Eszerint, tisztán, igazi hittel és alább nem adva, eddig tartott…

Az INSPIREIT elvonulás alapötlete valójában egy igazi, befelé és egymásra figyelő búcsútalálkozásból indult munkatársak, bedolgozó partnerek, támogatók és olvasók között. Olyan emberek között, akik hittek és hisznek abban, hogy ki lehet alakítani egy olyan közösségi, támogató és megtartó inspirációs műhelyt, ahol az örök értékek új perspektívákkal találkoznak, és inspirációs forrásként sajátos nézőpontokat alkotnak. Azzal a több tíz alkotótárssal vonultunk el, akik legtöbbje végigkísérte a magazin alkotói folyamatait és hozzájárult írással, szervezéssel, kapcsolati hálójával, szakmai támogatásával, tudásával ahhoz, hogy egy igazi és értékközpontú inspirációs műhelyt hozzunk létre a virtuális világban és a valóságban egyaránt. Akik segítségével 5 év alatt 1060 inspiráló cikk született a magazin “hasábjain”, több mint 100 kreatív videó a magazin YouTube csatornáján, 35 izgalmas Podcast beszélgetés a Létköznapi rovatban, számos workshop, előadás, esemény, mint például a Picnic in the Vineyard, Arcok az írások mögött, Virtuális műhely szakértőkkel, Hagyományok vonzásában – Szatmári mesterségek.

Nehéz megfogalmazni valamit, aminek a lezáró szomorúságában mégis az öröm és hála dominál. Hiszen alkotótársaimmal együtt úgy érezzük, hogy a cél megvalósult. Az inspiráció a mély, időtálló, analitikus, tabudöntögető, ugyanakkor tettre hívó, a szépre fókuszáló tartalmainkkal ebben az 5 évben elindult. A varázslat folytatása pedig ezután a közösség tagjain múlik. Egyéni felelősséggé vált, hogy milyen cikkeket, eseményeket, kiadványokat és egyéb alkotásokat támogatunk figyelmünkkel, pénzünkkel, időnkkel és a lelkünkkel.

Talán egyszer elérkezik az az idő, amikor a valódi értékeket, egyéni kezdeményezéseket nem árnyékolják be a hamis érdekek látszatcsodái. Ha mindenki egyénileg és tudatosan dönt az őszinte szavak és önazonos cselekedetek mellett, akkor miért ne jöhetne el e varázslat személyek, entitások, társadalmi vagy éppen profitorientált vállalkozások életében?

Végezetül, köszönöm alkotótársaimnak, a magazin támogatóinak, partnereinek, szimpatizánsainak és leginkább nektek kedves olvasók, hogy hittetek, hisztek és hinni fogtok egy régi-új világban, ahol a pozitív rezgések, örök értékek és új perspektívák, az innovatív ötletek, kritikai érzék, a felfedezés öröme sajátos nézőpontokat nyújthat a méltó mindennapokhoz.

„Dolgozz, fiam, soha meg ne állj!” – ez volt nagyanyám egy életen át tartó mottója, amit ő is megörökölt a női felmenőktől, és amit meglepő módon mégsem hímzett rá a nyári konyha falvédőjére, hogy ezzel tegye láthatóvá a külvilág számára, mi is az a hajtóerő, ami benne dolgozik és nem hagyja nyugodni.

A legtöbb erdélyi nő, vagy ha úgy tetszik asszony sorsát nem ma írták, hanem olyan sötét időkben, amikor az elfogadáson és beletörődésen kívül más lehetőség ritkán állt rendelkezésükre. Azt is mind tudták az erdélyi asszonyok, hogy az asszony nem ember, a konyhában a helye és amit mond, nem veszik komolyan, mert csak asszonybeszéd. Házsártos, hisztis vagy dáma volt az, aki panaszra nyitotta a száját. Ezért nem is nyitotta senki. Vagy ha netán mégis, azt csak az ő kamrája tudta vagy a szomszédasszony, hogy milyen nehéz is a falu legjobb kapásának lenni, miközben a családot, a háztartást és a gazdaságot is rendezni kell. Azt csak az ők Istene tudta, milyen árat fizettek, hogy fenntarthassák azt a tökéletes, már-már szuperpozíciót, amikor is egyszerre teljesítenek és nyújtanak kiváló minőségű szolgáltatást a munkában, a háztartásban, a mindenkori kapcsolataikban, a gyermeknevelésben, az önfejlesztésben, és még a templomba is időben érkeznek, a kapujuk eleje mindig tiszta. Modern problémának hangzik, pedig már száz évvel ezelőtt is roppantak össze asszonyok amiatt, hogy nem tudtak megfelelni az odabentről sarjadzó elvárásoknak, amiket láthatatlan hozományként magukban cipeltek.

