Bármennyire is hihetetlen sokunk számára, egy újabb év telt el. Először mindig megriaszt ez a gyorsaság, a megállíthatatlannak tűnő száguldó idő, mert azt az érzést kelti bennem, hogy rohan az életem, hogy nincs kontrollom felette, hogy nincs időm. Aztán lenyugszom, elcsendesedem, és egy csésze tea mellett rájövök, hogy az élet nem rohan mellettem, hanem történik velem.

1. Magamra

Sok változás történt velem, körülöttem. Új város, új emberek, új munkahely. Így teljesen máshol volt a fókuszom sokszor. És coachként tudom, hogy ez nincs így rendben hosszú távon. Újra fontos kell legyek önmagam számára, jobban odafigyelni a testemre, a lelkemre és az elmémre. Mert ha én nem vagyok jól, akkor a környezetemre sem tudok figyelni. Mit adhatok nekik magamból, ha gyakran fáradt, kedvtelen, ingerült vagyok?!

2. Visszavezetni a tudatos énidőt.

Igen, bár évek óta az énidő fontosságát szajkózom, és ahol csak tudom elmondom, hogy mennyire fontos ez nőnek, férfinak egyaránt, én is ebben a világban élek és saját bőrömön tapasztalom, hogy nem mindig tudjuk megadni ezt magunknak. Viszont azt se várjuk meg, hogy teljesen kicsináljuk magunkat. Én mindenesetre nem fogom.

3. Több időt tölteni azokkal, akik számomra fontosak!

Bármennyire is elfoglalt az életünk, és bármennyire is sokat dolgozunk, mindig kell legyen időnk a szeretteinkre, hiszen nélkülük mi értelme az egésznek? Ezért tudatosan fogok betervezni, elkülöníteni számukra időt a határidőnaplómba.

4. Sportolni Sportolni. Sportolni.

Hihetetlenül fontosnak tartom a mozgást, hiszen egyrészt ez az élet alapja, másrészt bármilyen mozgásforma lehetőséget ad arra, hogy a testünkbe legyünk. Ez azért fontos, mert amúgy rengeteget vagyunk a fejünkben: folyton gondolkodunk, agyalunk valamin. Elengedhetetlenül fontos, hogy leállítsuk az elménket néha, hogy igazán töltődni tudjuk.

5. Tanulni valami újat.

Ezt azért tartom nagyon fontosnak, mert egyrészt hiszek az életen át tartó tanulásban, másrészt, mert a személyesen fejlődésünk csak akkor lehetséges, ha valami újat tanulunk, tapasztalunk, továbbá mert az új tanulása, elsajátítása megadja a lelkünknek az inspirációt, a lelkesedést, a motivációt.

6. Havonta egy új könyvet elolvasni.

Bevallom töredelmesen, hogy az olvasás egy kissé háttérbe szorult az új élethelyzetem és a sok munka miatt, de mindenképp vissza szeretném vezetni a rendszeres olvasást az életembe. Minden új könyv hozzám tesz, tágítja a látókörömet, fejleszt, frissen tartja az elmém, elgondolkodtat, megmozgatja a lelkem, érzéseket vált ki belőlem stb. Minden új könyv életben tart.

7. Utazni sokat. Felfedezni új helyeket, megismerni új kultúrákat.

Remélem az új évben rendeződni fognak a járványügyi helyzetek, és újra lesz lehetőségem külföldre utazni. Egyszerűen imádom azt az életérzést, amikor szabadon jöhetek-mehetek új, számomra ismeretlen helyeken. Teljesen feltölt. Kikapcsol. Inspirál.

Na, és neked milyen listád van 2022-re? Mire szeretnél jobban figyelni?

