Múzeum a szabad ég alatt

Kezünkben töltött lángossal és forró teával telepedtünk le a szabadtéri színház egyik repedezett, kopott padjára. Bár melengettek a késő őszi, erőtlen napsugarak, mégis a közelgő tél hűvös előszele járta át testünket. Hűvös volt a tó partján. Leheletünk sejtelmes kavargott a légben, akár vízipipa füstje a beduin táborokban. És mindennek ellenére a zavartalan tó vize, a rajta úszó, leáldozott színpad képe, és a távolban, a víz túloldalán, sásból figyelő szélmalmok misztikuma mégis elbűvölt engem. Nagyszebenben többször is jártunk már. Óvárosát már rég megismertük és itt találtuk meg az egyik legszebb karácsonyi vásárt is. A város vonzerejétől azonban nehéz szabadulni és valamilyen láthatatlan szálon át, delejező ereje mindig visszacsábít. Hideg volt aznap, de az ég olyan tiszta, mint a Jón-tenger vize a paxosi kikötőben.

Fák között sétálva, erdei úton érkeztünk meg a faluba. Csakhamar felbukkant egy iskola, közelében néhány házzal, őszi kikericstől lilába boruló udvarral. Pillanatok alatt a település főutcáján találtuk magunkat. A távolban, egy magaslaton, aranysárga lombkoronák között megbújó, erősen vibráló kék ábrázatú házikóra lettem figyelmes. A szomszédságában lévő Bezdédtelekről ide hozott ortodox fatemplomban éppen harangoztak. A lelkipásztor kilépett a templom ajtaján és elindult a kék ház felé. Lassú folyású, szokványos medrében hömpölygött az élet. És az igazán érdekes az volt, hogy az elmúlt idők hétköznapjait mi magunk, a látogatók töltöttük ki. Mi lettünk a település lakosai. Az erdő alatt hosszan elnyúló falu csendjét bárányok és kecskék hangja töltötte ki, a baromfiudvarban kakas kukorékolt és a mezőn lovak legelésztek. Szél zörgette kukoricatáblák várták az aratás idejét és lusta vízimalmok pihentek a patak szélén.

A skanzen története hosszú időkre tekint vissza. Első ízben 1905-ben létesítettek itt múzeumot, mely 1950-ig üzemelt. Ennek az újraélesztése volt az 1963-ban alapított múzeum, amely csak 1990-ben nyerte el mai elnevezését. Az első műemlék, amit a parkba hoztak, egy vízimalom volt, ezt követték a parasztházak és a mesterségek műhelyei. A nagy területen elterülő skanzen világa kiterjed a halászatra, méhészkedésre, szőlőtermesztés kultúrájára, egyéb gyümölcstermesztésre, fafeldolgozásra, fémmegmunkálásra, a fazekasság fortélyaira, textilfeldolgozásra, mezőgazdálkodásra, olajkészítésre, a népi architektúra jellemvonásaira és a művészeti ágazatokra egyaránt.

A falucska kulturális központját a tópart testesíti meg. A lombhullatók alatt kis fabódékban forró italokat és finom harapnivalókat árusítottak. Letelepedtünk mi is egy kis időre a part menti, szabadtéri színház egyik ütött-kopott padocskájára. Éppen a természet volt a színdarab. Vadkacsák szelték a fodrokat, a távolban pedig szélmalmok őrködtek a sásban. A nagyszebeni skanzen nemcsak egy múzeum, hanem egy szabadidő park is, sokan csak kijönnek ide egy kicsit, kutyát sétáltatnak, vagy éppen megpróbálnak felszabadulni a városi szmog tompító elnyomása alól.

A tavat megkerülve a skanzen tovább folytatódik. A víz közeli élet mindennapjai tárultak fel előttünk. Nekem talán ez a rész tetszett a legjobban. Egy tóparti kikötő sajátosságai körvonalazódtak: halászkunyhó, a hozzá tartozó udvar, csónakok, egyéb vízi járművek és tőszomszédságukban a szélmalmok. Eltávolodva a parttól, további házacskák és mezőgazdasági eszközök tárháza köszöntött, valamint egy fogadó, tágas teraszrésszel, ahol a látogatók tradicionális étkekből megebédelhetnek.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.