fbpx

Tegnap óta Szentpéterváron vagyok

Szerző: Matusinka Beáta •  Fotók: Matusinka Beáta • 2019. október 5.

Megosztom:

Tegnap óta Szentpéterváron vagyok

A Palota térről a szobámba hallatszó orosz hadsereg zenekarának indulója költött fel mély álmomból. Mintha szülinapi induló lenne, és mintha álmodtam volna az éjszaka. Igen, emlékszem az álomra. A folyosó végében található fotelben ülök nagyszüleimnél falun, 13-14 éves lehetek és olvasok. Kint tikkasztó meleg van. Nagytatám szalmakalappal a fején a mákot szedi.
A konyhából zsenge borsóból készülő leves illatát érzem. Péntek van, szilvásgombóc lesz a második, a kedvencem. Egy könyv utolsó oldalainál tartok, közben ezt olvasom: ”Raszkolnyikov (…) egyszer azt álmodta, hogy valami szőrnyű, sose látott, sose hallott, gyilkos ragály fertőzte meg az egész világot, Ázsia mélyéről terjedt át Európába. El kellett pusztulnia mindenkinek, kivéve néhány kivásztottat. Valamilyen új trichinák, mikroszkópikus lények támadtak, és megfészkelődtek az emberek testében. De ezek szellemek voltak, eszük és akaratuk volt.
Akinek a testébe behatoltak, tüstént olyan lett, mint az ördögtől megszállott, őrjöngeni kezdett. De ember még soha olyan okosnak nem hitte magát, olyan rendíthetetlenül nem bízott a maga igazában, mint ezek a megfertőzöttek.  Soha senki olyan rendíthetetlenül nem bízott az ítéletében, tudományos eredményeiben, erkölcsi törvényeiben és elképzeléseiben. Egész községek, egész városok, népek fertőződtek meg, és estek őrületbe.

Mindenki izgalomban élt, egyik nem értette a másikat, és mind azt hitte, hogy egyedül ő hordozza magában az igazságot, gyötrődve nézte a többit, mellét verte, zokogott, kezét tördelte. Nem tudták, kit ítéljenek el, és hogy ítélkezzenek felette. Képtelenek voltak megegyezni, mit tekintsenek jónak, mit rossznak.

Nem tudták, kit hibáztassanak, és kinek adjanak igazat. Egymást öldösték dühükben, minden ok nélkül. Egész hadseregekkel rontottak egymásra, de a seregek már menetelés közben hirtelen önmaguk ellen támadtak, felbomlottak, a harcosok egymásnak estek, ütötték, vágták, harapták, felfalták egymást. A városokban naphosszat fújták a riadót: mindenkinek mennie kellett, de hogy ki hívja és miért, azt senki se tudta, mindenki reszketett. A legegyszerűbb mesterségeket abbahagyták, mert mindenki a maga gondolatait fejtegette, a maga leleményét adta elő, és nem tudtak megegyezni. Abbamaradt a földművelés.
Volt, ahol csoportba verődtek az emberek, megállapodtak valamiben, esküvel fogadták, hogy összetartanak – de már abban a pillanatban valami egészen másba kezdtek, mint amit terveztek, vádolta egyik a másikat, összeverekedtek, kaszabolták egymást. Tüzek támadtak, éhínség tört ki. Pusztult, veszett mindenki és minden. És a vész egyre nőtt, terjedt tovább, tovább. Az egész világon mindössze csak néhányan menekülhettek meg, a tiszták, a választottak, akiknek hivatása egy új emberfajtát és egy új életet elindítani, megújítani, megtisztítani a földet. De ezeket még senki sehol nem látta, szavukat, hangjukat se hallotta.” Becsukom a könyvet, vagy harminc percet ülök mozdulatlanul, majd kimegyek a kert alá. Együtt szedjük a mákot…

Az Északi-tenger felől erősen fúj az áprilisi, csontig hatoló hideg szél. Kevesen vannak a téren.

