Levél egy nőtől, aki darabokra tört, hogy utána teljesebb életet élhessen

Szerző: Anita Nitu • Fotók: Anita Nitu • 2024. március 13.

Megosztom:

Levél egy nőtől, aki darabokra tört, hogy utána teljesebb életet élhessen

Kedves olvasó!
Nitu Anita vagyok, 33 éves és egy rövid, de annál markánsabb történetet szeretnék elmesélni az életemből. Egy olyan témáról, amelyet talán még mindig tabunak kezelünk a mindennapokban. Ez a méhnyakrák. Nálam 2023 nyarának kezdetén diagnosztizálták, ekkor már a 3. fázisban volt. Mennyi hármas…
A mi kultúrákban a betegségekből a felépülést csupán az orvosok és a gyógyszerek csodáinak a hatására reméljük. Pedig hol van a mi hozzájárulásunk, a belsőnk vagy a lelkünk mindebben? Akár a megbetegedésben vagy a gyógyulásban. Noha szerintem sok tényező hozzájárul egy-egy betegség kialakulásához, a lelki eredetnek is nagy jelentősége van.
Pár évvel ezelőtt elindultam egy szellemi, önismereti úton. Eddig klasszikusan kezdődik a történetem. Sokat dolgoztam magamon, a nőn, aki vagyok. De egy idő után gyakrabban éreztem testi fájdalmakat, sűrűbbek lettek a vérzések. Nem tudtam mi lehet a baj. Amikor egy nőgyógyászati vizsgálatot követő szövettani minta után diagnosztizálták a rákot nálam, összeomlottam. Tudom, hogy sok nő ment át hasonló helyzeten, de mégse tudtam kihez forduljak, senki nem mondott semmit, hogy mi fog most történni. Őszintén?! Borzasztóan féltem. Szembenézni azzal, hogy meghalhatok, vagy elveszíthetem azokat a részeimet, amelyek a nőiességem részei, egyszerűen akkora fájdalmat okoztak lelkileg, hogy megtörtem. Bár soha nem éreztem, hogy ebbe én bele fogok halni és a rák fog felettem győzedelmeskedni, féltem, hiszen minden egyes napon ott lebegett előttem, hogy ez az életembe is kerülhet.
Talán pont ez kellett, hogy minden igazán mélyen megváltozzon bennem.
Noha már előtte elkezdtem egy intenzív utat bejárni önmagamat és a nőt keresve, arra nem voltam felkészülve, hogy egy orvos egyszer majd azt mondja nekem: „Ha minden kötél szakad, hölgyem, ki fogjuk venni a méhét”, vagy „Megtörténhet, hogy magának sohasem lehet gyermeke”. Minden ilyen mondatnál ültem és potyogtak a könnyeim, éreztem, hogy apró darabokra török össze. Félve kérdeztem, hogy mi vár rám, mit lehet tudni a kezelésekről, sokszor annyira jólesett volna egy kis empátia, de ridegen vagy éppen lazán, magyarázat nélkül közölték velem, hogy milyen vizsgálatok, kezelések következnek. Végül Nagyváradra kerültem. Itt következett a kemoterápia, sugárkezelés, brachyioterápia. Egyikre se tudtam igazán felkészülni. Bár igazából talán nem is lehet. Addigra a gyulladás a méhemben és a testemben nagyon magasra nőtt, és borzasztó fájdalom volt egy alapvizsgálat is. Ez a három kezelés együttesen pedig nagyon kemény testi-lelki folyamatot jelentett. Mivel Szatmárnémetiben éltem és a sugárkezelés napi rendszerességű volt, így beutaltak a nagyváradi kórházba. Minden napomat egyedül töltöttem, szeretteimtől és a megszokott életteremtől távol. Sokszor nem tudom, mégis mi tartott életben. Az első kemoterápiás kezelés után lepergett előttem a teljes életem. Minden perc egy kínszenvedés volt, fájdalom, hányás, hasmenés, egy hétig nem tudtam magamhoz venni se ételt, se folyadékot és a gyógyszerek se enyhítették a fájdalmakat. Innen sikeresen eljutottam a teljes dehidratáltságig, amikor mozogni sem bírtam már és csak egy pelenkában feküdtem a kórházi ágyon magatehetetlenül.
