Józsika rendben van. Tervei vannak, amik gyakran változnak. Hol űrkutató, hol ügyvéd, hol meg mozdonyvezető szeretne lenni. Másnap az anyja vagy az apja munkáját szeretné folytatni. Egy másik napon arra ébredünk, hogy tele van vágyakkal, különböző divatos, számomra sokszor nehezen követhető foglalkozások nyomába eredve.

Ég és Föld távolság van aközött, amit én nevezek internethasználatnak és aközött, ami őt foglalkoztatja.

Minap megmutatott néhány vloggert, akiket igazán szeret. Tele van velük a világháló. Annak alapján amit elmondott, munkájuk nyomán — dől a lé, ahogyan ő fogalmazott. Ezek a fiatalok divatos szóhasználattal élve influencerek, akik reagálnak megtörtént dolgokra, felröppenő gondolatokra, eszmékre, társadalmi kérdésekre. Aztán vannak olyanok, akik játékokat tesztelnek, amikkel a gyermek is nagy előszeretettel játszik. A nyelvezet, amit használnak, sokszor számomra követhetetlen. Néhányuknál nem annyira a használt nyelvvel van baj, mint a tartalommal. A gondolatokkal, amikkel megfertőzik a fiatalokat.

Elgondolkodtam azon, hogy mennyit tudhat erről egy olyan szülő, aki nyolc-tíz órát dolgozik. Hazafelé bevásárol. Majd hazaérve elvégzi a háztartási és ház körüli munkát. Aztán, ha hobbija van, annak szenteli kevés, fennmaradt idejét. Hiszen teljesen természetes, hogy nem fog kamasz gyermeke nyomába eredni. Néhány szóra összefutnak, elbeszélgetnek, majd megvacsoráznak és mindenki visszatér saját kis világába. Egy olyan világba, amely távolságot ékel közéjük.

Persze vannak kevésbé nyomasztó napok. Amikor a család kirándulni, vagy közösen sportolni megy. De nem ezekből a napokból áll az élet. Sokkal inkább azokból, amelyeken mindenki a saját életének kovácsa. És ez így is természetes. Mikor van hát idő arra, hogy a szülő végignézzen, végighallgasson, elgondolkodjon azokon az influencereken, akik gyermekei törékeny gondolkodásának formálói? Akikkel eltölt napi 3, 5, 10 órát — cserében a szülői jelenléttel és befolyással, amely érzelmi töltöttségéből fakadóan sokszor konfliktusokkal tűzdelt és alig tölti ki a napnak néhány percét.

Fiataljaink sodródnak az árral.
Persze ezzel nem arra akarok rámutatni, hogy mennyire degradálódik a világ.
Nem föltétlenül rossz, csak nagyon más.
Hiszen a mi időnkben is voltak influencerek.
Persze nem így hívtuk őket, de komoly befolyással voltak gondolkodásunkra, tetteinkre, bevállalásainkra.
És nem mindegyikük volt áldás fiatal életünkre tekintve.

Ott voltak a szexuális felvilágosítások, amiket összegyűlve a nagyobbak láttak komoly, elvégzendő feladatnak. Visszagondolva, annyi butaságot, valótlant, ijesztőt és elborzasztót állítottak, hogy évek kellettek, amíg sikerült feloldódnom a szerelemben. Ennek mentén gondolom, hogy nem egészen áldásos fiataljaink magukra hagyása. Hiszen ez az út sokkal nagyobb veszélyeket rejt, mint egy átjáró nélküli sugárúton való átkelés.

Magukra vannak hagyva. Nem a felnőttekkel, hanem kortársaikkal fogják megvitatni, amit hallottak. Akik sokszor éppen annyira tapasztalatlanok, mint ők maguk. És ezek az eszmék, gondolatok, átkok — egy életidőn át kísérni fogják őket. Nem a szülő feladata ezeknek feloldása. Kamaszkorban a szülő már nem referenciaszemély, hanem egy pont, ahonnan távolodni kell, annak érdekében, hogy évekkel később, az önazonosulásnak ezen a rögös útján — eljöjjön a közeledés és azonosulás ideje. A társadalomnak kellene kitermelnie a válaszokat.

Fiatalokkal, akik képesek felvenni a harcot a félretájékoztatás ellen. Rávilágítva arra, hogy az élet, noha tele van buktatókkal — alapjáratban jó. A fejlődés és szeretet iskolája — ahol cél a hét vasbakancs elkoptatása árán is átmenekíteni magunkat a Legfőbb Jó fele, ahonnan az igaz Szeretet forrásozik.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat huszonötödik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.