fbpx

Levél a Túlvilágra Találkozás

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2020. szeptember 4.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Találkozás

Drága Maresz,
annyi idő után ismét boldog vagyok. A család felé való nyitás annyi mindent megváltoztatott besötétített életemben, amelynek az utóbbi években egyetlen igazi célja maradt — a veled való egyesülés. És ez, az erőszakkal való siettetése életnek és halálnak, önnön megbetegítésemet vonta maga után.
Ezt akkor természetesen nem tudhattam. Csak a menekülés volt bennem. Mint riadt vad a fény elől, éppen úgy menekültem én magam is az élet fényei, színei, érzelmei, történései és kapcsolatai elől. Aztán megértettem, hogy szükség van még rám. Nem mehetek el időnap előtt — akkor, amikor én úgy gondolom. Mert ez, amit tettem, nem volt más vagy kevesebb, mint egy csendes, beletörődő öngyilkosság. Lassú méreg, mely elzárt minden egyes életcsapot. A napjaim most teljesen másról szólnak, és igen, végre ismételten tele vannak fénnyel.
Korán reggel az unokával megsétáltatjuk a kutyát. Nagyon sokat beszélgetünk. Apróbb és nagyon súlyos dolgokról, kihozva a kapcsolatból mindent, amiért rendeltetett. Ez Józsikáéknak is hatalmas megkönnyebbülés. Hiszen látják, mindketten jól vagyunk.
Utána az unoka saját tevékenységei hajóján körbeutazza a világot, míg én olvasgatok, pepecselek, internetezem, vagy egyszerűen csak bambulok, amit ma nagyon divatos módon meditációnak hívnak. Dél felé megint kiviszem a kiskutyát. Sokszor az unokával, sokszor egyedül. Ebéd után lepihenek, majd a délután besűrűsödik a maga fiatalos, lágy energiáival, amelyben helye van egy olyan öregembernek is, mint én.
Igen, ezt érzem. Hogy helyem van. Hogy itt kell lennem. Mert szeretek és szeretve vagyok.
Ez persze annyira más, mint az a szeretet, mely bennünket életen innen és halálon túl összekötött, de ki vagyok én, hogy mindezek felett értékítéletet mondjak? Ma délben, természetesen kutyasétáltatás közben, kissé távolabb merészkedtünk a megszokott útvonalunktól. Mindkettőnket átjárt a felfedezés izgalma.
A postánál egy férfi keltette fel a figyelmemet. Annyira volt idős, totyogós és beteg, mint én — de volt valami felderengő, árnyékként bujkáló fiatalos lendület ebben a jelenésben, ami annyira ismerős volt, hogy arra késztetett, hogy figyelmesen kövessem. Tudod az érzést, amikor ott van a szó a nyelveden, de képtelen vagy kimondani… Na, ez éppen ilyen helyzet volt. Ott volt az illető neve a nyelvemen, de képtelen voltam azonosítani.
És akkor, mintha szólítottam volna, megfordult.  — István, te jó ég! — mondtam. Tényleg, mint a viccben, ezer éve nem
láttalak… Emlékszel Istvánra? Amerikába menekültek, amikor még szinte gyermekek voltunk. Hosszú ideig kínlódtak a kijutással. Eladták mindenüket. Egy ideig nálunk is laktak, a nappaliban, míg végre sikerült disszidálniuk. Elmesélte, hogy hazaköltözött. Már hatodik éve ennek. És, hogy a szerelem hozta haza… Azt hittem a haza iránti odaadásáról mesél, hogy kiderüljön, mégsem. Idával találkozott össze az interneten.
Van egy csoport, ahol az idősebbek keresik rég elveszített osztálytársaikat, barátaikat, szomszédaikat, rokoni szálaikat. Idára ott figyelt fel. Első szerelem, amit az ember soha nem felejt. Beszélgetni kezdtek, annyi év után. Még kimondani is sok. Kiderült, hogy mindketten özvegyek. A hatvan éve elejtett szál lassan gombolyodni kezdett. Míg végül, győzött a szerelem. István hazajött. Most már nem maga miatt, hanem egyenesen Idához…  — És a család? — kérdezem. Hogy fogadták? — Vegyesen — válaszolta.
Volt, aki örülni tudott szerelmüknek, és voltak, akik gyanakodtak. Hogy nem létezik, hogy ennyi év után… Meg minden bizonnyal titokban tartották a kapcsolatot. – — Tudod… — mesélte — attól rettegtem a legjobban, hogy utoljára akkor láttuk egymást, amikor mindketten a legerősebbek, legfiatalabbak, legszebbek voltunk. Azt kérdeztem magamtól, ennyire idős korban van-e jogom a boldogsághoz? És volt. Egy parkban találkoztunk. Azt mondtam neki, hogy a lakásban szokásos illemszabályok és egyre szűkebb külső-belső falak feszélyeznének.
Egy padon várt rám.
Amikor mellé ültem rám sem nézett.
Azt mondta, szégyelli, hogy így kell látnom.
Ennyi idő után…
Kicsit később megfogtuk egymás kezét.
Majd a vállamra tette a fejét.
Az illata éppen olyan volt, mint hatvan évvel ezelőtt.

Behunyt szemmel ölelkeztünk, és a fejünk búbjáig eltöltő szeretet segített megszépülni. Visszaváltozni azzá a fiatallá, aki olyan sok évvel ezelőtt elengedte a kezét.

Azóta együtt élünk…
Én igazán boldogan mentem haza, azzal az ígérettel, hogy még összefutunk.
Boldoggá tett a szerelem.
És a találkozás.
Az övéké, a miénk és az a csoda, ami kettőnkre vár.
Köszönöm kedvesem, hogy vagy nekem… És köszönöm neked a szerelmed, amivel szemben még a halál is cselekvésképtelen.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat harmincötödik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.