Noha a családom és a barátaim mellettem voltak, pontosabban lettek volna, de én leginkább elzárkóztam mindenki elől, még sokszor magam elől is, és csak arra koncentráltam, hogyan élem túl az adott napot, hogyan csinálom végig és hogyan kelek fel másnap. Sok bátor és erős nőt ismertem meg a kórházban, akik hasonló helyzetben voltak, mint én. Nehéz végignézni egy rákos ember szenvedését, mert még magadnak se tudsz sokszor segíteni a kezelés okozta fájdalmak alatt, nemhogy a sorstársaidnak. De mégis, élt bennem a remény! És minden nap mantráztam magamnak, hogy igenis lesz gyermekem, igenis megcsinálom és élni fogok!
Úgy érzem, hogy minden ember életében vannak olyan fájdalmas szakaszok, amikor megváltozik az egész élete. Nekem a rák adott egy új életet. Egy új esélyt. Egy új és igazabb ént. Sokkal jobban megismertem önmagamat és a saját erőforrásaimat. Rájöttem, hogy én mindig ott leszek magamnak, amikor az élet a nyakamba szakad. Úgy érzem és gondolom, ha képesek vagyunk szembenézni a legnagyobb félelmeinkkel, és képesek vagyunk elengedni a ragaszkodást ahhoz az élethez, ami megbetegített és azokat a gondolatokat, amik még beteggé tettek, igazabb életet élhetünk és új esélyt kapunk az ÉLETRE.
Sajnos, mindez nem mindenkinek adatik meg. Sok lelki munka és gyógyulás szükséges. A méhnyakrák számos ok miatt kialakulthat, az orvosi részébe most nem mennék bele, de a lelki okait egyre jobban megfejtettem. Kutattam magamban, mi okozott ekkora rákos növekedést bennem, vissza-visszamentem életem bizonyos pillanataiba és traumáiba. Rengeteg elnyomott érzelmet, fájdalmat, emléket talátam. Szexuális bántalmazás, erőszak, nőiességem megtagadása és elfojtása. Nem tudtam megélni azt a nőt, aki valójában vagyok és sokszor inkább erős, maszkulin női figurát mutattam magamról. De hol voltam ebben én? Természetesen elnyomva! Hiszen mi, nők hajlamosak vagyunk arra, hogy egy-egy fájdalom után teljesen elnyomjuk önmagunkat és azt a lágy nőt, akik vagyunk. Fiús lánynak éreztem magam sokáig, aki fiúkkal nőtt fel, azt remélve, hogy ők majd megértenek. Mégis gyógyulásommal egyre közelebb kerültem a nőhöz magamban és más nőtársaim felé is.
Már szembe merek nézni azzal a nővel, aki vagyok, merem megélni a szexualitásomat, már merek NEMET mondani! Merem szeretni magam és más nőkben is a szépet, a szeretetet látni. Üzenni szeretném minden nőnek, aki hasonló ment át, hogy nincs egyedül. Nem kell egyedül végigcsinálnia, mert mi, nők mindig itt vagyunk egymásnak. A rák kialakulásáról igenis fontos beszélni és nemcsak a kezelésekkel szembenézni, hanem lelkileg is gyógyítani közben magunkat. A nagy terhek alatt léphetjük meg a korlátainkat. Szembenézni a halállal és az elfojtott érzelmekkel nem egyszerű, de nem is lehetetlen.
Őszintén, azt szeretném ezzel a levelemmel továbbadni, hogy merjünk önmagunk lenni, merjünk újra szeretni és nevetni. Meglátni az életben a szépet még akkor is, ha azt hisszük nincs. Tekintsünk az életünkre és önmagunkra egy ajándékként ebben az életben. Sose vagyunk egyedül. Merjünk ÉLNI! Merjünk újra bízni és szeretni!

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