A fazekasság egy régi álmuk volt.

Panna 40 éves volt, amikor elkezdték, hiszen számos mesterségben: bőrdíszművesség, fafaragás, nemezelés, takács, szövés van felnőttoktatás is. Nádudvar a fekete kerámia hazája, Sályiék pedig Fazekas Ferenc népművészmestertől tanultak. 2 éven keresztül kéthetente 3 napra elutaztak ide és megtanulták a korongozás alapjait, majd levizsgáztak. A szombatok 12 órásak voltak a fazekasműhelyben. Eleinte délutánra már nagyon elfáradtak, de később onnan hazaérkezve itthon is gyakorolták a tanultakat. Majd megvették az első korongokat és első év végére karácsonykor már árulták a saját készítésű fazekas portékáikat. Öt éve ez egy újabb kezdés volt számukra, de az élmény ugyanolyanná vált, mint első alkalommal az ékszerek árusításánál, kedvező volt a fogadtatás. Az ékszerek készítése is megmaradt, de ezután a fazekasság került előtérbe.

Az iskola által találtak rá Les Gábor fazekasra, aki szintén nincs már köztünk. Ő ismertette meg velük a jól szervezett magyarországi fazekas társaságot, vásárokat, a követendő példákat, általa kerültek be ebbe a körbe, amelybe ők nem születtek bele, nem a családból hozták. Szerintük Erdélyben a mesterségek megóvása még nincs ilyen biztos alapokra helyezve, még van egy kis átmeneti káosz. Természetesen akadnak jó helyek, mint például a szebeni Astra múzeum, ahova ők is járnak a fazekas termékeikkel. A vámfalusit leszámítva Szatmáron nem igazán volt fazekas központ, ezért nehéz volt az elején szakmailag elindulni. A régi tányérok széldíszítéseiből vettek ki hagyományos elemeket, a csíkozás és pöttyözés technikáját próbálták kiragadni a helyi elemekből. Mégis egy sajátos népi kerámiát szeretnének alkotni.

Tanulmányozták könyvekből a helyi sajátos díszítőelemeket, de mégis saját díszítésekre volt szükség. Így alakultak ki a sajátos, egyedi kis virágok, levelek, madárkák. A mester is azt javasolta nekik, ha tájegységes úton is indulnak el, ha az ember bemegy egy vásárba, messziről ismerje fel az egyedi elemeit a mesternek. Nem akartak másolni, utánozni, meg szerették volna találni a saját formavilágukat, díszítésüket. Nagyon nehéz volt mindezt megtalálni, mely egy állandó keresési folyamatként talán sohasem ér véget. Hullámvölgyekbe kerültek, eleinte nem tudtak mihez nyúlni. Egy olyan új dologgal szembesültek, amelyhez nehéz volt megtalálni a saját termékeik díszítését, formáját és hogyan továbbját. Majd újabb és újabb formák jöttek. Manapság egy modernebb konyhának kell megfelelni, precízebben, finomabban és színesebben kell alkotni. Régen a népi fazekasok tömegszámra gyártottak, a leg alapvetőbb jellemző a funkcionalitás volt. A mai vásárlók igénye nagyobb, szeretik a szépet. Néha vannak furcsa kérések is, néha kipróbálnak egy-egy meglátást, ami nekik is belefér az ízlésükbe, de nem másznak ki a saját formavilágukból.

Az új világ

A szövés számára

Maria egész életében a szövőszéken dolgozott. Miután férjhez ment mindig arra törekedett, hogy mindent mássá tegyen, mint ahogy otthonról az anyjától kapta. Azt akarta, hogy a lányként kapott staférungjában levő lepedő vagy éppen a törölköző még szebb legyen. Az első lány volt a családban, így az anyja elkészített mindent neki. De ő még szebbet akart, így először el kezdett alsószoknyát készíteni. Kiválasztották a mintát és dróton készítették. S aztán nem tudott már szabadulni az asszonyoktól. Később ruhát készített nekik, és mind így tovább, nem hagyta abba. Egy idő után ezeket már nem kérték, el kezdett díszekkel, gyöngyökkel foglalkozni, majd zsákanyagból zubbonyt készíteni a gyerekeknek. Majd szőtt kötényeket, kicsi tarisznyákat, kenyérnek való kendőt, amelyet akkor használnak, amikor kimennek a mezőre, kaszálóra. Az itt élő asszonyok nem vetik le a viseletet, amikor kimennek a hegyre, sőt visznek magukkal szövet abroszt, törlőkendőt, tányért. A törlőrongy is kevés munkát igényel, kivinni való az esztennára vagy akár a zöldbe, amit manapság a fiatalok is el kezdtek használni, ha éppen a zöldbe kívánkoznak.