Mint minden rendes családban, a miénkben is megosztoztunk ezen a hozományon, és ki-ki a maga kreatív módján zsigerelte ki saját magát a tökéletességre való törekvései által. És ha átmentünk a szomszédasszonyhoz panaszkodni, vagy a babaklubban megosztani, hogy semmire sem vagyunk jók, rendszerint kiderült, hogy nem vagyunk egyedül ezzel az érzéssel. Legtöbben elégtelennek érzik magukat, és irigyen vagy ábrándozva figyelik a közösségi média hasábjairól visszakacsintó tökéletes életeket, melyeket önmagukat szintén elégtelennek érző emberek élnek.

A múltat elemezve ki tudom jelenteni, hogy nagyanyámnak az 1950-es évek derekán már imposztor szindrómája volt és a végsőkig hajtotta magát, hogy nehogy alulmaradjon, nehogy kiderüljön, hogy egy csaló és valójában nem jó semmire, mint ahogy a nők úgy általában. És most itt ülök én is, éjfélkor a laptop előtt és túlórával bizonyítom egy láthatatlan bírának, hogy kiérdemeltem és becsületesen megdolgoztam azért, amim van, hogy nem csak az ölembe hullott, hogy van jogom hozzá. Hogy van jogom ahhoz, amihez a mélyen vájt minta szerint nem szabadna nőnek joga legyen.

Ha megállunk egy pillanatra és nem csak a saját múltunkra tekintünk vissza, hanem visszamegyünk fejben a családfánk ágain is, saját eléréseinknek megtaláljuk az apró magvait a felmenőinkben. Ezáltal kissé el is szakadunk attól a valótlan elképzeléstől, hogy nekünk szerencsénk volt, hogy nekünk nincs itt helyünk, hogy nekünk nem jár. Mert attól a ponttól kezdve, hogy a tehetségeinket mások őrizték nekünk, hogy mi végül kibontakoztathassuk, már nem tűnik szerencsének, már nem tűnik csalásnak. Fejlődésnek tűnik, az örökség továbbvitelének, kivirágoztatásának tűnik.

És ez viszont az a fajta örökség, amibe nem rokkanunk bele mi sem, és amit valóban érdemes továbbadnunk nekünk is a következő generációknak.

Az erdélyi életérzés megtapasztalásához érdemes elmerülni a helyi kultúrában, megismerni a szokásokat és a hagyományokat.

Régen mindig jobb volt. Ezt tudjuk, hallottuk elégszer, ez egy axióma, amivel nincs is amiért vitatkozni. Régen megkövetelték a tananyagot és aki nem tudta, körmös kapott érte. Jogosan. Aki nem írt úgy, ahogy a tanítónak tetszett, a legcsodálatosabb betűi után is odaírták pirossal, hogy “Írj szebben”. Aki nem végezte el a házi feladatát, annak járt a rossz jegy és könnyűszerrel ki lehetett bukni első osztályból is. Aki nem szerette a könyvet, mehetett kapálni. Mindenki másnak fényes jövőt jósoltak, egy meleg irodában.

Mi voltunk az átmenet az analóg és a digitális világok között és mindenki meglepetésére sikeresek lettünk olyan területeken, amiket az előző generációk el sem tudtak képzelni, hogy egyáltalán létezni fognak.

