Aztán évekkel később, egy közös szilveszterezés hajnalán Istvánka elmesélte a terrort, amiben éltek. Csendben. Megfélemlítve anélkül, hogy kifelé megmutathatták volna a fájdalom arcait. Még a legszűkebb család sem ismerte a drámát, aminek elszenvedői voltak. Akkor is azt mondtuk: Mindig a legjobbak mennek el… Ma már hajlok afelé, hogy ki merjem jelenteni: – — Mindig a legjobbkor mennek el… Persze ebből mi, halandók, egy halvány jottát sem érthetünk. Találgatunk. Mert, hogy mondhatná ezt el az, aki úgy, mint én, a legcsodálatosabbat veszíti el? Vagy az a szülő, aki a gyermekét kell eltemesse? Vagy az a feleség, aki tényleg egyetlen támaszát kíséri a sírhoz?

Mégis, hajlok afelé, hogy ki merjem jelenteni, hogy az eltelt évek távlatából mindig beigazolódik, Isten akkor szólította magához, amikor mennie kellett.

Marad a gyász, a kihűlt ágy, a magányra ítélt párna, a használaton kívüli kávésbögre, a szekrényben elárvult ruhák, a kérdések milliója, és az önvád. Hogy mennyivel többet tehettem volna. Hogy mennyivel jobban odafigyelhettem volna. Hogy mennyivel okosabban kihasználhattam volna a rendelkezésünkre álló időt… És ezek jelentenek kapaszkodót. Nem utólag, hanem még az út elején.

És ezek segítenek hozzá a tiszta gyászhoz és az elengedéshez.
Hogy tudomásul tudjam venni, ha menned kell.
Hogy fel tudjak készülni arra, ha engem szólít magához az Úr.
Hogy el tudjam mondani Józsikának, hogy a halál az élet része. Születünk és meghalunk. A fájdalom az élet borsa. Éppen úgy, ahogy az öröm és boldogság.
Hogy aki megérkezik, annak előbb-utóbb távoznia is kell.
És mi, akik maradunk — ameddig maradunk — meg kell tanuljuk megszentelni az időt.

Hogyan?
Tisztelet és feltétel nélküli szeretet ódáit zengve.
A nem megváltoztatni, csupán szeretni akarlak, ameddig vagyok és ameddig vagy nekem életérzéssel a világba bele.
Mert előbb-utóbb meg kell tanulnunk hálásak lenni azért, ami a miénk.
Hálásak életen innen és túl.

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat harmincnyolcadik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.