A mezőpetri mindennapok napjainkban

A sváb hagyományok és a gasztronómia

Főként a gasztronómiában, a specifikus ételekben maradt meg. Annak idején a falvakon minden szükséges alapanyagot megtermeltek maguknak az emberek. Nem jártak üzletbe, ha mégis nagy ritkán, akkor esetleg cukrot vagy élesztőt vásároltak, az ételekhez szükséges hozzávalók megtalálhatóak voltak otthon. Tehenet, disznót, tyúkot tartottak, a földeken megtermelték a búzát, amelyből megőrölték a lisztet. Nem ettek annyi húst, mint most, legtöbb kétszer egy héten. Főként tésztaféléket fogyasztottak a svábok. Emellett ott volt a sonka és a szalonna a spájzban, amelyet egész évben a decemberi disznóvágásig beosztva fogyasztottak, hiszen szükség volt rá a fizikai munka mellett, a kaszálásokhoz, kapáláshoz, szántáshoz. A strudli volt az egyik legjellegzetesebb ételük, amelyeket ma is előszeretettel készítenek otthon vagy óriási sorokba állva vásárolnak meg fesztiválok és egyéb alkalmak során a szatmáriak. Milyen jó lenne, ha elkezdődne egy olyan folyamat nálunk is, melyben akár egy szatmári vagy átutazó megállhatna és vásárolhatna egy-egy háziasszonytól strudlit vagy egyéb hagyományos terméket, amelyet utána bevallásos alapon adóztatnak meg — veti fel ötletét Mária.

A strudli mellett a nudli, a császármorzsa, brézli leves, avagy reszelt tészta leves jellemző az itteni sváb konyhára. A vasárnapi menü mindig húsleves volt.

A szilvapálinka elkészítésének folyamata és titkai

• A pálinka készítésének egyik titka, hogy nagyon jó alapanyag szükséges hozzá. Penészes cefréből nehezen lehet jó pálinkát készíteni.

• Tudni kell, hogy mikor kell megállítani a tisztázást, hogy az utolja ne kerüljön bele, mert attól válik a pálinka savanyúvá. Aki nem ad a minőségre, minél több pálinkát szeretne, nem figyel erre oda. Ha nem gyullad ki a tűznél az ital, nem elég erős ahhoz, hogy megfelelő pálinka legyen. Az öregek, akiknek sok tapasztalatuk van, ránézésre is el tudják dönteni, hogy mikor jár le a főzés.

Az asztalosság számára

A méhészkedésről így vall

1998-ban ment nyugdíjba. Ezután jött egy fiatalember, aki kaptárakat rendelt tőle. Az elején az asztalos nem tudta, hogyan kell ilyet csinálni, így egy régi kaptár alapján mintázta le. Együtt barkácsolták össze és közben sokat beszélgettek a méhészkedésről. Nem kért pénzt a munkájáért, hanem egy rajt kért cserébe. A következő év májusában, amikor már meg is feledkezett szinte róla, elhozták neki a 20 000 dolgozó méhből és egy anyából álló rajt. Tapasztalat hiányában is a raj átvészelte a telet. Nagyjából 10 évbe tellett, ameddig 20 család lett.

Annyi méz van a természetben, hogy fenn tudja tartani azt a sok méhet. Tavasszal bővíteni kell a helyet nekik, hogy az anya tojni tudjon, aki 30 másodpercenként helyez el egy tojást egy cellába, így növekedhet a család. Ezután jönnek a többi munkálatok, amikor van méz és lehet pergetni, eljönnek a méhész kollégák is. A 2017-es év fantasztikus volt, áprilisban lett 38 kg repceméz, májusban 110 kg akácméz és 90 kg a hársból, napraforgóból 150 kg, majd azután vegyes, őszi méz. Szerintem ez a legjobb és azt érdemes venni, mert minden lehetséges, akár gyógyszernek használt virágról is begyűjtik a méhek. Sohasem volt olyan, hogy 450 kg mézem legyen. Amikor jó éve van a mezőgazdaságnak, jó a méhészetnek is.

