Egyszerűen ma nem divat sikertelenségről, kudarcról beszélni. Olyan világot élünk, ahol mindig a pozitív dolgokat osztjuk meg. Ennek ellenére segítő szakemberként azt tapasztalom, hogy az embereknek iszonyatosan szükségük van arra, hogy szembe kerüljenek olyan természetes élethelyzetekkel, ahol valami nem sikerül. Közben pedig a világ meg azt sugallja, hogy körülöttem mindenki sikeres, csak én nem vagyok az. Viszont azáltal, hogy beszélünk erről az úton levésről, vagy a saját kudarcainkról, ezáltal tudunk adni másoknak is. Ahogy ez hozzátartozik az élet természetességéhez, ugyanígy erről ne legyen ciki beszélni. Sőt, erről lehetne akár posztolni is, hogy most valami nem jött össze. Viszont az internet kialakított egy ilyen világot, ahol mindenkinek elsőre sikerül minden. A fiataloknál nagyon látom, hogy nem látják a munkát a dolgok mögött. Hogy tanárnak lenni az is valami, vagy egy podcast-et mindenki le tud gyártani. És ez egy ilyen rossz értelembe vett cinizmushoz vezet, ahol nem látjuk a dolgok mögött a munkát, a teljesítményt. És az utat, amit megtesz valaki. És ezt nagyon fontos lenne látni, hogy van egy út.

Vannak viszont azok az emberek, akik a saját kudarcukat használják arra, hogy védekezzenek a világ ellen. Hol van az egészséges határ, ameddig még építő, ha megosztjuk a csalódásokat?

Itt nagyon fontos, hogy magát az objektív történést milyen narratívába helyezem. Hogy nem akarok ebből egy negatív tőkét csinálni, és ezáltal legyek ismert, hanem hogy váljon ez a növekedés történetévé. Én segítő szakemberként nagyon sokszor azt látom, hogy amikor nehéz helyzetről beszélgetünk, akkor a székhez szegezi őket az a kérdés, hogy mi az, amit tanultál a kudarcodból. Azok az emberek, akik újra és újra ugyanazt a történetet mesélik el, és egy mókuskerékben vannak, azok nem tanulnak. A kudarc lehet a növekedés hajtóereje is, ha tovább tudok lépni. A megragadottság az, ami megkülönbözteti a pozitív kudarcmegélést és a negatívat.

Ugyanakkor beszélhetnénk azokról az emberekről is, akik lesik, hogy mikor hibázunk, és nem mulasztják el szóvá tenni azt. Ilyenek mellett azért nehéz nyilvánosan kiállni.

Gyakran látom ezt, hogy baráti társaságokat, kapcsolatokat tart össze más kudarcának a kibeszélése. És amikor minden jól megy a környezetükben lévő embereknek, akkor elfogy a téma. Kicsit itt azt is érzem, hogy amikor másokról beszélünk, akkor érdemes ezt önreflexív módon használni. Hogy belőlem mit vált ki. Hogy amikor mások kudarcáról beszélek, akkor azt ne a maga tényszerűségében, vagy pletykaszerűségében lássam. Mert az segít nekem igazán, ha megnézem azt, hogy mit vált ki belőlem. Nagyon fontos lenne, hogy inkább vizsgáljuk meg, járjuk körül ezeket a történeteket. Ez egy nagyon fontos attitűd lenne a fejlődéshez.

Az, hogy hogyan éljük meg ezeket a botlásokat, nagyon sokban függ a gyermekkori tapasztalatoktól is. Van egy kislányom, és nagyjából három évvel ezelőtt volt, hogy elkezdtünk társasozni vele. Már eleve úgy álltunk hozzá, hogy nem fogjuk hagyni magunkat, nem hagyjuk nyerni, hogy később ne legyenek gondjai ebből, viszont elkövettünk egy hibát. Úgy gondoltuk, hogy simán megbír már nála nagyobbaknak való játékot is, és emiatt nagyon sokszor veszített. És egy idő után felébredtünk, hogy nincs is sikerélménye, és lehet, hogy ezzel pont lehúztuk őt.

