A még itt maradt neszek
Sem tágítanak. Olyanok, mint
A szárnycsapás. Repülni tud.
Varjú testű, és a hangja?
Vonatzakatolás.

Mért ébreszt? Mért engem…
Mit mond, mit mutat?
Reccsen, lenézek:
A kutyám álmában szalad
Körbe-körbe az elvarázsolt diófa alatt.

Végül megérzem mindig. Átfolyik
A véremen. Nem fázom.
Szín a fekete. Minden mozog.
Minden rezeg. Látom. Értem.
Hagyom. Belékapaszkodom.

Megyek a kutya után.
A kert gerince kiszakadt.
Hullámzik, fölötte lebegek.
Anyám mesélt egyszer az
Emberről, ki a holdon ül…

… Én vagyok. Engem
Ugat az utca. Én öntöm ki
Gyertyákból a fényt. Én festem
Át az eget. Engem mesélsz el
Ásító gyermekednek.

Az a baj, hogy amiket olvasok
Letapasztanak. Megsértődök a
Semmiségeken. Mint egy bűvész,
Akit lelepleznek. Olyan, akár a
Napfelkelte télen. Tudom, hogy van
De csak a hideg üveghez fagy az orrom hegye.

Az a baj, hogy felszántottak.
Belém vetettek idegen magot. Valami
Más kel ki bennem. Nem én.
Irhám nem a gyep. Az eredeti nyáron
Zöld tele színes virággal, télen
Ótvar barna. Rothadó szalma szín.
Nem baj rútságom, ha az az Enyém.

Sok az olyan lény benne, amely nagyon sok más kultúrában is megjelenik. Mitől lesznek ezek magyarok, miben mások?

A folklór alapvetően nemzetközi, a szellemi javak mindig is szabadabban áramoltak, mint például a tárgyi kultúra vagy a társadalmi jelenségek. Innen adódik, hogy olyan archetipikus elképzelések, mint például a sárkány szinte minden nép kultúrájából ismertek. Bár ez esetben nyilván számolni lehet az őskori leletek, például egy a földből előkerült dinoszaurusz-csont képzeletet inspiráló hatásával is. Magyarrá sok esetben a társadalmi-természeti környezet teszi ezeket az ősi képzeteket, hogy mihez vagy kihez kötik aztán, ki válik a nemzeti kultúrtörténetben sárkányölő hőssé (lásd Erdélyben a Bethleneket és Báthoriakat). De ha már a sárkányt hoztam példának, a magyar népmesehagyományban a sárkány sok tekintetben más, mint nyugat-európai társai: míg például egy német vagy angolszász mesében a sárkány mindig egy szörnyeteg, kígyószerű fenevad, a magyar mesékben sokszor mitikus antropomorf alak, aki emberként viselkedik, vára, felesége van, emberként eszik-iszik, buzogánnyal harcol vagy megbirkózik az ellenfelével.

Mit jelentett ön számára ennek a könyvnek a szerkesztése? Mi a személyes indíttatása ennek az enciklopédiának?

Számomra egyfajta kirándulás volt ez a könyv, hiszen elsősorban a népköltészet kutatója vagyok, hiedelem-témákkal csak szórványosan foglalkoztam korábban. E könyv felkérésre született, e magyar bestáriárium a két illusztrátor képzőművész, Németh Gyula és P. Szathmáry István ötlete volt, ők kerestek meg ez ügyben. Éppen jókor, mondhatnám, hiszen akkor (két esztendeje) ment nyomdába négykötetes kézikönyvem, az Erdélyi magyar hiedelemmonda-katalógus, amely az erdélyi hiedelemlények és hiedelemtörténetek teljességre törekvő enciklopédiája.

Csodálatos illusztrációk születtek a könyvhöz. Ön hogyan viszonyul ezekhez?

Hajlamos vagyok jómagam is belefeledkezni a könyvben látható képi világba. Némelyik lényt egyébként sok tekintetben másként képzelném vagy képzeltem el néprajzi gyűjtéseim közben, de éppen ettől szép ez a műfaj is, hogy nem szab határt az emberi képzelet világának. Meg aztán sokszor tájegységenként is eltérő lehet egy-egy hiedelemlény tipológiája. Például a lidérc a keleti magyar nyelvterületen többnyire tüzes csík formájában tűnik fel az égen, míg az Alföldön vagy a palóc területen egy csenevész csirke – ám mindkét esetben ördögi szellem.