Reggel, ha kijövök, egyből a kaptárakra nézek. Felülök a robogóra, végigjárom őket és leellenőrzöm, hogy van-e valami rendellenesség. A mindennapi rutinom részévé vált, szeretem csinálni még akkor is, ha szinte minden alkalommal kapok szúrást. Tulajdonképpen egészséges, megszokja a szervezet és erősíti azt. Volt olyan, hogy húszat is kaptam egyszerre. Gond akkor van, ha már 50–100 szúrást kap az ember, mivel a méreg a vastagereket összeszorítja, ilyenkor az agy nem kap elég oxigént, ilyenkor gyorsan a kórházba kell menni. De sohasem öltöztem be a védőfelszerelésbe. Azt vettem észre, hogy a méhek érzik a gazdájuk szagát.”

Több mint százan dolgoztak azon a részlegen, most hatan dolgoznak két napot hetente, kedden és pénteken. Ezután az Unió nagykárolyi fiókjában folytatta ugyanazt, majdnem 20 évig. Ezt követően hazajött Kálmándra. Építkeztek, műhelyt csinált. 1995-től van engedélye, Németországban is dolgozott egy keveset, még össze tudta hozni a pénzt az építkezésre. Az áramot a sarokról kellett hozni kábelen, sokba került az építkezés, de szereti mindezt csinálni. Régen sok megrendelése volt, most egyre kevesebb. Főleg háziszerszámokat csinál: kapát, ásót, csákányt. Értékes szerszámokat lehet készíteni a román gyártmányú utánfutókból. Ha országos szinten odafigyeltek volna, nem került volna a gépek nagy része ócskavasba.

Számára a kovácsmesterség

Szereti csinálni. Egy mozgóműhelyt is tervezett létrehozni. Elvitte volna a különböző előadásokra, találkozókra, akár egy strudlifesztiválra is. Egy kisbuszként képzelte el, beépítve, kinyitható oldalakkal, ahonnan egyből lehet is kalapálni.

Úgy érzi meg tudta volna csinálni, csak nem kapott rá támogatást. – Jöttek volna a helyiek, hozták volna a kisbaltákat, hogy tegyük helyre. Itt nem csak köszörültük volna, hanem meg lett volna jól kovácsolva.

Mindenkinek volt tehene, és amikor eladtuk a tehenet olyan sokáig hiányoltuk a tejet, a tejfölt, az aludttejet. Olyan nehezen szoktuk meg, hogy nincsen tehén, de ilyen lett a világ. Azért adtuk el a tehenet, mert már nem nagyon volt itthon az ember, nem nagyon jutottunk hozzá kaszálóhóz, vagy ha hozzájutottunk elvitte a víz a szénát mire haza kellett hozni. Itt a völgyben, ha esik az eső, akkor mindent visz a víz. Belefáradtunk abba a sok gyűjtésbe, kaszálni kellett, nem a gép kaszált, és nem a gép bálázta össze a szénát mint most, hanem gyűjtöttük. Az ember hazaért szombat estére a vállalattól és szombat estétől majdnem vasárnap délig kaszált. Következő hétre ránkhagyta, hogy forgassuk, gyűjtsük össze. El is mentünk hétfő – kedden, hogy megforgassuk, még nem értünk haza, jött az eső, hát akkor nem csináltunk semmit. Vissza kellett forgatni a másik felére, gyűjteni. Nagyon sokat kellett dolgozni – vallja az egyik bogdándi asszony.