Önmagunkba fektetni a legtöbb, amit önmagunkért és másokért tehetünk. Lehet, hogy furán hangzik a másokért, de ha jobban belegondolsz, akkor rájössz, hogy mégsem. Hiszen, ha önmagamba fektetek, akkor fejlődöm, jobb emberré válok, kiegyensúlyozottabb, elégedettebb, boldogabb ember vagyok, aki a helyén van, aki stabilan áll két lábbal a földön, aki tudja, hogy mit akar, hogy mi a jó neki, hogy mi teszi boldoggá és tudja azt is, hogy mi nem, türelmesebb, megértőbb, segítőkészebb és sorolhatnám.

Azonban mindez csak a másokra irányuló hatása, következménye annak, ha a saját jólétembe fektetek. Ami még ennél is fontosabb, hogy mindezt magamért tegyem, mert elsősorban ez az én életem, az én jólétem, én kell hogy jól érezzem magam a saját életemben, én kell hogy érezzem azt, hogy elégedett, boldog vagyok, hogy élni jó, hogy van értelme az életemnek, és hogy úgy élek, ahogy szeretnék. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy fektessek magamba. Minden nap, de ha erre nincs lehetőségem, akkor olyan gyakran, amilyen gyakran csak megtehetem. Itt fontos aláhúznom, kihangsúlyoznom egy dolgot: ez nem önzőség. Ez nem egoizmus. Ez csupán önmagunk szeretete és önbecsülése.

És akkor jöjjön az az 5 lépés, amit magadért tehetsz, a saját jólétedért, ami a környezetedre is kedvező hatással van.

1. Fedezd fel önmagad

Kapcsolódj önmagadhoz, találd meg, tudatosítsd, hogy mit szeretsz csinálni, hogy mi okoz örömöt, és fektess abba. Lehet, hogy rájössz, hogy érdekel a festészet, a túrázás, a tenisz, szaladás, jóga, meditáció, tánc vagy képezni szeretnéd magad, tanulni, fejlődni szakmailag, ezért konferenciákba, műhelymunkákba fektetsz. Bármi is legyen az, leld benne örömödet, szóljon rólad és töltődj általa.

2. Tudatosan gazdálkodj az időddel

Az idő az egyik legértékesebb erőforrás, amivel rendelkezel, így gazdálkodj vele okosan. Azért a legértékesebb, mert soha nem tudod már visszaszerezni. Amire az idődet fordítottad, akinek adtad, az már nem szerezhető vissza. Így gondold át és tudatosan szentelj időt emberekre és tevékenységekre az életében.

3. Vedd körül magad olyan személyekkel, akik jó hatással vannak rád

4. Ismerd meg önmagad!

Az önismeret nagyban hozzájárul a jólétünkhöz, hiszen ha nem tudjuk, hogy kik vagyunk, hogy mire vágyunk, hogy mi a jó nekünk, akkor esélyünk sincs jól lenni és élni. Ezért fektess magadba, és ismerd meg minél jobban önmagad, akár terápiás keretek között, vagy akár úgy, hogy sportolsz, feszegeted a határaidat, kilépsz a komfortzónádból stb.

5. Utazz!

6. Olvass!

A sikeres emberek mind olvasnak. A könyvekből nagyon sokat lehet tanulni, frissen tartják az elméd, bővítik a szókincsedet, kreatívvá tesznek, növelik a képzelőerőd, inspirálnak, motiválnak, alakítják a személyiséged. Ne sajnáld magadtól az időt, energiát, pénzt. Fektess magadba! Hogy tudnád mások poharát tölteni, ha a tiéd is üres?

