedben, és néha egy-egy mosolyban, amikor másban véled felfedezni, talán éppen a gyerekedben.
Ahogyan talán két évvel ezelőtti írásomból kiderült, a sport mindig is szerves része volt a mindennapjaimnak. De talán éppen emiatt, ez volt az a közeg gyerekként, fiatalként, ahol a bennem felgyűlő ellentmondásos érzések, elvárások, megfelelési kényszerek felszabadulhattak. Nem szóban, még csak cselekedetben sem igazán, hanem egy-egy gátlásos testtartásban, görcsös bizonyítási vágyban. Sohasem voltam nagyon jó egyetlen sportban sem, vagy legalábbis ezt éreztem, és mindig egy bizonytalan versenyző, sportoló tekintetét láttam vissza a tükörből. Az időm elég jó volt, legyen az sprint vagy hosszútáv futás vagy úszás. Elég jól mentek a csapatjátékok vagy egyéni versenyek, legyen az labdajáték, aerobik vagy éppen egy-egy atlétikai szám. De sohasem tudtam szabadnak érezni magam mindebben. Mindig ott volt az érzés, hogy hibázok, kiesek, elgáncsolnak, félrelépek.
Mígnem 10 év bodyART és sok-sok egyéb tapasztalat után eltűnt a félelem, a kétely, a megfelelési kényszer. Eltűnt a mi van, ha nem megfelelő módon, időben, intenzitással teljesítek. És azóta sokkal könnyebb lett…
Ennek a 10 évnek az első pillanata 2012-ben azzal kezdődött, hogy Arad, Marosvásárhely, Budapest, Brüsszel és Kolozsvár után egy kisvárosba kerültem. Egy olyan kisvárosba, ahol először a falakat, a belterjességet és az idegen felé irányuló meg nem értettséget tapasztaltam. Ahonnan minden hétvégén menekültem. Majd egy hátfájós napon egy masszőr ajánlotta a városban újonnan megjelent mozgásformát, valahol a Petőfi utcában. Azt sem tudtam, hol van az utca, mi ez a sport, egyáltalán mit is keresek én itt. De egyik délután felmentem a tetőtéri terembe, majd egy kínlódó edzés után kimentem a teraszra. Körbenéztem. A Szamos felől a naplemente látszott, először láttam valamit szépnek ezen a helyen és hirtelen ott, abban a pillanatban valami elindult a sport-város-én tengelyen.
Az első években valójában a bodyART teremtette meg a kapcsolatot a belső világ és a be nem fogadó város között. Utána talán ennek hatására, talán a munkám hatására, talán egymásra hatva mindkettő hatására rájöttem, hogy nem véletlenül vagyok itt, itt van dolgom, itt tudok nyomot hagyni, változtatni, és talán varázsolni egy kicsit.
A következő évek nem voltak könnyűek. Több mint 20 év berögződéseit kellett valahogy lassan felaprítani. Nem volt olyan óra, hogy legalább 5 alkalommal ne javítsanak ki, pontosabban segítsenek a megfelelő tartásban. Simona, Babi és a többiek pedig igazi mentorként inspiráltak ezen az úton. Azt tapasztaltam, hogy engem mindig többet javítottak ki az oktatók. Engem, aki mindig sportos, vékony és mozgékony voltam, aki oly sokszor szembesült azzal a reakcióval, hogy „hááát, neked így könnyű!” volt… Hát, egyáltalán nem volt az.
Amikorra már kezdtem jobban bírni az órákat, amelyek kívülről sokkal könnyebbnek tűntek, mint az eddigi sportok, várandós lettem. Emlékszem, az első hónapokban bementem egy órára, amely nem kismamáknak szólt, szorult a hasam és sírva mentem ki. Másfél évig nem mentem vissza a terembe.
De amikor visszamentem, anyává válva, még felszabadultabban, már egyértelműbb volt, hogy mit keresek. Meg tudtam valahogy fogalmazni, hogy a gátlásaim levetkőzését, nyitottságot, igazi mentorokat, barátokat, közösséget, fejlődési lehetőséget fizikai-lelki-pszichés síkon egyaránt. És igen, ebben a kisvárosban, amely azóta sokkal szebb arcát mutatja, amióta megtaláltam a miértjét és a szükségszerűségét az ittlétemnek.
Ezután 2019-ben jött az edzői lehetőség. Újabb határok feszegetése. Megtalálni a hangot akár valamikor edzőként. Egy határozottabb hangot, amely már nem a megfelelési kényszertől halkul el, hanem felvállalja gyengeségeit, de tisztában van erősségeivel és tudásával is. Majd újabb kurzusok következtek. Az alap edzői kurzus mellé Contact, pandémia alatt online burn OUT, majd amikor már lazítottak Pre- és Posztnatális bodyART kurzus élőben. Részvétel budapesti eseményen, videós felvételeken, háromnapos táborokban és sok-sok otthoni gyakorlás egyedül, barátokkal, a családdal. Egyre mélyebb baráti szálak, sok-sok ismerős, találkozások.
Majd ez első órák megtartása, egyelőre helyettesítőként, tanulva, de egyre jobban élvezve azt a kihívást, amelyet oly sokáig el sem tudtam volna képzelni.
Egy fiatal kollégám szerint, ha 10 éve élek a városban, valójában már szatmárinak számítok. Ki tudja? Viszont éppen 10 év kellett ahhoz, hogy teljesen elengedjem a mit keresek én itt kérdést? Hiszen megértettem mit kellett tanuljak itt szakmailag, emberileg és igen, sportból. Vagyis úgy nagyjából magamról.
És igen, azt hiszem, te kislány, aki oly sokszor félénken néztél a tükörbe, mert sohasem tűntél magad számára elég jónak, most megnyugodhatsz, hogy megcsináltad. Jó vagy benne és amit sohasem engedtél meg magadnak, szabadon örülhetsz minden pillanatának, mert akkor sem törik össze az a tükör, ha netalán hibázol, kinevetnek vagy irigykedve néznek rád. Azt a történetet már nem neked kell szőni. A tiedet, legalábbis ezen a területen egyelőre megcsináltad…
Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