A több mint hatvanezer műkincset számláló egykori cári rezidenciát, a Téli palota együttesét, az Ermitázst, ma a párizsi Louvre-val, a madridi Pradóval vagy a New York-i „Met”-tel emlegetik egy sorban. Pompás fogadótermek, gyönyörű, aranyozott részletek, cári légkör, I. Péter és utódai által felhalmozott, az egyik legsokrétűbb műkincsgyűjtemény.

Egyszerűen csodálatos napokat tölthet itt el a műkedvelő.

Franciául Hermitage, vagyis a Téli Palota többi részétől elkülönített termekben, remetelakban őrzött művek otthonát adó épület megépítését Nagy Katalin cárnő rendelte meg 1762-ben. Az évszázadok viszontagságos történései alatt több alkalommal is evakuálták az épületet, igyekeztek menteni az értékeket. A relatív fiatal, XVIII. században létrejött város ma is Oroszország legnagyobb gyűjteménnyel rendelkező múzeumának ad teret, több évnyi művészettörténeti tananyag tárul a befogadó elé. Etruszk vázáktól, ógörög pénzérmékig, a legnagyobb olasz reneszánsz festményeken keresztül, francia impresszionista festményekig (bővebben itt).
A Taschen kiadó legnagyobb festők és alkotásaik sorozatát böngészve számtalan kép címe alatt otthont adó múzeum neveként az Ermitázs szerepel.
Legyen az
  • Leonardo da Vinci alkotásai,
  • Tiziano vagy El Greco alkotásai,
  • Michelangelo Kuporgó szobra (1530-1534),
  • Caravaggio Lanténekese (1595 körül),
  • Pieter Paul Rubens Perszeusz és Andromédája (1622)
  • vagy a későbbi, hasonló című Anton Raphael Mengs alkotás az 1770-es évekből,
  • Rembrandt Flórája (1634)
  • vagy Danae festménye (1636-1650),
  • Jean-Honoré Fragonard Lopott csókja (1765-1770),
  • Claude Monet, Pierre-August Renoir, vagy Paul Cézanne impresszionista festményei,
  • Pablo Picasso Legyezős nője (1908),
  • Matisse Vörös harmóniája (La Desserte rouge, 1908), Tánca (LaDanse, 1909-1910) vagy Zenéje (La Musique, 1910),
  • Kandinszkij Kompozíció VI festménye 1913-ból és még sorolhatnám csupán ízelítőül.
És mindezen alkotások a gyönyörű aranyozott háttérban olyan természetesen helyezkednek el, mintha egyszerűen a cári palota berendezési tárgyai lennének. Mintha nem is csak a látogatóknak szólnának, mint a legtöbb tömegturizmussal megáldott helyen. Ugyan néha felsejlik egy-egy telefonnal, fényképezőgéppel, tablettel a kezében átszaladó csorda, akik rohanva tovább, igyekeznek ma megörökíteni a régmúltat a holnapnak, mindhiába, csupán a máról feledkeznek meg.

Ma még mindig a Néva-parti városban követem Dosztojevszkij Raskolnyikovát.