1. Indítsd jól a napod, ne kapkodva.

Nagyon fontos a napindítás. Ha utolsó percre hagyod a felkelést, akkor nagy eséllyel rohanni fogsz, kapkodsz, otthon felejtesz dolgokat, attól tartasz, hogy elkésel, bosszankodsz, hogy miért nem halad már a forgalom, azaz még mielőtt beérnél a munkahelyedre már tiszta ideg vagy. Ilyen napindítással és ilyen lelkiállapottal a napod hátralévő része is stresszes, feszült lesz. Ezért indítsd jól a napod. Kelj fel időben, tornázz, jógázz egyet. Ha reggel átmozgatod a tested, akkor beindul a vérkeringésed, felébredsz, energiát adsz magadnak. Szintén fontos, hogy sose indulj el úgy otthonról, hogy ne reggelizz. A testednek szüksége van üzemanyagra, hogy hatékony tudjon lenni. Éhesen nem lehet sem jókedvű lenni, sem jó munkát végezni, nem beszélve a hatékonyságról és a kreativitásról — Maslow piramisa. Ha az alapszükségletek nincsenek kielégítve, akkor semmi másra nem tudunk figyelni. Tehát a reggeli rutinok nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy milyen napod lesz és mennyire tudsz hatékony, gyors lenni, mennyire vagy problémamegoldó, kreatív, rugalmas, alkalmazkodó, türelmes és jókedvű.

2. Szervezés, szervezés és szervezés

Szervezés nélkül káosz van. A káosz pedig kikészít, lehúz, feszültté, stresszessé tesz, lehangol, és minden energiánkat elveszi. Káoszban nem lehet és nem jó dolgozni. Ezért vedd kezedbe az irányítást és szervezd meg a napod, heted, akár hónapodat is. Írj listát a teendőidről, majd tedd őket fontossági sorrendben, adj hozzá időkeretet és határidőket. Ami még fontos, és nem elhanyagolható tényező, hogy miután megírtad, tartsd is magad ehhez.

3. Csak annyit vállalj be, amivel megbirkózol

Nagyon sokszor túlvállaljuk magunkat. Év elején kitűzzük a célt magunk elé, hogy sokkal hatékonyabbak leszünk, hogy bebizonyítjuk, hogy jók vagyunk, hogy jobb eredményeket fogunk elérni stb. Ezek a célok mind szépek és jók, azonban mindig ajánlatos figyelni a határainkra is, akkor is, ha vezető vagy, és akkor is, ha alkalmazott.

4. Kapcsolódj újra a kollégáidhoz, a csapathoz, amelynek tagja vagy

5. Adj időt magadnak

Év elején nem muszáj már fejest ugranod, és a legkeményebben dolgoznod és hajtanod magad. Lehet, hogy szükséged van még egy pár hét felzárkózásra. Kezdj kisebb projektekkel, inkább tervezz, fogalmazz meg célokat, hogy honnan hova akarsz eljutni, hogy majd februártól konkrét lépéseket is tudjál megtenni a céljaid felé.

Addig is megőrizlek meséimben, azoknak a varázslatos pillanatoknak az ajándékaként, amikor érzem, tudom, hogy fogod a kezemet és őrized a szememet — ahogy Ady mondotta:

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

Kegyelem, gondoskodás, élet és szeretet. Ezekből szeretnék táplálni és táplálkozni. Hiszen mindig van tovább. Nem mindegy, hogy hogyan. Virágzó lélekkel, vagy a felejtések falai között, mely megfojtja az elmét és lelket, valamint a háborúk talaján termő esélyeket — mondtam neked utolsó levelemben. És most erre a mondatomra hivatkozom.

Ahhoz, hogy itt legyek, meg kell tennem ezt az utolsó lépést.
A leválást rólad, hogy majd ismét kötődni tudjunk.
Hosszan elhúzódott ez a gyászfolyamat.
De mindent elmondottam, amivel tartoztam neked.
Oly sok levél, száz meg ezer szava, melyet egyetlen sóhajtásban is összefoglalhatunk:
szeretlek, kedvesem.
Igyekszem hozzád, amikor eljön annak az ideje.
Hogy szerelmünk beteljesülhessen a lelkek nászában, melyre meghívást kaptunk.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyvenhatodik befejező része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.

Minden csupán csak felfogás kérdése. Még tovább menve: hozzáállásé.

Dönthetek úgy is, hogy a háború megöl. Ahogyan úgy is, hogy első körben megölöm a bennem élő háborút, hogy a békét keresve túléljem a megszorító körülményeket.
És én így döntöttem.
Az élet nem addig szól, amíg azt a világ fütyüli.
Hanem addig, ameddig dolgunk van benne. És nekem dolgaim vannak.
Bármennyire is ellenkeztem.