És most itt állunk az iskola kapuban a gyermekeink kezét szorongatva és fogalmunk sincs, milyen jó tanáccsal lássuk el őket, melyek legyenek a “tanulj fiam, mert ami a fejedben van, azt senki nem veszi el tőled” jellegű jelmondataink, melyek hallatán a gyermekeink kedvükre forgathatják a szemeiket. Mi legyen az a jó szakma, ami fele irányítsuk az alfa generációt, amikor látjuk, hogy az influenszereknek sokkal jobban megy a dolguk, mint a jó meleg irodában kiégő papírtologatóknak? Hogyan magyarázzam el a gyermekemnek, hogy fontos, hogy megtanulja a tényszerű adatokat, amikor én is mindenre a böngésző keresőjét használom? Hogyan tudjak szülőként beállni az oktatási rendszer évszázados módszerei mögé, miközben a felnőtt életemben még nem jött el az a pillanat, amikor hirtelen integrálnom kellett volna, pedig kizárólag olyan szakmákban dolgoztam, amelyekhez állítólag kötelező a magas szintű matematika? Vagyis addig volt csak kötelező, amíg csak tanultuk ezen szakmákat. Amint kikerültünk a munka mezejére már csak a tapasztalat volt kötelező, ami ugyebár csak nulla volt, mert csak az elméletet tanultuk, de azt jó részletesen. És ezek mi vagyunk, azon szerencsések, akiken megakadt egy-egy munkáltató szeme és tapasztalat nélkül is szívesen alkalmazta.

Az emberiség történelme során többször is előkerültek botrányos nemzedékek, népcsoportok, akikre nem lehetett alapozni, akik megbízhatatlanok és felelőtlenek voltak. Az ilyen csoportok mozdították előre a világot, de sajnos csak akkor, ha támogató, esetenként vizionárius volt a rendszer, ami őket körülvette. Mi támogatja most a gyermekeinket az oktatási rendszeren belül abban, hogy a rájuk váró vagy akár a jelenlegi világnak részei legyenek? Hogy létezik, hogy Arisztotelész óta az oktatás ugyanazt jelenti: faktuális tények átadása és annak befogadása. Erre már vannak eszközeink, módszereink, melyek használatát az iskola ritkán szorgalmazza, felnőtt életünk során viszont kizárólagosan azokat fogjuk használni. Mikor fogjuk a felnőtt dolgokat tanulni? – kérdezi a gyermek otthon és nem tudom, hogyan is fogalmazzam meg politikailag korrekt módon, hogy azt nem tanítják az iskolában, amit majd tenned kell, amivel majd a napjaidat tölteni fogod a hátralévő életedben. Az iskolában azt tanítják meg, amivel több mint valószínű, hogy nem fogsz soha többet foglalkozni, ahogy kiléptél az iskolakapun.

Létezik, hogy azokra az időkre készítjük a gyermekeinket, amikor majd elveszik az áramot, nem lesz internet? Valószínűleg nem, mert eddig még semmit nem tanultak a kertészkedésről, állattenyésztésről, építkezésről, ácsolásról, fenntarthatóságról, tudatos fogyasztásról. Vagy talán a kocsmakvízekre készülnek? Vagy pontosan hol és mikor fogja a hasznukat szolgálni ez a sok információ, amit magukba kell szívjanak? Miért nem része a tantervnek az olyan örökérvényű készségek fejlesztése, mint a reziliencia vagy bármi egyéb, amit valóban használni fognak? Mert a mesterséges intelligenciát fogják használni, mint ahogy a kütyüket is, csak egyáltalán nem mindegy, hogy megtanulják őket ésszerűen, a maguk hasznára fordítva alkalmazni vagy csak görgetnek a végtelenbe, miután kiszívta őket egy olyan rendszer napi nyolc órában, aminek semmi értelme és aminek semmilyen hasznát nem látják.

A régi szép időkben azok az oktatók, akik megengedték a logarléc, számológép, számítógép, gyorskereső használatát még a vizsgákon is, akik kísérleteket mutattak be, kivitték a tanítványaikat az életbe és arra törekedtek, hogy a kíváncsiságukat táplálják, ezáltal ki is lépve az oktatási program keretei közül, kockáztatva saját állásuk, nagyobb tiszteletnek örvendtek és a diákjaik legtöbb esetben örömmel és nyitott elmével vettek részt a tanóráikon. Megfoghatóvá és érdekessé vált az a tantárgy, amiben nem a kulival telt el az idő, hanem a kutatással, a felfedezéssel és az elmélet gyakorlatba való átültetésével. Most sincs ez másképp és létezik az a házi feladat, ami MI segítségével még több munkát igényel, mint anélkül, és az sokkal érdekesebb és életszagúbb a mai generációk számára.