Megtaláltam gyermekkorom meghatározó realista írójának a házát, talán azóta vágyom erre a felfedezésre. A leírások alapján ezzel szemben képzelte el főhőse lakhelyét, egy tetőtéri padlásszobába. Innen indult el azon az estén Aljona Ivanovna uzsorás öregasszonyt megölni és itt kezdődik az a pszichológiai és filozófiai utazás, amelyben megkérdőjeleződnek az egyén szabadságának a korlátai, a sors determináltsága, bizonyos eszmék követésének következményei, a bűn és bűntudat kapcsolata. Én is megteszem áldozata házáig azokat a bizonyos lépéseket, noha néha el-eltévedek. Majd beülünk egy, a sok-sok hangulatos, különleges belső dizájnú éttermek egyikébe, a Yat-ba. Itt hagyományos, de egyben újraértelmezett, a francia és északi konyha hatásait tükröző ételeket tálalnak.
Az utcákra Sosztakovich dallamai szűrődnek, az ablakokon keresztül látni lehet, ahogyan fiatal balett táncosok gyakorolnak. Ők még nem azért, mert ez indítja el a turista extázisba eső, fényképezőgombot lenyomó ujját, hanem egyszerűen ez a már-már természetesen megtervezett, lehetséges életút.
Az utcán minden nőnek olyan tiszta a csizmája, mintha ma húzta volna fel először a lábára, csillog és a hosszú, elegáns és színes kabátok kitűnően találnak mindehhez. Nem emlékszem még olyan városra, ahol az elegancia ennyire mindennaposan kézenfekvő és tapintható lett volna. A Szent Izsák Katedrálisnál már szemmel látható a turisták és helyiek aránya, kevesebb a tiszta, elegáns csizma, a sportcipősök száma pedig megugrik, sőt egészen meglepő módon a makropolitikai kliséket átrajzolva nagyon sok amerikai turista fedezi fel magának a távoli Oroszországot.
Alekszandr Szergejevics Puskin lakásmúzeumától pár házra szálltunk meg, nem véletlenül. Ebben a lakásban halt meg egy végzetes párbajt követően az orosz író, költő, drámaíró. 1811-től a Szentpétervár közelében fekvő Carszkoje Szeló-i líceumban mutatta meg először tehetségét.
A cári faluban, mely ma Puskin néven szerepel, volt a Romanov-ház egykori rezidenciája. Ma Szentpétervár történelmi központja és ehhez kapcsolódó műemlékegyüttesek mellett a Katalin-palota épülete és parkja az UNESCO Világörökség részét képezi. Az Ermitázshoz hasonlóan Versailles-hangulatú, lélegzetelállító pompa, a részletek gazdagságára irányuló precíz figyelem jellemzi ezt a barokk és rokokó stílusú nyári palotát. Ahhoz képest, hogy szinte emberfeletti türelmet igényel egy-egy francia kastély belső termeinek a bebarangolására szóló jegy megvásárlására kiállni a sort, itt egy-egy szibériai csoport mellett szinte miénk volt pár órára az arany teremsor, a borostyánszoba, a lovagi ebédlő, vagy éppen I. Sándor szalonja. Nyugodtan szemlélhettük a díszes kályhákat, termeket, lépcsőházakat, zavartalanul teázhattunk, majd sétálhattunk a kastélyparkban.

Holnap balettelőadásra megyünk, egy újabb álom valósul meg.

Az 1860-ban megnyílt Mariinszkij színház a világ egyik leghíresebb és legszínvonalasabb opera- és balett társulata.

Farid Yarullin tatár zeneszerző háromfelvonásos Shurale című darabját nézzük meg.

A tatár népmesei motívumokra épülő libretto színpadi megjelenítése Ahmed Faizi és Leonid Yakobson nevéhez köthető. A szerző halálát követő években, 1945-ben vitték először színpadra a tatár Kazan Színházban, majd 1950-től Yakobson dolgozta fel itt, az akkor már Leningrád elnevezésű városban.

Éjszaka ismét a gyerekkoromról álmodom.

Szüleim mesét olvasnak, nagyszüleim történeteket mesélnek egy régi világról, ahol minden apró dolognak megvan a helye és az értelme, én pedig olyan világról olvasok, ahol a kultúra, a törődés, a részletek fontossága időtálló. Azt képzelem, hogy talán egyszer értelmezni tudom a szépet, értékelni a jót, és elvetni azt, ami selejt. Szentpétervár pedig ma azt üzeni nekem, hogy mindenféle múltbéli és jelenkori politikai, gazdasági és egyéb ideológiai beidegződés és történés felett áll az igaz tudás, a valódi szépség, a gyökerek és a gerinc.

A beszámoló megjelent a Szamos című folyóirat márciusi lapszámában.

 

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.