Amikor elmentél, annyira vigasztalhatatlan voltam, hogy ha tehettem, a felejtés útját hívtam segítségül. Az ember ugyanis képes meggyógyítani, de ugyanígy megbetegíteni is önmagát. Teljesen belebutultam a fájdalomba. Addig a napig, amíg az unoka először ki nem nyitotta a lelkem ajtaját, felszakítvaa felejtés posványából, és azt nem kérte tőlem, hogy: Tata, mesélj!…

A mesélés igen nemes feladat. És emlékezésre sarkall.
Így hát, önmagamat megtagadva, de ezáltal mintegy életre keltve, emlékezni kezdtem. És mesélni.
Annyi értéket hordozunk önmagunkban, amiket mind úgy teszünk félre, hogy az utánunk érkezők rendben találják és felhasználhassák, túlélésük zálogaként. Aztán becsukjuk lelki szekrényeink ajtaját, és mindent elfed a por. Hamu és por.
Számomra tehát ez a nap jelentette a fordulópontot.
A halálból vissza az életbe.
A kontinuitást, meg a kiskutya érkezése. Aki állandó felügyeletre és gondoskodásra szorul.

Ha egyszer sikerült döntenem, visszatérve fájdalmaim halálának torkából, talán másodszorra is menni fog. Sőt, mindez úgy, hogy magammal csalogatom a kétségbeesett családot is.
Hiszen ez a feladatom.
Megmenteni őket az Életnek.
Életet adni ugyanis nem egy pillanat műve. Hanem egy egész, hosszan tartó folyamat legelső állomása.
Nyilván, most már a sokadik állomás utasa vagyok.

De amíg élet van bennem, tartozom a szeretettel. És lehet, hogy a világ trendjei nem kedveznek nekem. De hiszem, hogy akárcsak a béke, az Élet is belülről fakad. És dönthetek úgy, hogy éltetem, ahogyan úgy is, hogy halált fakasztok a lelkemben. A harcok mindig esélyek. A győztes koronája soha nem a győzelem, hanem a tanulságok, amelyeket magával visz.

Kegyelem, gondoskodás, élet és szeretet. Ezekből szeretnék táplálni és táplálkozni. Hiszen mindig van tovább. Nem mindegy, hogy hogyan. Virágzó lélekkel, vagy a felejtések falai között, mely megfojtja az elmét és lelket, valamint a háborúk talaján termő esélyeket.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyvenötödik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.

Mindenki rohant, sietett, hogy minél távolabb kerüljön a veszélytől, amit a találkozások rejtenek. Miközben meg, az élet és a fent említett találkozások egy olyan platformon teljesedtek ki, amit mi soha nem ismertünk: az online térben. Ahol az unokának lettek barátai. Ahol a fiatalok találkoznak, mint mi, annak idején, a korzón. Beszélgetnek, majd elvonulnak, aztán megmutatják magukat. Udvarolnak és körbetáncolják egymást, mindezt úgy, hogy közben semmilyen szerepet nem játszik a tekintet, érintés, vagy az illatok elegye.

Kinga és Józsika is itthonról dolgoznak. Hiszen elmondásuk szerint, a multiknak így sokkal jobban megéri. Az alkalmazott nem késik, nem szocializálódással tölti értékes munkaidejét, nincsenek ebédszünetek és a cég konyhájában elsuttogott titkok és természetesen nincsen fogyasztás.
Termelés van. Kétszer annyi eredmény, ugyanannyi munkaidő alatt.
Gépekké váltak az emberek.
Akik el fogják lassan felejteni a tekintet varázsát, az illatok szerepét, a találkozások örömét és az érintés hatalmát.

