
19 jan Szuperképesség a zene, de ki nyerheti el? -podcast
Szuperképesség a zene, de ki nyerheti el?
Zenészcsaládból jövök, erre mindig nagyon büszke voltam. Édesapám hobbiként űzte, az öcséim pedig már a hivatásuknak tudhatják. Én sem maradtam ki a sorból, viszont nekem hét év zeneiskola után félbeszakadt az utam, mert egyszerűen nem talált ahhoz, aki vagyok. De erre sosem voltam büszke. Sőt, látva a két öcsémet, arra kellett rájönnöm, hogy nagyon szerencsés az, akinek a céljai ennyire láthatóak, aki tudja, hogy hová tart, mert neki el kellett dönteni már sokkal korábban, mint a többségnek.
Nekem viszont nagyon nehéz volt az utolsó két zenesulis év. És nagyon nehezen sikerült megértetnem a környezetemmel, hogy én egyáltalán nem szeretem, amit csinálok. Emlékszem, volt egy zenetábor, ahová elküldtek, még az utolsó év előtt, és a végére irtó jól éreztem magam, mert az valahogy nem volt kényszeres. Ott is feszített tempóban ment a gyakorlás, de valahogy sikerült a tábort összekötnöm a játék fogalmával, és teljesen kitörlődött az azelőtti szemeszter, amikor képes voltam a saját ujjam hátratörni, csak hogy ne kelljen mennem szakórára. Azóta általában visszahúzódom azoknál a beszélgetéseknél, ahol a szülők arról beszélgetnek, hogy érdemes-e zeneiskolába adni a gyereket. Ott van előttem a két jó példa, a két öcsém, de mégis, nem tudom, hogy mi alapján döntünk hasonló helyzetekben szülőként. A zeneiskola olyan, mint az élsport. Ha végig akarod csinálni, akkor fegyelemmel és tudatosan. Másképp nem tudom, hogy megéri-e. Ebben a kérdésben egy olyan személyt kerestem meg, aki már mindkét oldalon állt. Zeneiskolát, konzervatóriumot végzett, jelenleg a Funkorporation zenekar énekese és billentyűse, ugyanakkor magántanárként gyerekeket oktat zenére. Székely Erika mesél a gyermekkori, illetve az oktatói tapasztalatairól.
Az egyik legélőbb emlékeim közé tartozik az óvodás koromból az, amikor az édesapám megkérdezte, jobban mondva nyomatékosan elmondta, hogy mennyire szeretné, ha én szeretnék művészetibe járni. Neked mi az első emléked arról, hogy téged zenei pályára szánnak a szüleid?
Talán a legelső az lenne, hogy nagyon sok gyerekdalra és népdalra megtanítottak a szüleim, főképp édesanyám, és egy idő után énekversenyekre kezdtek járatni. És az egyik verseny különdíjának a megnyerése azzal járt, hogy belépést nyertem a marosvásárhelyi Talentum Alapítvány zeneóráira, ami igazából egy zeneóvoda volt, és ott találkoztam az egyik leendő szaktanárommal, Korpos Kamillával, ő foglalkozott a gyerekekkel. És az ő ajánlására döntöttek úgy a szüleim, hogy beíratnak a Művészeti Líceumba. Arra emlékszem, hogy megkérdeztek, és nagyon szerettem volna. Mivel elemi osztályban csak hegedű és zongora közül lehetett választani, akkor nem volt kérdés számomra, hogy a zongorát válasszam.

Nem akarok általánosítani, de szerintem a legtöbb gyerek átesik azon, amikor mégsem találja jó ötletnek a zeneiskolát. Hogyan emlékszel vissza, neked mikor volt az első mélypontod?
