Advent van: tedd magad offline-ba és kapcsolódj magadhoz.
Van egy mondás, miszerint, ha elfáradtál állj meg, és várd meg míg a lelked utolér.

Az adventi periódus pont arra van, hogy kicsit lelassuljunk, hogy időt, teret, energiát adjunk magunknak. Modern megközelítésben azt is mondhatnám, hogy az advent a slow life megélésére és tudatosítására ad lehetőséget. Arra, hogy kicsit lelassuljunk, megálljunk, hagyjuk, hogy a lelkünk utolérjen bennünket. Erre mindannyiunknak szüksége van, hiszen futottunk eleget, és lehet, hogy még mindig futunk ebben az évben. Sajnos a tapasztalat azt mutatja — és sokszor láttam én is ügyfelekkel dolgozva —, hogy csak akkor állunk meg és akkor lassítunk, amikor már késő, amikor az élet odavág rendesen, és nincs más választásunk, lehetőségünk. Ilyen egy súlyos betegség, egy váratlan baleset, egy válás, egy szerettünk elvesztése, anyagi csőd, érzelmi kiborulás, egyensúlyvesztés, mély depresszió, pánik stb. Ne várjuk ezt magunkra!

Igen, tudom, lehet már nem tudod, hogyan kell. Ezt is látom, tapasztalom egyes ügyfeleknél. Olyan régóta futnak már, hogy nagyon távolra kerültek önmaguktól. Ilyenkor nem könnyű visszatalálni, mert nem tudják, hogy hogyan kell, de nem lehetetlen. Nem lehetetlen, mert mindannyiunkban létezik egy belső vezető, aki ott van. Nevezhetjük ezt akár a lelkünknek is. Ő jelzi, ha jó irányba tartunk, és azt is, ha nem. Jelzi, ha boldogok vagyunk, és azt is, ha nem. Ez a belső vezető a mi iránytűnk. Ahhoz, hogy fel tudjuk venni a kapcsolatot vele, hogy halljuk, érezzük őt, meg kell állnunk néha.

Kapcsolj ki mindent. Kapcsold ki magad. Tedd magad offline-ba az adventi időszakban. Minden nap. Légy csendben magaddal. Ne kapcsold be a tévét, halkítsd le a telefonod, mellőzd a szociális médiát. És amennyire lehet, kapcsold ki az elméd is. Amíg kattognak és cikáznak benne a gondolatok, addig nagyon nehéz hallani a belső hangod, addig lehetetlen kapcsolódni önmagadhoz.

Maradj csendben. Csak figyelj, és kezdj el beszélgetni önmagaddal. Nézd meg, mit találsz a csendben. Mi az, ami foglalkoztat, mivel vagy elégedett és mivel nem. Min lenne jó változtatni, mi az, ami zavar, ami nem tesz boldoggá, ami bosszúságot okoz. Nézd meg, milyen irányba tart az életed. Jó ez neked? Kell ez neked? Vagy változtatni akarsz? Ezek mind a csendben vannak. A válaszok is. Csak légy résen. Slow life és figyelj. Hallgasd magad. Keresd magadban a válaszokat. A megoldásokat. Azt, ami jó neked.

Advent a várakozás időszaka. Várakozz magadra. Várakozz a válaszokra.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel.” (Pilinszky János)

Hasonlóan emésztő érzésekkel — a torkomban fullasztó szorítással, vártam az üveglapra sercegve kitett lapot, rajta a felvételi eredményekkel, vajon bejutok? Hajnali 4 és fél hat között, álmos bakaként, a rozsdás tető alatt, súlyos, vizes kabátban, nehéz volt várni az éjszakai didergés enyhülését. Egyetemistaként is rideg volt a várakozás a süvítő huzatban a kocsárdi állomáson  – de az is jobb volt, mint az elhasznált levegőjű, mosatlan férfi zokni szagú váróterem.. És nehéz volt apaként a kórház fekete fehér csempés folyosóján állni és várni, miközben azon tipródtam, hogy vajon nem jöttünk túl későn? Ugye nem történik baja? Vajon él még a baba? És egészséges lesz?”

Mennyivel jobb volt várni az esőt, a tavaszt, a vendégekkel való találkozást, a karácsony ajándékokkal és illattal teli estéjét. De jó volt várni a hajtási érkezését is, vagy az első önálló otthonunk házszentelőjét, mindegyik gyermekünk születését és az egymásnak feszülés miatti rideg csend felengedését. Emlékszem milyen volt várni a Kedves ruganyos lépéseinek megjelenését a járdaköveken, hiszen ezer közül is megismerem a járását. Vártam azt a bizonyos telefonhívást, a hangod felcsendülését, az illatodat, az ölelésedet- mintha az életem függött volna  tőle. Biztos voltam abban, hogy tudod mennyire fontos nekem.

Aztán egyszer nem hívtál fel, és már nem úgy öleltél mint eddig. Kemény voltál, kérlelhetetlen és bezárkóztál. Hiába vártam arra, hogy kibetűzd mi fáj nekem ott bent. Bizalmam tükrén láthatatlan pókhálórácsot karcoltak a csalódások. Magamban azt morzsolgottam örlődve: ,,Biztos másnál is van ilyen, majd csak elmúlik, holnap felébredek ebből a rossz álomból.”

Vártam, hogy te szólj elsőnek, vártam, hogy megfogd a kezem, hogy melegítsd fel a hátam. Milyen sokszor hiába vártalak. Megkeseredett, dühös tehetetlenségemet Isten elé köptem volna, ha nem szégyelltem volna. Úgy vártam, hogy visszatérj ahogyan otthon várják a háborúból hazatérő férjet, apát, lázas verejtékes gyermekhez az orvost, kiszáradt, kitikkadt toroknak az első korty vizet..Szerettem volna hogy úgy térj vissza, amilyennek eredetileg megismertelek. Ugyanakkor féltem a haragodtól, elbújtam az indulataid elől, lebénultam az elvárásaidtól, elcsüggedtem a közönyösségedtől, megijedtem a süketségedtől, felhárodtam egyoldalúságodon, szégyelltem az önzésedet – na meg az enyémet is. Utánad mentem de te bezártad… előttem az ajtót, majd hátraléptem, hogy legyen egy kis csendem – de te kopogás nélkül törtél rám.

Mire várjak még? Mindent megpróbáltam. Elfáradtam…. Segíthet még itt bármi?

„Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel.”