Azt a leveledet kerestem elő, amit akkor írtál Józsikának, amikor egyetemre ment. Brutális volt a bennünk szállást vett fájdalom. Azt hinné az ember, hogy a lélek a testen belül külön entitás. Miközben fájdalma minden testrészben ég és sajog, emlékeztetve bennünket arra, hogy a ruhánk szakadása egy mélyebb sebet tár fel, ami önnön valónkon esett. Szavaid igazi gyógyírt jelentettek a lelkemnek. Felolvasom neked, hogy emlékeztesselek:

Távozásotok próbái:

Drága gyermekeim,
Mielőtt a függöny felgördülne a bemutató estéjén számtalan próbát biztosít számunkra az élet. Születésetekkel, amikor elhagyjátok anyai méhemet, mely szállást adott nektek 9 hónapon át. Az első távozással, amikor anyaként elzavarnak levegőzni, vásárolni, sétálni, ügyet intézni. Itt még annyira erős a kötődés, hogy nem tudom mit kezdjek a kiürült kezeimmel, és összezsugorodott lelkemmel.

Az ovi első napján, amikor legszívesebben lefeküdnék az ajtó elé, hogy toporzékolni, majd feszülten figyelni tudjak rátok, akik ennyire sokat még sosem voltatok távol tőlem.

Majd az iskolai kirándulásokkal, táborokkal, barátokkal, akik egyre fontosabbak.
Az első szerelemmel.
Az egyetemmel.
S végül költözésetek napján a bepakolt dobozok mögötti fajdalommal. Itt már nem a méhem, hanem a lelkem kong. Örömöt és fájdalmat. Hiszen ezért szültelek. És ezért születtetek. Hogy életetek legyen, és bőségben legyen…

Köszönöm neked ezeket a szavakat. Gyógyító erejük a benned soha el nem múló szeretetben gyökerezik.
Bizonyosság számomra, hogy vársz rám.
Hogy van helyem melletted.
Bármi és bárhol is legyen az a mennyország — ha a szereteted csebrének illetését jelenti — ott vagyok otthon, ahol ez az elixír terem.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat harminchatodik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.