Lesznek majd új praktikák — hiszen az új trendek új válaszokat is rejtenek. Nem föltétlenül lesz rosszabb, de olyan szinten más, ami bennünket, a régi kor embereit, megállásra késztet.
Ez már nem a mi világunk.
A fizikai és érzelmi szálak szerepét teljes mértékben pótolni látszik az intelligenciáé, útban a mesterséges felé. A jövőben, már ki sem kell mozdulnunk majd semmiért.

Virtuálisan vásárolunk, és kulturálódunk — színházi előadásokat élvezünk és múzeumba megyünk. Virtuálisan helyezünk virágot hallottaink sírhelyére.
Virtuálisan esünk szerelembe és szakítunk. Online élünk és dolgozunk, amíg kihal az egész emberiség. Amely saját fegyverét önmaga ellen irányítva, a legfontosabb értéket pusztította el: a szeretetet.

Istent öl önmagában, hogy Istenné legyen, csak a legfontosabb adalékot lesz képtelen igájába hajtani: a szeretetet. Így lett pusztulása saját gőgje, mely önmagában, életre teljesen képtelen.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyvennegyedik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.

Ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat – le kell csupaszítani mindent, amivel felruháztak. Különben az egész nem lenne más, mint tudatos jelenlétet mellőző idomulás. Amire az állat is képes. Az ember azonban ennél sokkal több. A valós kapcsolat érdekében meg kell tagadnia önmagát és azt ahonnan vétetett. Elegendő bátorságot kell gyűjtenie annak érdekében, hogy szembe szálljon azzal, akinek életét köszönheti. Számba kell vennie azokat az értékeket, melyekről azt hitte örökérvényűek.

Mindegy, hogy kivé leszel, mennyire erősen feszülsz majd nekem, mekkorát robban a saját forradalmad – én itt leszek.
Vagyok, aki vagyok.
Nem tökéletes, de mindig szerető és elfogadó fél a kapcsolatban.
Neked közben meg kell járnod a saját poklodat. Szembe kell menned azokkal a démonokkal, akik mélyen benned lakóznak, meg kell tagadnod mindent, amit addig örökérvényűnek véltél – hogy végül, önmagad lehess.
Az én feladatom egyszerű: szeretnem kell.
És ettől válik az egyik legnehezebb kihívássá.

Hiszen a szeretet nem fél. Nem szorongat. Nem tart rabságban. Nem korlátoz. Nem tud helyetted dolgokat. Hanem van, elenged, majd visszavár.

Nem lenne fair Józsikát emlékeztetni ezekről az általa generált gerilla harcokról.
A fájdalomról, amit ezek által bennünk okozott.
A tanácstalanságunkról, mely barázdákat vésett a lelkünk mezején.
A félelemre, hogy lesz e ereje visszatérni, oda ahonnan vétetett.
Ezekre most neki, magának kell rájönnie. Ez is a gyógyulási folyamat része. Hogy részesülünk abban a kegyelemben, hogy életünk során – innen is, onnan is rálátást kaphatunk a dolgokra.
Nemrégiben forradalmárok, ma már rendszer, ami ellen harcol a kiskamasz.
Nemrégiben szülők – ma már nagyszülők, akik pontosan tudják, létezik visszatérés.
Megbocsátás.
Egymás keblére borulás.
És minden fájdalmat eltompító szeretet.

Mert a dolgok nem önmagukért vannak – egy jól megszabott koreográfia részei, melynek elemeiként, kegyelem, hogy időnként rálátást nyerhetünk mindenre. Színére és fonájára – míg végül elénk tárul az egész csodálatos minta, a maga hibáival, elejetett szemeivel, lazára hagyott fonalvezetésével – melyek egyedivé teszik történeteinket.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyvenharmadik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.

Egyedül a szeretethez van köze. Abból is az igazán nemes fajta, feltételek nélküli szeretethez. Amit, ahogy azt már elbeszéltük, nem csak kifelé, de befelé is meg kell tanulnom aktiválni. Mert semmit sem ér, ha úgy érzem a felebarátommal szemben készen állok a szeretetre, miközben magamat elfogadni is képtelen vagyok. Mert ez a fajta jelenlét előbb-utóbb eldugaszolja a szelepeket s így a legjobb rezdülések szabad áramlását.