Az oktatásban is kitoljuk azt, amikor jegyet kap vagy értékelve van, vagy szembesül a teljesítményével. Látjuk, hogy ezek visszahatnak az önértékelésére, és ettől is függ, hogy a jövőben mennyire lesz a gyerek sikerorientált, vagy kudarckerülő. A társasjátékoknak nagyon nagy szerepe van ebben. Ilyenkor egy családban közös interakcióban veszünk részt, egymás figyelmi terében vagyunk. A gyerekek pedig azt szeretik, amikor ez inkább szerencsejáték, hogy az legyen a lényeg, hogy például hányast dobok. Amikor kevésbé van mentális megélésre vagy átlátásra szükség. Ebbe pedig aztán rettentő sok mindent bele tudnak képzelni a kisebb gyerekek, például hogy megfújom a dobókockát, hogy szerencsém legyen. Azt, hogy a varázsvilágban benne maradjanak, nagyon fontosnak tartom. Főleg amikor kisebbek, akkor inkább ilyeneket kell játszani. Aztán majd később úgyis betör az életébe a teljesítmény. Itt is meghúznék egy ívet, és nem jó ezeket siettetni. Azt gondolom, hogy ezek által is tanuljuk a kudarcfeldolgozást, illetve annak a feszültségnek a feldolgozását, hogy valami nem úgy történik az életben, ahogyan azt elképzeltem. És ilyenkor mi is példát mutatunk a gyereknek, hogy mi hogyan reagálunk. És, hogy amikor dühöng a gyerek, akkor hogyan tudunk neki segíteni a megnyugvásban. Ez hozzátartozik egy nagyobb képhez. Hogy kezdjen valamit a gyerek a negatív érzéssel, és erre nagyon jók a társasjátékok.

Mennyire kell a szülő megmutassa a gyerek előtt, hogy ő is egy olyan ember, aki hibázik? Mennyire kell beszéljen a kudarcairól? Vagy ha mondjuk megszidom a gyereket, de lehet, hogy ez hiba volt.

Hozzátartozik az élethez az, hogy nekünk sem megy minden egyszerre. Én ugye tanár vagyok, egyetemen is tanítok, és nagyon sokszor megkérdezik a gyerekek, hogy hogy sikerült az óra. És az is egy illúzió, hogy mindig azt, mondjam, hogy nagyon jó volt. Mi erről szoktunk beszélni, hogy most épp nem úgy sikerült, vagy fáradt voltam. És ezáltal megtapasztalják, hogy a világ ilyen. Azt is meg szoktuk beszélni, hogy mit fogok másképp csinálni a következő alkalommal. Erről lehet beszélni. Ugyanakkor előfordul az is, hogy egyszerűen egy nehéz nap után erősebben rárivallok a gyerekre, és olyankor fel lehet vállalni, és meg lehet adni az értelmezési keretet ehhez a szituációhoz. Hogy apa most türelmetlen volt. Talán ez a legérzékenyebb, hogy a nevelési kudarcainkat mennyire osztjuk meg a gyerekkel. Ehhez nagyon nagy szülői bölcsesség kell. Viszont a gyerekek rendkívül empatikusak a mi botlásainkkal szemben. Ne legyünk mi magunknak a legszigorúbb ítélőbírói a kudarcaink kapcsán, hanem merjük kitenni magunkból. És ha jók a kapcsolataink, akkor megértésre találunk.

Maradva a gyerek témánál: elemiben még minősítések vannak, ötödiktől viszont áttérnek egy teljesen más osztályozási rendszerhez. Mennyire tudja ezt kódolni a gyerek?

Ez a kérdés amúgy közel áll hozzám, hiszen az egyetemen kiértékelés- elméletet tanítok a pedagógusoknak. Egyrészt látom azt, hogy a gyerekek tudják, hogy ez egyfajta hierarchiát is képez közöttük. A román rendszerben nagyon jegyközpontúak vagyunk. De nem csak a rendszer, a szülők és a tanárok is. Pedig a jegyek arra kellene jók legyenek, hogy utat mutassanak, hogy most itt vagy, és az értékelésben benne kell legyen az is, hogy innen hogyan válhatsz jobbá. A jegynek azt a funkcióját értékeljük itt, hogy hierarchizál. És sorrendbe állít a rendszer. Japánban vagy más országokban a gyerek nem is tudja, hogy ki a legjobb tanuló az osztályban. Mert ez nagyon távolra vezethet, amikor elkezdünk hierarchizálni. Az lenne a fontos, hogy a jegy ne a kudarcról szóljon. Hogy ne megpecsételjen, hanem utat mutasson. És azért látszik, hogy ez nem működik, mert nagyon sokszor a gyerek mondja, hogy én egy hetes tanuló vagyok. És így jutunk el a kudarckerülésig, és hogy nem fog elmenni egy állásinterjúra.

Mennyire tudunk most, 2023-ban elfogadóak lenni saját magunkkal és másokkal szemben?