Kisgyerekként nem igazán érted még az egészet. Gyakorolgatnom kellett, szigor is volt, de engedékenység is. Az hamar kiderült, hogy van hozzá affinitásom, versenyekre járattak, a koromhoz képest jóval nehezebb műveket kellett megtanulnom. Szerintem líceumban volt egy adott pont, amikor azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó ehhez a feladathoz, nem tudom elég jól feltornászni magam. De ott sok vízelválasztóval találkozik a diák. El kell döntened, hogy egyetemre mész, hogy mivel szeretnél foglalkozni. Éreztem egy instabil vonalat magamban, éreztem, hogy nem egészen felelek meg az elvárt kritériumoknak, de az is lehet, hogy csak nem gyakoroltam eleget. De hamar elmúlt, és abban a pillanatban, hogy megbarátkoztam volna azzal, hogy feladjam a hangszert, akkor egyből jött a felismerés, hogy ezt én nem tudom megtenni. Nekem még van dolgom ezzel.
Mikor vált tudatossá benned az, hogy te zenei pályán akarsz maradni?
Szerintem elmondhatom, hogy mindig tudatos voltam, de azt is, hogy közben lettem tudatos, mostanra pedig már teljesen biztos vagyok benne, hogy nekem ezzel kellett foglalkoznom. Gyermekként mások biztatására kíváncsi leszel egy hangszerre. Azt elkezded megtanulni, kinyílik egy teljesen más világ, és aztán megismered a körülményeit. Egyszerű volt. Ha gyakorolsz, akkor jó eredményeid lesznek. Viszont ez nem volt könnyű dolog, miközben minden más gyerek lent volt a játszótéren, nekem pedig még két-három órát kell gyakorolnom. Ez természetesen nem volt annyira kellemes dolog, de bennem volt az, hogy nekem ezt kell csinálnom, mert én ebbe az iskolába járok, és nekem ez a feladatom. Ez valahogy elősegítette azt, hogy kifejlődjön a fegyelmezettségem a hangszerrel szemben, és közelebb vitt ahhoz, hogy tényleg ezzel kell foglalkoznom, vagy sem. A tapasztalások által fejlődött ez folyamatosan.
Milyen áldozatokkal jár egy diáknak a művészeti?
Nem könnyű dolog, de igazából fel sem fogod. Amellett, hogy nehéz, közben érzel is egy különlegességet abban, amit te csinálsz. Hogy te értesz valamihez, amihez a játszótársaid nem. Az időbeosztás talán a legnagyobb áldozat, de manapság már minden gyereknek az. Úgyhogy már nem nevezném épp annyira különlegesnek ezt a nehézséget. A zenetanulás egy folyamatos áldozathozás. Magadból, magad felé, a hangszerért, kettőtökért úgymond. Egy idő után tudatosul benned, hogy a saját fejlődésedért gyakorolsz. És akkor már a tanár sem ellenség lesz, hanem a társad. Mindenképp magadból kell dolgoznod a legtöbbet. Megtanít a türelemre és a fegyelemre.

Ahogy említetted, hogy manapság már az időbeosztás nem specifikus, az jutott eszembe, hogy ma már azért nagyon sok lehetőség van arra, hogy a gyerek magánúton tanuljon zenélni. Mikor döntsön a szülő a zeneiskoláról, és mikor próbálkozzanak inkább magánórákkal?
A szülő akkor tud igazán dönteni egyedül a zeneiskoláról, ha van valami köze a zenéhez. Ezáltal pedig be is tudja őt vezetni, tudja segíteni a gyereket a zenetanulásban, és a gyereknek talán konkrétabb fogalma lesz, hogy ez mivel is jár. Ha a gyermek úgy érzi, lehet, hogy nem tud megbirkózni ennyi gyakorlással, a követelményekkel, akkor választhatjuk azt, hogy a gyerek magánórákat vegyen. Lehet, hogy nem lesz belőle zenész, de olyankor jó, ha a szülő és a gyerek is szeretné, hogy értsen a zenéhez. Itt pedig a szaktanár el tudja mondani, hogy a gyereknek tényleg zeneiskolában van a helye, vagy elég a magánóra. De leginkább a szülő kellene erről döntsön, hiszen ő ismeri igazán a gyerekét. Viszont ha a gyermek elemiben zenesuliban van, akkor is van még lehetősége arra, hogy ötödiktől átmenjen máshova. Nekem van olyan diákom, aki kiskorában zeneiskolában kezdte, annyira nem ment neki, de a szülő szerette volna, hogy ha kapcsolatban marad a zenetanulással, és azóta több hangszert is kipróbált már magániskolában.