Sokszor megfordult a fejemben a kérdés, hogy mi a jövő sztár szakmája vagy hogy egyáltalán hogyan tudjuk megsaccolni ilyen körülmények között, amikor ekkora az elmélet és a gyakorlat közötti szakadék, hogy mi az, amit a gyermekünk szeret, ami számára örömet fog okozni és boldogan fogja végezni egy életen keresztül? Hát nem tudjuk és különben is, miért kellene egy életen keresztül ugyanannak a szakmának az útjait járni? A régi szép időkben kudarcként volt elkönyvelve, ha az ember szakmát váltott. Kiesett a sorból, nem bírta, nem volt neki való. Most azonban már inspiráló ha látjuk, hogy az emberek nem félnek újrakezdeni, nem félnek újrahuzalozni magukat és legtöbbször kifejezetten szeretik az új szakmát, amit már felnőttként választottak, amikorra már megismerték önmagukat, a képességeiket és úgy általában már belekóstoltak az életbe, tudják, hogyan kell megrágni azt. Hogyan is várhatjuk el tizenévesektől, hogy tudják, mit akarnak az életükkel kezdeni?

Miért sürgetjük a gyermekeinket, hogy rögtön egyetemre menjenek, bármi áron is? Miközben meg persze szapuljuk a felgyorsult világot. Miért nem hagyunk nekik időt szétnézni, megismerni, megérkezni a számukra a gyakorlatban is megfelelő szakmába? Miért nem emeljük ki jó példaként azt, aki rugalmas volt és bátor és mert változtatni azon, amit már eldöntött egyszer, tévesen? Miért szégyen tévedni és újrakezdeni? Mind mind érvényes kérdések, melyeket rendszer szinten kellene megválaszolni. Porszemként viszont csak port kavarni tudunk, figyelmet felkelteni esetleg és persze megtanítani a saját gyermekeinket a “felnőtt dolgokra”. És nem utolsó sorban pedig megköszönni azoknak a tanítóknak a fáradhatatlan munkáját, akik ugyanezt teszik pult alatt, a rendszer elavult merevségére fittyet hányva.

De önmagunkról, a szeretteinkről is rengeteget tanulhatunk, talán többet is, mint egy önsegítő könyvből, hiszen valaki más történetén keresztül szűrjük a következtetéseket. Jó esetben pedig maga a szöveg is megdolgoztat, kihívás elé helyez.

Sokszor keresnek meg olyan problémákkal, hogy zavarosak, zűrösek a kapcsolataik, hogy nem tudnak elköteleződni, nem tud kiteljesedni az életük, bűntudattal, állandó megfelelési vággyal küszködnek. Elkezdünk dolgozni, és az esetek többségében mindig anyasebeket találunk a háttérben. Na, de nézzük is meg, hogy mik is ezek.

Az anyasebek alapvetően abból erednek, hogy a gyermek nem kapta meg a szükséges érzelmi támogatást, szeretetet, figyelmet vagy biztonságot édesanyjától. Ennek okai lehetnek például a szülő saját érzelmi sérülései, depressziója, érzelmi távolságtartása, vagy akár a szülői szerepben való bizonytalansága. Ezenkívül az anya túlzott elvárásai, kritikus hozzáállása, vagy éppen a túlzott aggódás is hozzájárulhatnak a gyermek érzelmi sérüléseihez.

Ezek az élmények maradandó nyomokat hagyhatnak a gyermekben, amelyeket sokszor csak felnőttkorban ismerünk fel és próbálunk meg feldolgozni – jó esetben. Az anyasebek hatása megnyilvánulhat önbizalomhiányban, kapcsolati problémákban, vagy akár depresszióban is. Az érzelmi kötődés nehézségei, az intimitástól való félelem, vagy az önértékelési zavarok mind olyan problémák, amelyek visszavezethetők az anya-gyermek kapcsolatban szerzett negatív tapasztalatokra.

A feldolgozás folyamata gyakran hosszú és fájdalmas lehet, és minden esetben csak szakember segítségével lehetséges. Szembe kell nézni ezekkel a sebekkel, megérteni azok eredetét, és megtalálni a módját annak, hogy ezek a sebek be tudjanak gyógyulni. Sok módszer van erre, például terápia, kineziológia, családállítás, a lényeg, hogy ezek a sebek csak úgy gyógyulnak, ha biztonságos keretek között visszamegyünk oda, ahol ezek megtörténtek, rájuk nézünk, megadjuk azt, amire szükség lett volna, azaz újraértékeljük és közben megtanuljuk, hogyan alakítsunk ki egészségesebb érzelmi kapcsolatokat a jelenben.