Talán az egyik legizgalmasabb különbség a népek kultúrája között, az a halálfelfogás. Ha megnézzük a halálhoz köthető mitikus lényeket, akkor mi rajzolódik ki?

Nagyon érdekesnek tartom azt, hogy külön személyként is megjelenik a könyvben a Halál. Milyen az ábrázolása a magyar néphagyományban?

A magyar folklórban a Halál olyan megszemélyesített, kísértetszerű lény, amelynek fő tevékenysége a haldokló személyek felkeresése és elvitele. Ismereteim szerint viszonylag kevés sajátosan magyar jellegzetességet mutat, javarészt a krisztianizált toposzok köszönnek vissza a róla alkotott képben (csontváz, vállán kaszával, fehér lovon érkezik stb.), bár vannak természetesen e képzetkörben is rendhagyó variánsok, mondják például ősz hajú öregembernek is. Talán érdekesebb a Halálról szóló epikus hagyomány ama csoportja, amely már a népmesék világával rokon, és a Halál elmés módon történő becsapásáról, az esedékes halál furfangos halogatásáról szól. Egy öregasszony például mindig azt írja ki a kapujára, hogy jöjjön érte „holnap”, és a Halál újra és újra dolgavégezetlenül kénytelen elkullogni onnan. Több más, vele kapcsolatos történet példázatszerű: a Halál az őszülő haj által vagy pislákoló gyertyák megmutatásával jelzi a halandónak (a komájának), hogy hamarosan eljön érte, s van olyan történet is, miszerint még ő is megsajnál egy kisgyerekes asszonyt, ám Isten figyelmezteti rá, hogy ne tépelődjön, mert – mint mindenre – gondja lesz majd az árván maradó gyermekekre is.

Mondana néhány specifikusan magyar hiedelemlényt? Például a vérmedvét én annak látom.

A nyugat-európai kultúrával történő összehasonlításban valóban magyar, vagy legalábbis kárpáti jelenségnek tűnik, elvégre régiónk egyik csúcsragadozójáról van szó. Már a történeti forrásokban is szó esik róla, az általa okozott károkról. A magyar kultúrtörténetben különös jelentőséggel bír az az ikonográfiai ábrázolás, amely az utóbbi évek egyik leginkább figyelemre méltó művészettörténeti felfedezése: a székelyszentléleki templom északi külső falán feltárt freskó ugyanis azt ábrázolja, hogy Szent László lóháton ülve megküzd egy vérmedvével. A jelenet külön érdekessége, hogy e felfedezés által az is nyilvánvalóvá vált, hogy ebben az esetben a Szent László-legendárium egy középkori történettípusa került megfestésre. A 16. század elején egy ideig Nagyváradon tartózkodó lengyel humanista, Paulus Crosnensis Ruthenus jegyezte fel a magyar lovagkirályt dicsőítő hőskölteményében, hogy Szent László megszabadította a jobbágyokat a Várad környékétől garázdálkodó vérmedvétől.

Viszonylag kevesen tudnak róla felénk, mégis egy nagyon különös egyénisége a magyar hiedelemvilágnak. Mit kell tudni a noráról?

A nora különös színfoltja a magyar népi hiedelemvilágnak. Olyasféle, a magyar kultúrába az utóbbi néhány évszázadban harmonikusan integrálódott hiedelemlény, mint például Erdélyben román hatásra az ottani kutyaember, a prikulics. A norát kizárólag a Felföld északkeleti részein, Borsod, Abaúj, Torna és Zemplén megyékben emlegetik, javarészt a szláv nyelvterülettel érintkező vidékeken, valamint olyan településeken, melyeknek lakossága részben vagy egészben ruszin eredetű. A nora lényegében a magyar néphit egyetlen vámpírszerű lénye, azonban vért ritkán szív, inkább „csak” megszopja éjjelente áldozatai mellét, főként az alvó férfiakra veszélyes.

Valamiféle újhullámát éli manapság az ősi vallások felvétele, nagyon sokan térnek át pogány hitre. Amellett, hogy a legtöbb esetben valószínűleg divatról van szó, ön szerint mire tud megtanítani minket a kereszténység előtti hitvilág?

