A kötődésről

„Azt kívánom, hogy egy aranytallérral teli zsák jelenjen meg minden újdonszült édesanya párnája alatt, valahányszor azt a tanácsot kapja, hogy ne vegye ölbe a csecsemőjét, amikor sír, mert ezzel elkényezteti a kicsit, mert ránő, anyás lesz, felkap, vagy netán elkapatja és majd soha nem fogja tudni letenni.

— Hagyd egy kicsit, nem kell annyit puttyogtatni azt a babát. Nem fog felkapni?

— Á, szerintem nem annyira erős még, hogy csak úgy felkapjon bármit is? — válaszoltam, természetes mosollyal.

— Úgy értem, hogy ne reagálj rögtön minden nyekkenésére, mert megszokja és kihasználja, majd meglátod.

Ránézek Bambinora. Látom is a malefikus szándékot az időnként kancsalra összecsúszó tekintetében. Először is jól lemanipulálom — tervelte ki még születése pillanatában, mielőtt az igámba hajtom majd őket. Bár még nem teljesen egyértelmű számára, hogy kik is az áldozatai, mert pár hetesen nem tudja szétválasztani ezt a nagy szerelem-buborékot, ami minket kettőnket alkot, külön egyedekre. Nem érzékeli, hogy hol ér véget az ő személye és hol kezdődik az enyém. Számára ő én vagyok, én meg ő. És mi így, együtt, ebben a tejszagú, homályos, pihegő szívdobogásban vagyunk az egész világ. Ha őt megzavarja valamilyen külső vagy belső tényező és foszladozni kezd ez a puha békesség, vagyis a MI, akkor persze, hogy segítséget kér. Nem kereshet utána hirtelen az interneteken, hogy „miért érzem furán magam, hat hetesen?” — jaj, ez csak a hat hetes hascsikarás, amikor bepopulálódik bacikkal a vékonybelem, semmi gáz. Vagyis egyre több a gáz, de konkrétan csak ennyi a baj, nem vagyok életveszélyben. Ilyent nem szoktak a babák csinálni. Vagyis az enyém nem.

Ő inkább sír egy nagyot és rám sózza ezt a felelősséget, hogy kiderítsem, mi az oka a diszkomfortjának. És néha nincs is semmilyen kellemetlenségben része, minden tökéletes, éppen alszik, szóval nem tudja, hogy nem vagyok mellette és nem tudok azon nyomban reagálni, ha hirtelen valami katasztrófa történne, mondjuk egy puki. És még így is érzékeli, hogy egyedül van. „Mert felkapott, tessék, megmondtam, nem? Most aztán aludhatsz vele egész életedben és lőttek a házaséletednek. És cipelheted, amíg leszakad a derekad.”

Oké, nyugodjunk meg egy pillanatra, biztatom magam pár nagyon húzós hét után, amikor Bambino egyszerűen nem hajlandó nélkülem létezni. „Mi baja ennek a babának?” — kérdem a googletól, de nem tud konkrét választ adni, csak találgat. Mindent kipróbálunk, eredménytelenül. Aztán, egy esős délutánon, amikor még Bambino apja is elutazott és érte is aggódnom kellett, rendes feleségekhez méltó módon, már könnyek között énekeltem a gyereknek a hazugságokat, miszerint őrizni fogom az álmát, meg ilyenek — pedig mindenki tudja, hogy ahogy elalszik végre, úgy kidőlök melléje, mint egy uszadékfa — hirtelen megoldottam a rejtélyt. Vagyis csak számomra volt ez rejtély, mert évmilliókon keresztül mindenki tudta, hogy ez így működik, csak mi, modern anyukák hüledezünk, hogy miért nem tudjuk lerakni a babánkat a kiságyba.

Mi, felnőttek, a kisbaba gondozói, adott esetben én, mint Bambino anyja, felelős vagyok azért, hogy őt megvédjem a veszélytől. Bambino ösztöneit is az évmilliós evolúció csiszolta minőségire és ha ő úgy érzi, bajban van, nincs az a kiságyra szerelhető forgó, ami megnyugtatná, hiszen neki az ösztönei egyet jeleznek: N E M V A G Y B I Z T O N S Á G B A N, J E L E Z D V A L A K I N E K!

És mitől érzi majd biztonságban magát? Ha mellette dobog a gondozója szíve és fizikailag is megbizonyosodik arról, hogy akire őt rábízta a sors, ott van és megvédi őt mindentől is. A barlangból jószerrel azok a babák kerültek ki élve, egy hosszabbra nyúló gyűjtögető szesszió után, akik hangosabban tudtak sírni, vagy — figyelem —, akiket magukkal vittek a gondozóik. Tehát az evolúció elvei alapján ezek a erős túlélési ösztönnel rendelkező babák génkészlete maradt fenn.