Mindenképpen szeretném, hogy ebben az évben tényleg egymásra odafigyelve segítsünk egymásnak a kudarc, a trauma feldolgozásában. Nagyon sokat beszélünk most már a traumákról, és nagyon sokszor az látszik, hogy a traumafeldolgozásban sokszor az hiányzik, hogy legyen ott valaki, akivel meg tudjam beszélni ezeket a sebeket. Nagyon sokszor azt érzem, hogy a beszélgetés, az a lélek lélegzése. És ahhoz, hogy levegőhöz jussunk, szükségünk van ilyen kapcsolatokra, ahol ki tudjuk beszélni ezeket a traumákat. És ez a gyermekekre is ugyanúgy igaz. Nekik is olyan szülő-gyermek kapcsolatra van szükségük, ahol el merik mondani, ha valami nem sikerült. Erről keveset beszélünk. Hogy olyan erős elvárásokat teszünk a gyerekek elé, ami miatt nem merik elmondani a kudarcaikat. Azt érzik, hogy a szülő olyan nagy dolgot vár el, amibe nem fér bele a sikertelenség. Ha minőségi időt töltünk el a szeretteinkkel, akkor nem csak a szépről, meg a felületekről, hanem a mélységekről is beszélhetünk majd. És én azt kívánom mindenkinek, hogy ilyen kapcsolatai legyenek ebben az évben.

Teljesíteni akarunk gyermekként, hisz szüleinket büszkévé szeretnénk tenni, ezért már kislányként ki akarunk tűnni teljesítményünkkel, majd pedig a gyermeki létet kinőve olyan életutat tervezünk, hogy szüleink méltán büszkék lehessenek arra a nőre, akit fölneveltek.

Aztán a diákévek versengése és megfelelési vágya arra ösztönöz, hogy ne maradjunk le társaink divatos ruháitól, kiegészítőitől, párkapcsolataitól, fittyet hányva arra, hogy önmagunkat sem ismerjük még igazán. Majd fiatal felnőttként kicsit stabilabb lábakon, de instabil talajon lavírozva határainkat feszegetve, majd megszilárdítva alakítjuk ki azt a nőt, akik vagyunk. Ekkor már igenis tudunk nemet mondani a hetente változó divatnak való megfelelésnek, az aktuális trendek utáni alakulásnak, és kezdünk befelé élni.

A verseny itt már magunkkal kezdődik el. Saját bőrünkön érezzük a nyomást, mely a munka kihívásainak való maximális megfelelésben, a magánéletben való kiegyensúlyozott és boldog társként való létezésben és nem utolsó sorban a nőiességünk megtartásában áll. Egyensúlyra törekszünk, miközben egy férfiak uralta rohanó világban akarjuk megmutatni, mennyire vagyunk kemények úgy, hogy megőrizzük törékeny női lelkületünket.

Férfias teherbírásunkat akarjuk előtérbe helyezni úgy, hogy testünk legnőiesebb pontjait akarjuk öltözékünkkel kiemelni. Könnyeinket akarjuk palástolni úgy, hogy hatalmas mosolyt erőltetünk arcunkra, csak azért, mert nem is azt tesszük, amire vágyunk, hanem azt, amit úgy érezzük elvárnak tőlünk.

Megbírjuk az anyaságot, az ezzel és a takaros otthonnal járó munkát, megbírjuk a szakmai kihívásokat és a lelkünk harcait, megbírjuk azokat a tekinteteket, melyek épp nem a legjobbat kívánják számunkra, mégis tudunk mosollyal válaszolni, és megbírjuk azt, hogy a rohanó világban a szépséget, az érzelmeket, a szerelmes csókokat, az anyai ölelést és az egyedülálló női szeretetet képviseljük amellett, hogy folyamatosan változunk.

A lényeg, hogy adjunk bele mindent abba, ami minket azzá tesz, amik vagyunk, hisz tényleg egy csoda ennyi ellentmondásos szerepben helyt állni többé-kevésbé egyensúlyt teremtve magunkban és magunk körül. Ne a társadalom alkotta ideálképeknek megfeleve akarjunk nők lenni, ne mást elnyomva akarjunk nők lenni, főleg nem folyamatosan versenyezve, akarjunk nők lenni a magunk öröme és elégedettsége miatt, akarjunk nők lenni a férfi mellett, akit társunknak és szerelmünknek tekintünk, akarjunk nők lenni gyermekeink előtt, megtanítva őket a feltétel nélküli szeretet lényegére, akarjuk a szépséget megteremteni és továbbadni.

„Egy nő szépsége nem a ruhákban, amiket hord, nem az alakjában vagy a frizurájában rejlik. A nő szépségét a szemében találod, mert a szem bejárat a szívhez, ahol a szeretet lakozik.”
Audrey Hepburn