Akármilyen fantasztikus dologról, a modern kor embere számára távolinak tűnő történetről is van szó, fontos kihangsúlyozni, hogy e népi hiedelemvilág kultúránk és ezáltal identitásunk része. S mint ilyen, nem vonatkoztatható el tőlünk, a nemzeti öndefiníciónk is ezáltal teljes. Függetlenül attól, hogy hiszünk-e benne vagy sem. Noha a vallásszociológiai felmérések szerint magyaroknak már alig tíz százalék él aktív vallási életet, attól még ez egy keresztény nemzet. Akkor is, ha netán az illető ateista, vagy mostanság vált neopogánnyá vagy a Krisna-egyház hívévé. Így van ez a kereszténység előtti (pogány) hitvilág egyes, a 20. századot megélt hiedelemelemeivel: attól még, hogy a modern kor embere már nem hisz bennük, sok-sok megelőző generáció magyar népének tudatvilágának organikus módon volt része, és többnyire mélyen hittek abban, hogy mindazok a lények, melyekről a mondák szólnak, a tényleges valóság, az őket körülvevő világ szerves része. De mindezt folklórkutatóként még nekem is volt szerencsém megtapasztalni egy-egy archaikus népi kultúrájú vidéken: miközben már az ezredforduló éveit számoltuk, például a gyimesi völgyekben még szinte konszenzusos módon éltek a közösségi tudatvilágban ezek a hiedelemlények. S ha szóba került, a legtöbb ilyen mondát úgy mondták el, mint velük vagy valamely közeli ismerősökkel, hozzátartójukkal valóban megtörtént esetet, vagyis igaz történetet.

Valamint adott két, szintén erdélyi hölgy, Kádár Annamária, akit talán a legtöbb olvasónk a Mesepszichológia, Nyitott Akadémia kapcsán, pszichológusként, trénerként, egyetemi oktatóként ismer és elismer, valamint egykori tanítványa, Bota Melinda, aki pedig nemrég mutatkozott be Csata Éva rovatában is. Ők ketten a Kultfeszt – Alternatív Kulturális Fesztivál főszervezői.

És a fesztivál második napján, szombat estefelé e 4 hölgy és még sok inspiráló résztvevő körében adódott egy izgalmas beszélgetés:

Egy erdélyi fesztivál születéséről…

Talán kevesen tudják, hogy a Kultfeszt létrejöttének fő mozgatórugója egy frusztráció volt. Mivel Kádár Annamária könyveit a magyarországi Nyitott Akadémia adja ki, amely nem erdélyi kiadó, így a marosvásárhelyi könyvhét során sohasem mutathatta be azokat, a Kulcslyuk Kiadó pedig nem kérhetett ilyen könyvbemutatót. Melinda apukája, Trombitás János valahogy egyik évben szintén kizáródott egy könyvhetes eseményről és a Kulcslyuk Kiadó standja fogadta be kiállítóként. Következő évben, hálaként megkérte Kádár Annamáriát, hogy az ő kiadványa helyett inkább ő mutassa be a Valódi példaképek művét és beszélgessen erről Melindával. Éppen Rudolf Péter lépett fel a marosvásárhelyi színházban, amikor e két hölgy mobilja csengett és értesültek, hogy kikerültek a programból, mivel Annamária könyvét nem erdélyi kiadó adta ki, így nem mutathatják be. Ugyanabban a pillanatban léptek ki az előadásról a színház előcsarnokába és ott már érezték, hogy új, közös dolguk van. Miért ne szervezhetnének saját könyvbemutatót és beszélgetést más időpontban is, és mindezt fokozva, miért ne szervezhetnének akár egy fesztivált is, másként? Főként, ha Magyarországon ekkora népszerűségnek örvend Kádár Annamária, szülővárosában miért sétálnak el mellette, miért nem kaphat teret? — kérdezi Melinda. Így akkorra lehetett az adminisztratív útvesztők és belterjesség miatti frusztráció, mint amilyenre 1–2 éven belül kinőtte magát ez a fesztivál — mosolyog mindenki, de talán ismerős sokunknak ez az alaphelyzet.

Háttérinformációkról…

• A nulladik fesztiválra, mely az Adventi Könyvvásár volt, két hét alatt leszerveztek mindent, gyerekprogramokkal és felnőtteknek szólókkal egyaránt. Ekkor Kádár Annamária első angol nyelvről lefordított könyvét, Ahol a hóangyalok laknak című kötetet mutatták be. Így indultak.