Honnan láthatja a szülő azt, hogy lustaság miatt gyengébb a gyerek, vagy egyszerűen nem elég tehetséges?
Szerintem nincs olyan, hogy nem elég tehetséges. A gyereknek, ha van adottsága, az hamar kiderül. Viszont olyan már van, hogy a gyerek nem elég szorgalmas. Időt kell erre szánni. Sok minden függ a szaktanár hozzáállásától is. Az is fontos, hogy milyen körülmények között tanul a gyerek, a tanárnak mennyire van türelme hozzá. A tanulás elejét én inkább próbaéveknek nevezném, ezt én nagyon sok esetben így látom. Én úgy gondolom, hogy bármilyen szakmát is válasszon a gyerek, egy minimális szinten előre kell tolni szülőként. Ha pedig a gyerek egyáltalán nem hajlandó, vagy a tanárnak is az a véleménye, hogy tartsunk szünetet, hogy lássuk, hogy a gyerek érzi-e a kimaradt órának a hiányát, akkor evidenssé válhat az, hogy a gyermeket milyen irányba kell terelni. Bármit is válasszon a gyerek, szükséges lehet a szülőtől egy alapvető fegyelmezettségre való intés. Így adunk a gyereknek egy mintát arra, hogy bármihez is fog, egy minimális erőfeszítést bele kell fektetni.
Nincs még olyan rég, hogy nekifogtál tanítani. Mi az, amit most oktatóként másképp látsz, mint amikor diák voltál?
Nagyon gyakran gondolok erre, mióta tanítok. Szinte mindent másképp látok most. Látom a tanárok erőfeszítését, a sok munkát mögötte, amiből a diák nagyon keveset érzékel. Ez a munka nagyon sok türelmet igényel. Látom például azt, hogy hozzám miben kellett türelmesebbek legyenek a tanáraim, mi az, ami felett szemet hunytak, vagy mi az, ami elengedhetetlen egy gyerek hozzáállását illetően. Érdekes most a másik oldalon állni. Mindenképp megtanít egy különleges kommunikációra. Kapsz egy szűrőt, és valahogy megtanulsz te is idomulni a gyerekhez. Megtanulod átérezni az ő viselkedését, energiáit. Meglátod, hogy ki az, akit jobban kell lökni hátulról, kivel jobb közepesen haladni, kinek kell nagyobb teret engedni. Minden gyerek más. A legnagyobb kihívás szerintem az, hogy megfelelő kommunikációt biztosíts a gyerek irányába, és szülő felé is, hogy az legyen tiszta és őszinte. Ha probléma van, akkor is, ha a gyerek jól fejlődik, akkor is. És úgy érzem, hogy az is nagy kihívás, hogy a gyereknek ne kelljen félnie tőled. Most úgy látom, hogy ezen a tanáraim is nagyon sokat dolgoztak. Mert ez is egyfajta nevelés. Nem a szülei vagyunk, hanem a tanárai, de ugyanúgy felelősséggel tartozunk érte.
Mit jelent számodra zenésznek lenni?
Számomra ez a legjobb, ami lehetek. Mindig egy végtelen, különleges dolgot fog jelenteni zenésznek lenni. Sok kínlódással és rengeteg erőfeszítéssel jár, de gyógyító ereje van a zenének, valamint egy érdekes kommunikációs forma, amit tudni szerintem egy elég különleges képesség.
Az alábbi felületeken hallgatható:
Spotify https://spoti.fi/3S4zvrB
Apple Podcast https://apple.co/3QN3Iuh
Google Podcast https://bit.ly/letkoznapi
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.