Fontos felismerni, hogy az anyasebek nem jelentenek végleges érzelmi béklyót. Bár a múltbeli sérülések mélyek és fájdalmasak lehetnek, a gyógyulás és az érzelmi fejlődés lehetséges. Az önismeret, az önelfogadás és a szeretetteljes kapcsolatok kialakítása mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az egyén feldolgozza ezeket a sebeket, és egészségesebb, boldogabb életet éljen.

Az apasebekről is egyre többet hallani napjainkban, hiszen most már tudjuk, hogy milyen hatása lehet a felnőtt életünkre, amennyiben nem foglalkozunk ezekkel, tudatosan. No, de kezdjük az elején, mi is az apaseb?

Az apa szerepe a gyermek életében

Az apa szerepe a családban évtizedek óta változik. Míg korábban a férfiak leginkább a család fenntartóiként, fejeként voltak jelen, manapság egyre nagyobb hangsúlyt kap az apák érzelmi jelenléte és a gyermekeikkel való közvetlen kapcsolat. Az apa nem csupán a család kenyérkeresője, hanem érzelmi támogató is, aki mintát nyújt a gyermek számára az emberi kapcsolatok és az érzelmi érettség terén.

Amikor egy apa hiányzik – akár fizikailag, akár érzelmileg –, az komoly következményekkel járhat a gyermek életére. Az apasebek egyik leggyakoribb forrása a hiányzó vagy elérhetetlen apafigura, aki nem tudja megadni azt az érzelmi támogatást, amelyre a gyermeknek szüksége van. Ez a hiány különösen fájdalmas lehet, ha az apa jelen van ugyan a családban, de érzelmileg nem elérhető, távolságtartó, vagy nem mutat érdeklődést a gyermek élete iránt.

Az apa sebek hatásai

A gyermekek érzelmi és mentális fejlődésében az apasebek mély nyomot hagyhatnak. Ezek a sebek gyakran alacsony önértékelésben, önbizalomhiányban, kötődési problémákban vagy akár felnőttkori szorongásban, depresszióban nyilvánulhatnak meg. Az apai szeretet és elismerés hiánya gyakran készteti a felnövekvő gyermeket arra, hogy egész életén át keresse mások megerősítését és elfogadását, sokszor egészségtelen kapcsolatok vagy viselkedésformák révén.

A jó hír, hogy az önismereti utak és a belső munka révén lehetséges szembenézni ezekkel a sebekkel, és idővel begyógyítani őket. Az első lépés tudatosítani, hogy ezek a sebek léteznek, és hogy befolyásolják az életünket. Ezt követően el kell kezdeni az önmunkát kiválasztva a számunkra megfelelő szakembert, hogy feloldjuk a múlt fájdalmait, és megtanuljuk az útját egy egészséges, kiegyensúlyozott életet felé.

A gyógyulás útja

Az apasebek gyógyítása hosszú és összetett folyamat, amelyben fontos szerepet játszik a megbocsátás, a feldolgozás és az önértékelés újraépítése. A terápiás beszélgetések, kineziológia oldások, csoportos foglalkozások, vagy akár az apával való őszinte párbeszéd is segíthet abban, hogy az érintettek megbékéljenek múltjukkal, és új alapokat teremtsenek jövőbeli kapcsolataikhoz.

Egy igazán új és inspiráló sorozatot indítunk ebben az évben. Ismerjünk meg együtt érdekes lelkeket, elméket, gondolatokat ugyanazon kérdések tükrében. Csata Éva új sorozata: Mutasd magad címmel! Tekintsetek be ezen emberek életébe és ne feledjétek, ahány ember annyi féle csodálatos világ.

1. Ki vagy te?

Egy bűbájos hét éves kisfiú anyukája, egy örök bolyais tanuló/ tanár, egy javíthatatlan idealista békeharcos, virággyerek.

Az anyuka szereppel, gyökerestől megváltoztatta az életem, a legnagyobb ragyogó csoda.

Hetente, legtöbbször örömömben.

A második családom.

Persze, egy Szabó T. Anna mantra: A belső mosoly nem beszél, csak szavak nélkül simogat, biztat, melegít, benned él, szívdobogással támogat.

