fbpx
Quo-vadis-Nazareth

Levél a Túlvilágra. Quo vadis, Nazareth?

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2020. április 17.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Quo vadis, Nazareth?

Annyiszor elgondolkodom Istennek a humorán. Állítólag az első emberpár a paradicsomi kiűzetés előtti percekben észrevette, hogy mezítelen. Rögtön miután ettek a mindentudás fájának a gyümölcséből, éppen azelőtt, hogy Isten rájuk talált volna, hiszen éppen előle bujdostak — többek között mezítelenségük miatt.
És akkor az ember kiűzetik a Paradicsomból, a biztonságos mindentudás kipárnázott falai közül — ruhákat kap és ellenséget, elsősorban önmagát. Ez az a pont, amitől kezdődően az ember nemcsak a társa, az állatok, Isten, hanem önmaga ellen is támadást intéz. Fantasztikus. Hiszen fiatalon éppen olyan mezítelenül és fegyvertelenül indulsz útnak, mint az első emberpár. Éppen úgy kilépsz a gyermekkorod biztonságot jelentő falai közül, ahol mindig mindenki elintézte helyetted a dolgokat, megoldotta a problémákat amikkel szembesültél, alternatívákat keresett, amik közül szabadon választhattál. Aztán, akárcsak Ádám és Éva — az Élet nagy és igaztalan rendje mentén szüleid ellen fordulsz, fellázadsz és elsétálsz. Egy dologra nem jössz rá, csak visszatekintve, hogy fegyvertelen és mezítelen vagy.
Mert az vagy. Eszed semmi. Tapasztalatos nincs. Fogalmad sincs hogyan kell megoldani dolgokat, amikkel szembemész. Nincsenek megoldási stratégiáid és nincsenek alternatíváid. Te vagy. A világ és önmagad ellen. Bár ha ezekkel tisztában lennél. De nem. Azt hiszed te vagy a világ közepe. Minden tudásnak birtokában vagy. Majd kitalálod, megoldod, kialakul, megoldódik — akárcsak otthon, a paradicsomi biztonság közepette.
Quo-vadis-Nazareth2
Aztán jön szépen az Élet. Történik. Veled és mással. Szépen lassan ébredsz rá, hogy semmid sincs. Sőt mi több, sík hülye és mezítelen vagy. És mindennek tetejébe még önmagad ellensége is. A csalódások, kudarcok, fájdalmak és szenvedések kezdenek felvértezni önmagad ellen. A tapasztalatok fonnak mezítelen tested köré ruhát. És lassan megbarátkozol önmagaddal. Ez nem egyik napról a másikra zajló történés. Ez egy brutálisan fájdalmas és hosszú folyamat. Amelynek talán egyik legembertpróbálóbb köre a melletted élővel való összecsiszolódás.
Amikor első ízben olvastam és hallottam, hogy aki önmagát nem szereti, az mást sem képes szeretni — hiszen a szeretethez és elfogadáshoz az út önmagadon keresztül vezet — nem csak szkeptikus voltam, hanem egyenesen felháborodott. Fiatalon ugyanis nem folyamatában tekintünk az Élet történéseire. Hanem a kockákat, amelyekből a film összeáll, külön kezeljük. Hasonló módon bánunk az elfogadással és szeretettel is. Tarzani módra — Én szeret, Te szeretsz — probléma nincs.
Pedig a dolgok korántsem ennyire egyszerűek. Én nem szeretem magamat. Én képtelen vagyok elfogadni önmagamat. Ergo — képtelen leszek azt is elfogadni, hogy szerethető vagyok. Azaz azt, hogy Te szeretni tudsz engem. És ugyanígy, Én nem tudom elfogadni önmagam. Én képtelen vagyok szeretni önmagam. Ergo, képtelen vagyok a szeretetre. Az irántad való elfogadásra és szeretetre ugyanígy. Nagyon kell hát az a szenvedés. Ami ott és úgy mutat meg, ahol és ahogyan vagyok. Meztelenül, dühöngve, bűnösöket keresve, zavarodottan.
Ez az Élet nagy lenullázós pontjainak egyike. Amikor meglátom önmagam. Mert innen lehet építkezni.
Képessé válok elmondani, hogy ez vagyok… Ha van is bűnös — a megnevezése soha nem válik a probléma megoldásának kulcsává. Az, hogy ellenségként kezelem önmagam és ezen a szűrőn keresztül az egész teremtett világot, nem hogy nem fog előre vinni, hanem egyenesen hátráltat majd mindenben.
Téged, a Nőt, ajándékként kaptalak. Ha úgy tetszik — eszközként —, hogy megtanuljam szeretni önmagam és a körülöttem és bennem élő világot. Ajándék lónak a fogát nem nézzük. Elfogadjuk, szeretjük, betörjük, beidomulunk és kecsesen végigvágtatunk a prérin, hiszen ketten együtt legyőzhetetlenek vagyunk.
Egyedül semmi az ember. Vagy ha úgy tetszik — Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek neki segítőtársat, hozzá illőt… (Teremtés könyve 2:18) DE ennek a megértéséig és elfogadásáig igen hosszú és gyötrelmes út vezet: Az önmagam meztelenségének és fegyvertelenségének felismerésén, az önmagunk iránti el nem fogadás megszelídítésén át a szeretetig. Mert, nem emberek vagyunk, akik spirituális tapasztalatban részesülnek —hanem spirituális entitások, akik emberi tapasztalatokra tesznek szert…
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat tizenötödik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.