Isten – Matusinka.ro https://matusinka.ro Blog Tue, 06 Apr 2021 13:30:42 +0000 hu hourly 1 https://wordpress.org/?v=6.6 Teremtés https://matusinka.ro/teremtes/ https://matusinka.ro/teremtes/#respond Tue, 06 Apr 2021 08:42:47 +0000 https://matusinka.ro/?p=9430 The post Teremtés appeared first on Matusinka.ro.

]]>

Szerző: Csorba-Fekete Eszter •  Fotók: Csorba-Fekete Eszter, Unsplash • 2021. április 6.

Megosztom:

Teremtés

Tinédzser koromból könnyen felidézem a Vágyat, hogy megszólítson az Isten. Érzem a szagát, a lüktetését az ereimben, a zamatát a számban. Ma már szívesebben beszélnék Teremtőről, de akkor, a tizenéves, dogmák és lázongás között csapongó fejletlen agytekervényeimben ilyen formában született meg a Vágy.
Nem azért szerettem volna egy jelet, hogy abból arra következtethessek: különleges, kiválasztott vagyok mint Ábel, Mózes vagy Mária; hanem egyszerűen azért, hogy megbizonyosodjam róla, van valami, ami több nálam, értelmesebb, érdemesebb, végtelen. „A véges nézi a végtelent, találgatja, hogy mit jelent…” fenomenálisan dióhéjazza emberformáló éveimet. Persze reménytelenül forogtam körbe a szószerintiségben leragadva, ahol nem láttam a szavakat a betűktől, az összefüggéseket a szavaktól, az összefüggésektől a lényeget. Aztán nem kerestem többé az Istent. Nem dacból vagy háborgásból, még csak nem is csalódásból, amiért nem tekintett méltónak. Egyszerűen csak nem volt többet időm rá. Felnőtté kellett válni, tanulni, vizsgázni, munkahelyet találni, dolgozni, építeni: házat, családot, jövőt.
Nagy dolog az elengedés. Figyelted már meg, hogy mennyi minden oldódik meg magától, ha megszűnsz görcsösen akarni? Amikor már nagyon rég nem kerestem az Istent, már nem is gondoltam rá, akkor talált rám a Teremtő. Na nem jött egyből, csak úgy ajtóstul a házba. Tudta, hogy megijednék tőle. Egyszer csak megint felébredt bennem a Vágy. Ja, hogy Isten iránt? Á, dehogy! Csak levegőt akartam.
Nyolcadik emeleti irodámban üldögélve, amint az üvegfalon keresztül bámultam az elém tárulkozó várost, éreztem, hogy menten megfulladok. Tudod azt a szorító érzést a torkomban, azt a pánikrohamszerű légszomjat, amit sehogy sem tudsz legyűrni. Lassan, de megállíthatatlanul elindult egy paradigmaváltás. Amikor elköszöntem a korporatista munkahelyemtől és a főnököm avval próbált visszatartani, hogy azt mondta, ha most elmegyek, a családom terhére leszek majd… nem csak azért indultam el, mert valami ködös cél felé akartam haladni, hanem inkább azért, mert éreztem, itt nincs maradásom.
Virágokat akartam termeszteni! Nem én választottam őket, hanem ők szólítottak meg engem. Vagy inkább rajtuk keresztül a létezés maga. Nem volt egy tudatos folyamat, s mégis annak az embernek a bizonyosságával haladtam előre, aki valamilyen oknál fogva zsigeri szinten érzi, hogy ez a helyes út, még ha nem is tudja, hogy valaki kézen fogva vezeti rá. Érteni nem értettem a virágtermesztéshez. Egyáltalán semmit. Sem a termesztéshez, sem ahhoz, hogy is lehetne ebből megélni… de tudtam, hogy nekem el kell ültetni a magokat.
Amikor már nem is kerestem az Isten, találkozni sem akartam vele, akkor jött el a Teremtő. De nem úgy, ahogy elképzeltem valaha. Nem volt se égő csipkebokor, se kőtáblára vésett tízparancsolat. És semmilyen egyéb külső jel vagy csoda. Belül kopogtatott, ott, ahol mindig is magamban hordtam, csak nem figyeltem rá.
Amikor az ember virágot ültet, nem arra koncentrál, hogy milyen is lesz ez a virág. A kezébe vesz egy jelentéktelennek tűnő kis magot és megpróbálja megteremteni neki a megfelelő körülményeket. Jó termőföldet, vizet, trágyát, napsugarat… a virág tudja mit kell tennie. Nem kell neki semmiféle útmutatás, se törvénykönyv, se működési szabályzat. A törökkonty magja nem fog útközben zavarba jönni és napraforgóvá fejlődni. Nem kételkedik, nem keres, csak megnyilvánul.

A magban benne van minden ami szükséges ahhoz hogy egy gyönyörűszép virág bontakozzon ki belőle. Csak türelmesen kell várni.

Kívülről maximális őrültségnek, instabilitásának, irányvesztettségnek, akár egy évtizeddel korábban érkezett „midlife crisis”-nak tűnő állapot uralkodott körülöttem. Belül egyensúly és béke. S ha nem ez lett volna a lelkiállapotom, amikor csekély fél évvel e sorsfordító döntés után a gyönyörű kishúgom élete tragikus hirtelenséggel véget ér, talán ki sem bírom. Voltak sorsdöntő pillanatok az életemben, amiket csak évek távlatából visszanézve értettem meg. De amikor az aszfalton térdelve éreztem, ahogy a Katika szelleme körbeölel, még abban az eszméletlen bénultságban is tudtam, hogy most valami olyan történt, ami visszafordíthatatlan. Nem csak vele, de velem is. Azt mondják, amikor az embert hatalmas sokk éri, módosul az agy struktúrája. Anekdotikus vagy sem, ha tapasztaltál már ilyet, tudod, az egész világnézeted átrendeződik, a kapcsolatok másként jönnek létre.
Korábban sosem volt olyan munkám, ami áhítatra tanított volna. Amikor a húgom meghalt, tehetetlenségemben bazsarózsa kertet ültettem neki, mert ez volt a kedvenc virága. Így búcsúztam tőle. Most éppen magvető idő van. Ha az üvegházban befejezem a dolgom, mindig összeteszem a kezem és meghajlok. A teremtés előtt. És mosolyognom kell.
Minden icipici magban benne van minden, a kezdetektől fogva. Ö tudja mi a dolga, mert a Teremtő működik benne. Bennem is. Benned is. Ha nem szakadtunk volna el a természettől, még látnánk az összefüggéseket ahelyett, hogy mindig újakat próbálnánk kierőszakolni. A természeti világban benne van minden törvény, amely szerint a létezés működik. És benne van maga a Teremtő. Nem kell keresni. Létre kell hozni a megfelelő körülményeket és várni, hagyni, hogy kibontakozzon.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.

The post Teremtés appeared first on Matusinka.ro.

]]> https://matusinka.ro/teremtes/feed/ 0