Vincent van Gogh, „Terrasse du café le soir” (Kávézó terasza este), amely egy regénybeli estét ábrázol, Guy de Maupassant, „Bel ami” (Szépfiú) regényéből, viszont ugyanakkor Leonardo Da Vinci, Utolsó vacsorájának is egy újraértelmezése lehet, Van Gogh ódája Arles városához. Lebilincsel az, ahogyan Van Gogh szikrázó ragyogást festett a koromfekete éjszakába. A festmény rejtelmes alakjai egy titokzatos történet kibontakozását rejtegetik. Amikor a „Lust for life” életrajzi filmben megjelenítették, lélegzetelállító volt, napokig nem tudtam aludni miatta.

Hogy, valami bizsergetően jó következik.

Ha boldogan repülsz valaki fele, az már bizony szerelem.

Van. Töltött káposzta, ahogy Anyukám készítette. A világ végéről is hazacsalogatott vele.

Száraz Miklós György, „Lovak a ködben”. Miközben olvastam, Doorst és Janis Joplint hallgattam – újfent bohémül szerelmes lettem az életbe.

Kliensekkel dolgozva sokszor látom, tapasztalom, hogy elindulunk egy jelenlegi témán, problémán, és az esetek többségében mindig kikötünk valamelyik szülőnél, nagyszülőnél, azaz a probléma gyökere mindig sokkal mélyebb és valahol transzgenerációs vonalon húzódik meg. Ezek van, hogy hitrendszerek, amelyek aljas, sunyi módon irányítanak a háttérből, van, hogy minták, modellek, amelyeket követünk és ezek alapján döntünk, cselekszünk, és van, hogy sebek, hiányok, kielégítetlen szükségletek, amelyek még mindig ott vannak a családi rendszerünkben, generációról generációra adódnak tovább.

Amikor az ember egy családi rendszer része, nemcsak a fizikai géneket örökli, hanem a család történetének súlyát is. A múltban átélt traumák – legyenek azok háborúk, veszteségek, erőszak vagy elnyomás – nem tűnnek el nyomtalanul. Sok esetben ezek a tapasztalatok csendben, kimondatlanul hagyományozódnak tovább, és alakítják a következő generációk gondolkodásmódját, érzéseit, reakcióit.

A transzgenerációs trauma, mint jelenség, egyre inkább teret kap a segítő szakmában. Kutatások kimutatták, hogy a traumák emlékei, még ha nem is beszélünk róluk, vagy nem is vagyunk tudatában ezeknek, hatnak ránk, mélyen befolyásolják életünket. Ez lehet például szorongás, depresszió vagy akár egy látszólag megmagyarázhatatlan félelem, amelynek gyökerei nem a saját életünkben keresendők, hanem őseink életében.

Az örökölt sebek felismerése az első lépés ahhoz, hogy megszabaduljunk tőlük. Ehhez bátorságra és önismeretre van szükség. Az önreflexió és a családtörténet feltárása segíthet megérteni, honnan erednek bizonyos viselkedési mintáink, érzelmi reakcióink. Fontos, hogy ne csak a saját életünket vizsgáljuk, hanem azt is, hogy milyen mintázatokat láthatunk a családi múltban. A terápia, transzgenerációs kineziológia vagy a családállítás módszere is segíthet abban, hogy megértsük, milyen hatások értek bennünket, és hogyan léphetünk ki ezek árnyékából.

Az örökölt sebek gyógyítása nem könnyű feladat, de lehetséges. Az első lépés az, hogy felismerjük jelenlétüket és elfogadjuk, hogy nemcsak a saját életünkben, hanem generációkon keresztül is hatással vannak ránk. Az elfogadás után kezdődhet a gyógyulás folyamata, amely önismereten, megbocsátáson és a múlt terheinek elengedésén alapul. Ez a folyamat nemcsak a saját életünket könnyítheti meg, hanem hozzájárulhat ahhoz is, hogy a jövő generációi szabadabban élhessenek, mentesen a múlt sötét árnyaitól.

A szeptember 7-én, szombaton 11 órától kezdődő utazás panelbeszélgetésben arra keressük a választ Matusinka Beáta újságíró, a matusinka magazin alapítójának moderálásával Ladó Csaba gyógyszerész-világutazó, Maxim Orsolya és Deák Anna Via Transilvanica és El Camino túrázók társaságában, hogy milyen aktuális trendek jellemzőek manapság utazás terén, hogyan érdemes itthon, Erdélyben, Romániában vagy éppen a nagyvilágban tudatosan és inspirálóan utazni, miben tud hatni az utazás a látásmódunkra, vannak-e az utazásoknak belső, önismereti hatásai, illetve melyek a fenntartható utazás technikái.