Nem értek én a genetikához, viszont, azt minden háttértanulmány nélkül is észrevehetjük, hogy mennyire egymásra van hangolva a baba terpesze és az édesanya csípője, dereka. Pont fel tudjuk ültetni a gyermeket oda, nem? Meg az sem véletlen, hogy az újszülött kapaszkodó meg Moro reflexszel születik, hiszen ezek is ahhoz járultak hozzá valamikor, hogy az újszülöttek tudjanak „csüngeni” az anyjukon, mert ez biztosította számukra leginkább a túlélést. Ha mellettünk, rajtunk, karunkban, ölünkben van a babánk, megnyugszik, mert érzi, hogy nincs egyedül, hogy ott van az, akiben teljes mértékig megbízhat.

Mély levegőt veszek és elhatározom, hogy ezután így fogjuk nevelni a gyereket: kötődve. Csak előbb meg kell tanulnom, hogy mi is az. Több hetes kutatás után, könyvek, cikkek, blogok, fórumok lényegét leszűrve megállapítjuk gyermekem apjával, hogy eddig is kötődve neveltünk, pont emiatt, mert mindig adekvát választ adtunk a gyerekünk kéréseire. Amikor szopizni akart, napi huszonhétezerhatszáznyolvanháromszor, szopizhatott. Amikor dolgom volt, magamra kötöttem, az önjelölt tanácsadóim javaslatai ellenére és nem hagytam a kiságyban, „hogy szokja”, hogy „erősödjön a tüdeje” (az ordításából ítélve éppen elég erős volt már amúgy is).

Amikor éjszaka felsírt, mellette voltam, vigasztaltam, szoptattam és altatáskor, még ha törzsi szertartási keretek között volt csak hajlandó elaludni, végig biztonságban tudhatta magát. A kötődés egy modern elnevezés az anyai ösztönre. Arra az alapvető érzésre, ami minden anyának megcsavarja a szívét, amikor babasírást hall. Az anyai ösztönünket számtalan próbálkozással el akarták nyomni a történelem folyamán. Az iparosodás járt talán a legnagyobb sikerrel, hiszen a babákat pár hónap után el lehetett választani édesanyjuktól, a tápszerek, a hazugcumik, a járókák, méhen belüli hangokat kiadó daloló macik és egyéb anyapótlók bevezetésével. A legtöbb babakütyü egyetlen egy dolgot hivatott kiváltani: a jelenlétünket.

Trénerek biztatnak, hogy embertelen módszerekkel bírjuk alvásra a csecsemőinket, magukra hagyva őket, míg a vigasztalatlan sírásba belefáradva bele nem alusznak a kiábrándultságba. Azt ígérik, ezzel így „megkönnyítik a dolgunkat”, hiszen pár napon belül már nem sír többet a baba, elalszik magától, de milyen áron?

A biztonságérzet alapszükségletünk. A fizikai szükségleteink után ez a következő. Ha nem érezzük magunkat biztonságban, nem tudunk fejlődni, hiszen állandó stressz hatása alatt vagyunk és minden érzékszervünket, minden izmunkat arra hangoljuk, hogy állandó készenlétben legyen. Ennek a biztonságérzetnek az állandó biztosítása tulajdonképpen a kötődő nevelés. Nem mondom, hogy egyszerű műfaj, mert jelen kell lenni. Jelen kell lenni éjjel és nappal és délben és reggel. Jelen kell lenni ünnepekkor, hétköznapokon és hétvégén. Jelen kell lenni mindig és mindenhol, akár több helyen is egyszerre. És ez kimondhatatlanul lenulláz bennünket, anyákat, hiszen félre kell tennünk a szükségleteinket és ki kell szállnunk a saját életünkből, mert a kisbabánk annyira része akar lenni annak, hogy számunkra nincs már benne hely…

Valahányszor így érezzük magunkat, próbáljunk meg újra csatlakozni a valósághoz és tudatosítani magunkban, hogy az, hogy a zuhany alól nem tudunk azonnal rohanni, az, hogy mi is kikanalazzuk még azt a levest, az, hogy figyelünk a saját egészségünkre, az, hogy átadjuk apának, nagyinak, szomszéd néninek a babát néhány órára, mert aludni szeretnénk végre vagy éppen azt tenni, amihez kedvünk van, nem fogja letraumatizálni a gyereket és továbbra is kötődni fogunk egymáshoz. Mint ahogy akkor is, ha tápszerrel tápláljuk a kisbabánk, de összebújunk, miközben eszik. Akkor is, ha nem hordozzuk, de ölbe vesszük, amikor igényli. Akkor is, ha külön alszunk, de ha megébred éjszaka, mellette vagyunk, ringatjuk, altatjuk. Ha megfelelően válaszolunk a babánk jelzéseire, szeretettel és megértéssel viszonyulunk a kéréseihez, vagyis egészen egyszerűen hallgatunk az anyai ösztöneinkre, akkor mindent jól csinálunk.