És hogy boldogság?
A csend, amiben magamra lelhetek. Arra az önmagamra, akit mindennel együtt ismerek, megértek, elfogadok és igen, szeretek.

Zaj, amiben mást közel engedhetek.

Egy csaholó kölyök kutya. Akinek egész lénye csupa öröm. Egyszerű, tiszta életöröm. Aminek köze sincs semmihez, ami tárgyi. Ha holnaptól elveszítenéd mindenedet és az utcán kellene csövezned, ő akkor is éppen úgy hozzád simulna, hogy melegével felolvassza jegesre aszott szívedet.

Egy unoka.
Aki halkan bekopog a fürdőszoba ajtaján, miközben borotválkozol. Leül a kád szélére és érdeklődve nézi végig a koreográfia minden egyes elemét. Majd amikor készen állsz, csak ennyit mond: – — Nagytata, mesélj… És te pontosan tudod, szavaid nyomán élet fakad. Egy igazi élő híd a jelen és múlt között. Generáció és generáció között. Nagytata és unokája között.

Az ősz.
A maga fogvacogtató hidegével. Elkápráztató színeivel. A természet búcsútáncával, ami évről évre borzongást kelt benned.

Az ünnepek.
Ami ajándékba hozza a családot és ezzel együtt visszavisz oda, ahonnan a forrás fakad. És mi is a boldogság? Szeretet. Az a fajta, ami magában hordozza a megbocsátást. És nem kér, hanem konstansan adni kíván. Mert nem az teszi boldoggá, hogy birtokol, hanem az, hogy lehet. Így lesz minden ajándék és ünnep. Még egy utolsó adag a zsák fenekén, mielőtt hozzád indulok, kedvesem.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyvenkettedik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.

Én meg csodáltalak.
Mégis mi egyebet tehettem?
Majd, amikor negyven évesen láthatóan elkezdtek megmutatkozni az öregedés első jelei.
Akkor sem estél kétségbe.
– Két csodálatos gyermek anyja vagyok — emlegetted. A lányomon a sor, hogy szép legyen. Nekem már csak tisztának és rendezettnek kell lennem.
Szép, voltam eleget.
És igen. Szépséged belülről fakadt. Abból a nyugalomból és önelfogadásból, amit szinte művészi szintre emeltél.

Kutyasétáltatás közben elnézem a kortársakat. Idős hölgyek, akik fiatalnak álcázzák magukat. Elrejtőzve egy-egy sikertelen smink, hangosan kiabáló rúzs, lepattogzott körömlakk, vagy nagyon rosszul kiválasztott ruha mögé. Mégis kit akarnak becsapni? Kinek akarnak tetszeni, ha önmagukat is képtelenek elfogadni? Mi ellen harcolnak, ha kétségeikkel szemben folyamatosan elveszítik a csatát? S mindvégig előttem van, őszülő kontyba csavart egészséges hajad. Az a néhány plusz kiló, amit a terhességet követően sem voltál képes száműzni magadról. Ahogyan a mosoly is, ami valahogyan belülről fakadt.

Így voltál képes bennünket is elfogadni. Hiszen magaddal szemben ezt a csatát, még az elején megnyerted. Hibáinkkal, kicsinyességeinkkel, tévedéseinkkel és önimádatunkkal. Te már túl voltál ezeken. Egyetlen egy dolgod maradt — szeretni. Feltételek nélkül, harcok nélkül, ha… akkor-ok beteges feltételei nélkül. Csak a létezés puszta tényéért. – A harc, gyenge embernek való — mondogattad. Az igazán erősek, kivárnak. Hisz pontosan tudják, nemsokára eljön az ők idejük.

