06 jan Görögország, a sztereotípiákon túl
Görögország, a sztereotípiákon túl
Görögország nevének hallatán általában az egész éves kemény munka jutalmául szolgáló tengerparti last minute nyaralások, a horizontba tűnő végtelen égszínkék víz és a mindig éneklő Jorgosz jutnak eszünkbe, azonban a sztereotípiák mögé tekintve a balkáni ország egy teljesen más arca mutatkozik meg előttünk.
A Görög Köztársaság szárazföldi területe alig nagyobb Magyarországénál, melyen 1300 sziget, valamint a Balkán- és Peloponnészoszi-félszigeten elterülő részei osztoznak, utóbbiakat jellemzően 1500–2000 méter magas hegyvonulatok borítják, közülük a Dinári hegységhez csatlakozó Pindosz- hegység az egyik. Látnivalókban itt, a görög-albán határon elterülő nagyjából 1000 négyzetkilométeres Zagori régió a leggazdagabb, melynek eseményekben dús történelme során az antik görög kultúra, a bizánci korszak, a török hódoltság, valamint a második világháború és a görög polgárháború is nyomot hagyott.
Egy-egy úti cél kiválasztásakor a triviális anyagi és szabadidő-tervezési szempontok mellett a többedmagukkal utazók eltérő igényei is kompromisszumokra késztethetik az embert, Zagori pedig elhelyezkedése folytán akár egy konvencionális tengerparti nyaralás egyik színfoltja is lehet.
Megközelítése egyrészt a repülőterek távolsága, másrészt a látnivalók szétszórt jellege miatt autóval célszerű, az érkezés irányától függően több helyen ráhajthatunk a hegyvidék kanyarokkal sűrűn tarkított, hol meredeken emelkedő, hol pedig intenzíven lejtő, kiváló minőségű úthálózatára. Távolodván a forgalmas főutaktól és városoktól új értelmet nyer a balkániság fogalma, a korábban megszokott szedett-vedett, rendetlen és helyenként igencsak szemetes arculat lassan, de biztosan változik, ahogy az első komolyabb emelkedőhöz érünk.
Mintha megállt volna az idő, emberekkel alig lehet találkozni, egy-egy juhokból és kecskékből álló vegyes nyáj és az azokat kísérő, végtelenül komótosan mozgó pásztor emlékeztet arra, hogy a hegyek oldalán a mai napig sokan ugyanabból tartják fenn magukat és családjaikat, mint dédapáik.
A kevés turista, aki szembejön, jellemzően belföldi, mindössze néhány nyugat-európai nyugdíjas kempingező az, aki már tudja: a hegyek közt kellemesebben telik a nyár, a tengerpart megvárja őket októberben is, csak akkor már a nyári hónapokban szokványos zsúfoltság nélkül élvezhetik a szinte privát tengerpartszakaszaikat. A túlnyomó többségében német és Benelux államokbeli nyugdíjakból futja az effajta kalandokra, a félig nomád életmód költségei alacsonyabbak bevételeiknél, így az aktív évek után valóban tartalmas és pihentető évek következhetnek számukra.
A viszonylagos elszigeteltségnek köszönhetően a tájegység jellegzetes építészetére nem sok hatással volt a modern kor, szállodák, éttermek és egyéb nagyüzemi vendéglátóipari létesítmények hiányában a néhány tíz zagori falu egyfajta skanzenhangulatot sugároz magából. Építkeztek abból, ami helyben adott volt: palatetős kőházak közt kacskaringózó, szabálytalan formájú kővel kirakott utcácskák és sikátorok, ez egy hagyományos hegyi falu látképe. Háttér gyanánt mély völgyek és kanyonok mögé magasodó, kopasz tetejű hegyek szolgáltatják a pazar látványt, miként a lenyugvó nap átadja helyét a ragyogóan csillagos éjszakai égboltnak.
Az egykori selyemút bizonyos ágai a térségen vezetnek keresztül, számtalan kővel kirakott lépcső és nyáron kiszáradt medrek felett átívelő híd emlékeztet a régi idők kereskedelmének a szó szoros értelmében vett rögös útjára. Ezen építmények a mai napig használatban vannak a hegyi falvak közti közlekedésben, állapotuk a gyakori földrengések ellenére is kiemelkedően jó, bizonyítva ezzel a hagyományos módszerek időtállóságát.
Szüleink korosztályának szavajárása szerint, aki volt katona, az bizonyára élvezi a Vikos-folyóban való fürdőzést, de a legmelegebb hónapokban is csupán 15 fok alatti vízhőmérséklet nekem személy szerint felüdülés helyett inkább szenvedést okozott, bár a kristálytiszta víz látványa valamelyest kárpótolt az átélt borzalmakért. A kevésbé edzettek számára sem lehet mentség a fürdésre, öblös mélyedésekben felgyűlt patakvízbe merülhet a látogató Papigko kőmedencéiben. A keskeny szurdokot követően a meder kiszélesedve mélyebb medenceszerű képződményeket formáz, melyeket már az ókorban is sziklagátakkal tettek még alkalmasabbá fürdőzésre. Megfelelően korai vagy éppen kései időpontokban, az egyébként sem sok látogató társasága nélkül magunk élvezhetjük a vízfelszínről visszatükröződő csúcsok pazar látványát.
Mint tudjuk, gyakorlatilag bármi lehet rekorder, csak megfelelően kiválasztott szempontok szerint kell az adott dolgot megmérnünk. A szélesség-mélység arányt tekintve világelső Vikos-kanyon a puszta látványával is eloszlat minden kétséget a tiszteletet parancsoló első helyezés jogosságát illetően. Nagyjából 20 kilométer hosszan a 100 és 500 méter között változó mélységével, valamint a pár lépésnyitől 400 méterig változó szélességével emlékeztet a víz természetet formáló hatalmas erejére, mellyel magas hegyeket képes kettévágni. Pár órás közepesen nehéz túrával több jó kilátást biztosító pontjára eljuthatunk a kanyonnak, útközben a Kárpátok növényvilágához nagyon hasonló magashegységi fajokkal találkozhatunk.
A környék turisztikai potenciáljára reagálva, tájidegen elemektől mentes kisvendéglőkben, családi vállalkozásban üzemeltetett szálláshelyeken várják a betérő vendégeket. Valószínűleg autentikusabb körülmények között nem is lehetne helyi gasztronómiai különlegességeket kóstolni. Kiváló tejtermékek, zamatos hegyi mézek és a legkülönbözőbb birka- és kecskehúsból készült fogások mellett szinte mindegyik étlapon megtalálható személyes kedvencem, a paradicsomos mártással készített sült óriásbab.
Remélhetőleg az ország turisztikailag frekventáltabb pontjaitól lévő nagy távolság kellőképpen távol tartja a világ összes pontján ugyanazokat a mesterséges körülményeket kereső látogatókat és az ezt kiszolgáló gazdasági szereplőket, megőrizve ezzel az utókornak ezt a páratlan élő múzeumot.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