Az erdélyi közéleti kerekasztal-beszélgetésben 12.30-tól Szabó Eszter rádiós műsorvezető, újságíró vezetésével Csata Éva író, a HIFA Románia egyesület vezetője, Czirjék Katalin, a Női Vállalkozók Erdélyben alapítója és társadalmi aktivista, valamint Aczél Dóra, a Grund School alapítója, egyesületi vezető, tréner keresi a távolodó társadalmi osztályok, rétegek és generációk szakadékai, a folyamatosan távolodó társadalmi buborékok közötti lehetséges hidakat.

A harmadik panelbeszélgetésben 15 órától az Erdélyi életérzés mint márka: lehetőségek és kihívások kerül a fókuszba. Számos nemzet életmódja mára nem csupán helyi sajátosság, hanem sikeres nemzetközi márkává alakult, amely jelentős gazdasági és turisztikai hasznot biztosít az adott országnak. Ezen a beszélgetésen Délczeg-Szőcs Blanka kommunikációs szakember, vállalkozó moderálásával Hajnal Csilla újságíró, Bardosán Sheila marketingszakember, Antal Hajnal, a Selected Bags és Exuviae népszerű erdélyi márkák megalapítója, valamint Zsigmond-Magyari Izabella, a Marosvásárhelyi Rádió és Erdély TV riportere segítségével arra keressük a választ, hogyan formálhatjuk és népszerűsíthetjük az erdélyi életérzést mint márkát, hogyan alakíthatjuk és kommunikálhatjuk az erdélyi kultúrát, milyen eszközeink állnak rendelkezésünkre e cél érdekében, és hogyan járulhatnak hozzá a helyi tervezők és a sajtó a folyamat sikeréhez.

Ezt követően 16.30-tól egy mentálhigiénéről szóló előadás és interaktív műhelymunka alatt Simon Emőke coach, kommunikációs szakember társaságában saját önbecsülésünk és önszeretetünkön dolgozhatunk a természet támogató közelségében.

Szabó Eszter 17.30-tól kezdődő Élet a könyv lapjain előadásának célja, hogy bemutassa, miért lehet a szépirodalom, vagy akár egy-egy szórakoztató irodalmi műfajban megírt könyv hatékony eszköz abban, hogy megértsük önmagunk, valamint a körülöttünk zajló világ működését. A fikció világa, ezen belül a jól megírt irodalom lehetőséget kínál arra, hogy mélyebb érzelmi kapcsolatot alakítsunk ki a történetekkel és karakterekkel, amelyek ezáltal a saját tapasztalatainkat és érzéseinket tükrözik vissza. Amennyiben nyitottak vagyunk rá, így egy sokkal mélyebb megértést és megélést kaphatunk, mintha mondjuk egy jól hangzó általános igazságba csomagolva kapnánk azt meg.

A napot egy sunrise bodyART órával nyitjuk reggel 7 órakor, valamint azzal is zárjuk 19 órakor. Matusinka Beáta, aki egyben évek óta oktatója is ennek a funkcionális edzésformának nagy szeretettel ajánlja mindazoknak, akik helytelen testtartással, ülő munkával töltik idejük nagy részét, vágynak a testi-lelki és egyben szellemi feltöltődésre is.

Így amennyiben, ma számodra fontos a külső-belső tudatosság, természetközeliség, az egyensúly, a lelassulás és a leegyszerűsítés, akkor gyere el erre az elvonulásra, szeptember 7-én szombaton vagy egész hétvégére szeptember 6-8 között a Hargita megyei Pottyondon található, Vasond Völgyébe, ahol az erdélyi jelen természetes ízei, a múlt tanulságos történetei és a jövő inspiráló álmai találkozhatnak különböző tevékenységek, előadások, kerekasztal-beszélgetések és leginkább igazi kapcsolódások formájában.

Jegyek az alábbi linken ITT válthatók elővételben, vagy ha bármilyen kérdéssel az esemény kapcsán hozzánk fordulnál, írj nyugodtan a hello@matusinka.ro e-mail címünkre.

Szeretettel várunk egy valamit búcsúztató, elengedő vagy éppen az új kezdeteket és lehetőségeket ünneplő formabontó eseményünkre!