És az élet téged igazolt, kedvesem. Mi mindig visszajöttünk hozzád. Sárosan, szakadtan, fáradtan, csalódottan. Mert tudtuk — soha nem azzal kezded, hogy — hát nem megmondtam?… Hanem azzal, hogy szeretlek. Ezekkel együtt, ezek ellenére, mindenek felett. Úgy, ahogyan magadat is képes voltál szeretni. Mindennel együtt, minden ellenére, mindenek felett. Mert szeretni tényleg csak így lehet. Ha az ember túljutott önmagával szemben viselt harcain és képessé válik igent mondani az előtte álló teljes csomagra anélkül, hogy meg kívánna változtatni, vagy le kívánna fejteni róla dolgokat.

Köszönjük neked, kedvesem…
Nélküled valahogy sokkal szegényebb a világ.
Nem csak a mi világunk, hanem azoké is, akik képtelenek igent mondani önmagukra. Ami nélkül építkezni nem lehet. Csak sátrakat húzni, melyet az első kiadós vihar felkap és elsodor, hogy küzdelmek árán újrakezdődjön minden, a következő viharig, a következő sátorig és a következő állomásig.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyvenegyedik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.

Tegnap, míg Józsika iskolában volt, kivittem a blökit. Ahogy azt már említettem, vég nélkül esik. Az ernyő — amit még tőled kaptam, mert hajlamos voltam elbagatellizálni a megázás veszélyeit mindkettőnknek védelmet nyújtott. Még a síron túl is… Azt mondtad — vigyáznom kell magamra, mert mindörökre szükséged van rám. Ahhoz, hogy rövid időre rá, szó nélkül elmenjél és csak egy ernyőt és ezer emléket hagyj magad mögött, fájdalmak papírjába csomagolva, átkötve a szívet tépő hiány égővörös masnijával.

Utunk egy tömbház előtt vezetett el, ahova Józsikáék gyakran járnak rollereikkel bandázni. Hatalmas gangja, szöktetésre való széles lépcsői vannak, melyek tökéletesek a kamaszok mindennemű igényeinek kielégítésére, banda viszonylatban. Ma azonban csak egyetlen kamasz lakta be a teret. Fázósan burkolózott vékony kabátjába. Mellette gondosan, egymás mellé állított papucsok és egy félig megevett szendvics. Nyugtalanul, de mélyen aludt.

Mivel engem is lekötött a helyzet szokatlan volta, későre fogtam meg a kutyát, aki talán a szendvics, talán egy ígéretes játék reményében — a kisfiúig meg sem állt. Nedves orr, hatalmas kutya puszik és hangos szagolgatás költötte álmából a gyermeket. A meglepetés öröme az arcán — örök nyomot hagy a lelkemben. Percekig ölelgették egymást, ahogyan csak azok képesek, akik ismerik a fájdalom minden egyes színárnyalatát. Egyik vigasztalt, másik gyógyult. Nem volt kenyerem, pénzem, ruhám vagy becsomagolt reményem, egy esetleges szebb jövőre — de volt nálam egy kutya, aki a feltétel nélküli szeretet. Nem kérdez, nem firtat, nem elvár és annak függvényében ad — hanem egyszerűen, kérdések és feltételek nélkül szeret.

A kisfiút boldogan hagytuk magunk mögött.
Nem lett ágya, ruhái vagy jövője. Nem oldódtak meg a gondok, amelyek az utcára száműzték. De valahogy mégis képes volt a felhők mögül — ha csak pillanatokra is — felcsillanni a napsugár.
Mert ekkora hatalommal bír a szeretet.
Annak a vitathatatlan ténye, hogy elfogadnak. Azzal amink van és azokkal, amiknek soha nem leszünk birtokában.
A mai séta szeretetre tanított.

A jó pap holtig tanul.
A jó kutya halála után is tanít.
Nem kérdez, vár, akar, tervez — csak van. És feltételek nélkül szeret.
Így lett a mai elmúlásnak is üzenete: a szeretetnek ereje van újjáteremteni a világot.
Csak úgy.
A semmiből.
És így egyetlen cél, ok és okozat.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyvenedik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.