• Nyárra egyre nagyobbakat álmodtak. Noha újdonság volt még sok minden számukra, ami a szervezést illeti. Az első sajtótájékoztatón például annyira hangosan csipogott valami, hogy azt gondolták, felrobban a terem, közben Melinda okosórája jelezte, hogy az izgalomtól közel áll az ájuláshoz. Sajtóreggelire hívták az újságírókat, déli 12 órára, reggeli és kávé nélkül a Marosvásárhelyi Vár kupolájába, amelyen most mindenki nagyokat mosolyog, hiszen miért ne lehetne a bakikat is felvállalni, és tanulni belőle a következő alkalmakra.

• A Népmese Napjára csatlakozott Lukács Vanda is, a fesztivál arcának vizuális tervezője.

• Gál Leventééknél, a Kölcsönkért kovász szerzőinél voltak, amikor kitalálták a Köss belénk kampányt. A koncepció az volt, hogy híresebb személyeket is megszólítsanak és akkor biztosan mások is beléjük kötnek. Friderikusz és Geszti volt az első, akik hírességként beléjük kötöttek.  Meglepően jól reagáltak az emberek erre a felhívásra, hiszen valahol mindenkinek van nagymama, nagynéni által kötött pulcsihoz kötődő emléke. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Babeş-Bolyai Tudományegyetem között voltak feszültségek, mégis jött egy tanár a Sapientiáról és átadott egy több mint 300 méteres sálat egy bolyais tanárnak. Egy gesztus, mely jelzi, hogy igenis lehet jól kapcsolódni egymáshoz.

• Most 3000 méternél tartanak és a magyar, majd nemzetközi Guinness rekordot szeretnék megdönteni.

• A téli fesztiválon is voltak bakik. Lőrincz Izabellával, a fesztivál dekoratőrével kitalálták, hogy régi bútorokba helyezzék a dekorációt. 100 éves és kilós bútorokat cipelt Melinda is, a férjek is, de végül megérkeztek a célba.

• Egy síelős hétvégén a Hargitán, egy pihent éjszakai ötletelés alatt kitalálták, hogy a lajhár legyen a 2023-as nyári fesztivál kabalája. Az elmúlt periódus rohangálása után vágytak egy nyugodtabb periódusra, legalábbis a résztvevők számára, ha a szervezők ezt nem is igazán tudják megoldani. A saját történetedbe való megérkezés, az önmagadhoz való kapcsolódás és az elégedettség szimbóluma lett.

• Ami a költségvetést illeti, talán az egyik legnehezebb kihívás a támogatóktól összegyűjteni a szükséges pénzt. Az első alkalommal közel 0 költségvetésből szinte mindenkit sikerült megfűzni, hogy lépjen fel ingyen, a mostani kiadásra ez már megváltozott.

• De volt, aki termékeket ajánlott a szervezésbe, legyen az tejföl, kenyér, kötél a hintához vagy éppen cipelőlegények és egyéb szolgáltatások. A lényeg, hogy mindenből egy történet szövődött. Elindul egy ötlet és ha van frusztráció, akkor kimondják.

• Melinda két nappal a mostani fesztivál előtt hajnalban megébredt és elkezdett egy hosszú levelet írni, de hogy ez most mégis miért kell nekik? Miről szól? Egóról, kinek kell bizonyítani? Hogyan jön ki a költségvetés? Erre a válasz reggel az volt, hogy felveszel, megyünk a Gaga Rádióba interjút adni. Melinda sírt, Anna amikor megkérdezte, hogy de most miért, Melinda azt válaszolta: Nem tudom! De a feszültség ki kellett jöjjön, hiszen nagy falat volt ez számukra. Ha látták volna, hogy ez mivel jár, lehet nem kezdenek bele. Vagy mégis?

• De közben érkeznek a visszajelzések. Anyaországiak is sokszor elmondták, azért szeretnek Erdélybe jönni, mert olyan őszinték az emberek, annyira más a hozzáállásunk. Durica Katarinán is ezt érezte Melinda egy két órás autóút alatt, hogy őt be akarja fogadni a saját lakásukba, nem pedig egy ridegebb, előre lefoglalt szálláshelyre.

• És ahogyan a történetek összekötnek: Anna Blanka barátnőjének a fia lesz a dj, a keresztlánya a PR-os marketinges, másik keresztgyermekek fotóznak, természetesen önkéntes alapon, ami egy menő dolog. A gyermekeik pedig Kult-tesók lehetnek.

Tényekről és nagyon sok érzésről…

• A Kultfeszt arca a 90 éves Irén mama. December óta köti a Kultfeszt plakátját és a legnehezebb pillanatban, az első napi esőben megérkezik a felemelő üzenete: Tartsatok ki! Vagy amikor a postás átdobja a sálakkal teli dobozokat.