Ahogyan a hordó készült…

Miről lehet a fát megismerni? A színéről, a szagáról és a tapintásáról. A bükkfa, ha vízesen van eltéve barnul, vagy megvörösödik. A bükkfa inkább bútornak jó. A tölgyfának a lényege, hogy a hajlításnál, a szálán kell vágni. Ha olyan a fa, hogy nem lehet dongát hajlítani, akkor felhasználták káposztáshordónak, szüretelőkádnak, virágedénynek. Miután megvan a megfelelő fa a dongának, ki kell vágni a belsejét, el kell vékonyítani az anyagot szalagfűrésszel. Régen az öregek, még az öreg kádár is szekercével, kézzel faragta ki a fának a közepét. Ahhoz, hogy megkapja a hordó a szép kerek formáját a közepe marad vastagon, de a széleiből be kell venni körülbelül 5-10 mm-t. Abrichteléssel szép sima lesz a fa. A dongához kell rögzíteni az abroncsot.

Hogy kerek legyen a hordó egy vastag és egy vékony dongát kell válogatni, majd össze kell húzni. Ilyenkor használt abroncsokat szoktak használni az összerakáshoz. Hajlításkor a hordó közepébe hulladékanyagból tüzet raknak, körülbelül egy órás művelet, mellette kell állni, majd rá szoktak húzni egy cúgot, drótkötélből. Locsolják kívülről, meleg hatására mindig húznak rajta egy kicsit. Amikor meg van hajlítva és megkapja kerek formáját, akkor kell rátenni az abroncsokat mindkét oldalra, nehogy széthulljon. Maróval vágják ki a csinját, gyékényt tesznek közé, hogy ne folyjon és így tovább, míg meg nem lesz a hordó feneke, majd a széleit le kellett keskenyíteni.

Amikor átadódik a mesterség

A kádármesterség titka

Szeretni kell a mesterséget és ismerni a fának a minőségét. Például nem mindegy, hogy fűzfa vagy nyárfa, tudni kell, hogy hordónak milyen anyag jó. A hordónak tartós az eperfa és a tölgyfa, a kádnak már jó a bükk és a diófa. Az illető vágyjon a szakmára, szeresse meg és legyen hozzá türelme. Ha valamelyik nincs ezek közül, akkor nem ér semmit.

A bátyám 10 évvel idősebb, ő régebb óta van a szakmában, még új hordókat is csinál. Az új hordók készítésében, leszabásában én annyira nem tevékenykedtem, mint apuka, de összeállítani, kitüzelni, meghajlítani, feneket bele tenni, ezeket én is meg tudom csinálni. Én is apukának a munkás ösztöneit örököltem, reggeltől estig dolgozom, én is szeretem csinálni. Sok gyerekkori emlékem maradt. Sokszor elmentünk 3 hétre, egy hónapra falvakra dolgozni.Tudták, hogy megérkezett a kádár mester és egy hónapig vagy ameddig szükség volt rá ott ültünk. Reggeltől estig csak hordókat készített. Valakivel megbeszélte a faluból, hogy odamegy hordót csinálni, ha ad neki egy szobát szállásként és megcsinálja az egész falunak. Vittünk abroncsot, szerszámokat, mindent. Én jöttem hazafelé, hoztam a tejet, tejfölt, húst, ami került. Sajnos ezzel a mesterséggel ma nem lehet már megélni, a gyerekkori emlékeim viszont mind megmaradtak. Manapság nincs már rá igény, az emberek rozsdamentes acél vagy műanyag hordókban tárolnak.

Kettő közülük szabó, de azt sem csinálják, helyette helyi gyárakban végeznek napszámosmunkát. Van mesterségük, de nem űzik, mert leggyengébben fizetett munka a szabóság – sóhajt fel a kalapos. Kolozsváron kétszer műtötték az elmúlt években. Ugyan félt, de volt egy optimizmus benne. Másodjára már nem is szólították a nevén, mert egyrészt nem tudták kimondani, hogy Pinkovai Elemér, eleinte csak Pistának szólították, majd később az optimista embernek.

– A demokráciáig. Aztán bejött ez a váltás, jöttek külföldről a ruhák, sapkák, kalapok, most minden megtalálható a turkálóban. És mindenki el kezdett baseball sapkával járni, meg kalap nélkül. Megváltozott a szokás, az öltözet, minden. Vagyis a kalap divat lesz nemsokára ismét, mert minden visszaköszön egy idő után. Ha szépen felöltözik, elmegy a templomba vagy színházba, sétál hűvös időben, egy ilyen idős ember, mint én, csakis kalappal teheti. Mégis a régi kalaposok, akik kalappal jártak kihaltak, vagy halnak kifelé… – magyarázza.