• Minden sáldarabnak megvan a története. Anonymus profi sálkötő, egy, a fesztiválon részt vevő személy anyukája, a Medgyesi Lívia Kör felajánlotta, hogy horgolással kijavítja a 20 cm-nél keskenyebb sálakat, Lokodi Edit Emőke volt megyei tanácselnöknek köszönhetően például Maros megye összes testvértelepülésének a neve bele van kötve a sálakba, Los Angeles-ben is kötöttek, vagy az egész marosvásárhelyi 10-es iskola, és még oly sokan.

• A fesztiváldal együttesét Anna Pszichotrillás kolléganője ajánlotta.

• Az eddigi legnagyobb durranás szerintük a Cári Tibor-koncert, amelyiknek viszont magasabb ára van, mivel nagyon sok ember tartozik hozzá és gazdasági válságban még nehezebb pénzt szerezni. Meghívottjai: Koszika, Sebestyén Aba, a marosvásárhelyi filharmónia, Tiberius kvartett, Szabó J. Attila cselló. A  rendezvény mellé főtámogatóként: Aages, Clinilab és Richter állt.

• Kellene egy jó time management is és most vannak azon a ponton, ha nem áll melléjük valaki, vagy megfelelő pályázatokat nem vonzanak be, akkor kiéghetnek. A barterek alapján minden fellépőnek igyekeznek a legjobb körülményeket teremteni és megfizetni is, viszont a stábot nem tudják és természetesen számukra egyelőre nem is szempont a megfizetett idő és energia. Úgy érzik most van az a pont, amikortól már kellene egy állandó, biztos támogató, hogy az esetleges mínuszokat ne nekik kelljen még ennyi energia után betömni.

• Rosszul esik számukra az, amikor egymásra szerveznek kulturális dolgokat. Annáék az együttműködésben hisznek, hogy rakják össze egymás mellé a dolgokat, csoportban
  és közösségben, mely többet érhet, mint széthúzva. De talán erre meg kell érni városi és erdélyi szinten is.

• De legfőképpen hálásak mindazért ami megadatott, ahogyan a történetek összekötötték a megfelelő embereket egymással, hisznek a szerendipitásban és abban, hogy mindezzel kifelé és befelé is inspirálhatnak.

És talán ezen a beszélgetésen mások gondolatain keresztül, kimondott és ki nem mondott szavainkon keresztül, a viszonyulások által önmagunkat is jobban megismertük.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

Az ébredő természet lágy ölén keskeny kis ösvény vezetett a főépületig. Szerencsére ezen a napon az időjárás is nekünk kedvezett, lassan-lassan a dühöngő égbolt arca is megváltozott, és ha nehezen is, de végre ránk szórta melengető fényét a vidám napkorong. Az impozáns, kétemeletes kastélyépületet kackiás ablakok díszítik, bejáratát pedig falépcsős feljárón lehetett megközelíteni. Belépve a kastély épületébe, a beszorult téli hideg és a magas mennyezetű lovagterem fogadott. Sajnos a kastély eredeti bútorai nem maradtak fenn, így az itt látható, masszív fából készült faragott asztalok és székek a 20. század remekművei. Ekkor rekonstruálták a 17. századi kazettás mennyezetet is. A lovagterem jelenleg kiállítások színtere. A terem hátsó részéből lehet feljutni a második emeletre, mely már egy felújított terem és csakugyan kiállításoknak ad otthont. Innen tovább juthatunk a Veres-toronyba, ahonnan belátható az egész udvar, a kastélyhoz tartozó minden épület és természetesen a gyönyörű táj is.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Imádok olvasni. Amióta az eszemet tudom, mindig olvastam. Hol egy, hol egyszerre több könyvet — amiből egy a fürdőben, egy másik a konyhában, egy harmadik a hátizsákomban, egy negyedik az ágyamban, illetve egy ötödik a kezemben volt éppen.

E heti ajánlásom

A könyv címe

Majdnem lopott találkozások

Írója
Szabó Eszter – B. Szabó Zsolt

Imádok olvasni. Amióta az eszemet tudom, mindig olvastam. Hol egy, hol egyszerre több könyvet — amiből egy a fürdőben, egy másik a konyhában, egy harmadik a hátizsákomban, egy negyedik az ágyamban, illetve egy ötödik a kezemben volt éppen.

E heti ajánlásom

A könyv címe

Megbocsátás

Írója
Pap Éva