fbpx

Levél a Túlvilágra Önelfogadás

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2020. október 16.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Önelfogadás

Kedvesem, én azt hiszem azt szerettem a legjobban benned, hogy soha semmi ellen nem harcoltál. Hajlamosabb voltál értelem után kajtatni, semmint felvenni a harcot, vagy átkozni a percet, amiért mindez megtörténhetett veled. Ugyanígy voltál nőiességed minden egyes állomásával is.
Emlékszem, amikor a gyerekeket hordtad a méhedben. Amikor teherbe estél, a férfiak ugratni kezdtek, hogy most jön majd a fekete leves…, hiszen kezdődik a végeláthatatlan nyavalygás és kívánságlista, amit képtelen leszek kielégíteni, hiszen mire teljesítenék egyet is a kívánságaid közül, te már a következőnél fogsz tartani. Nos, a te esetedben mindez nem így zajlott. Már egészen fiatalon hajlamos voltál a bölcsességre, miként azok az öreg lelkek, akik tanítani érkeztek a földi élet kihívásainak rögös útjait.
Végig valami csendes öröm, elégedettség járt át. A fájdalmat, kellemetlenségeket sztoikus nyugalommal viselted. Valami olyasmit említettél, hogy kegyelem. Az idő meg olyan hamar repül el, hogy utólag csak az emlékek jelentenek fogódzókat. Nem zavart a súlyod, a tény, hogy a bőröd megrepedt, dagadó végtagjaid, vagy, hogy egy idő után csak segítséggel voltál képes a lábbelidet felvenni.
– Mégis, mire elég ez a kilenc hónap? — kérdezted.
Én meg csodáltalak.
Mégis mi egyebet tehettem?
Majd, amikor negyven évesen láthatóan elkezdtek megmutatkozni az öregedés első jelei.
Akkor sem estél kétségbe.
– Két csodálatos gyermek anyja vagyok — emlegetted. A lányomon a sor, hogy szép legyen. Nekem már csak tisztának és rendezettnek kell lennem.
Szép, voltam eleget.
És igen. Szépséged belülről fakadt. Abból a nyugalomból és önelfogadásból, amit szinte művészi szintre emeltél.
Kutyasétáltatás közben elnézem a kortársakat. Idős hölgyek, akik fiatalnak álcázzák magukat. Elrejtőzve egy-egy sikertelen smink, hangosan kiabáló rúzs, lepattogzott körömlakk, vagy nagyon rosszul kiválasztott ruha mögé. Mégis kit akarnak becsapni? Kinek akarnak tetszeni, ha önmagukat is képtelenek elfogadni? Mi ellen harcolnak, ha kétségeikkel szemben folyamatosan elveszítik a csatát? S mindvégig előttem van, őszülő kontyba csavart egészséges hajad. Az a néhány plusz kiló, amit a terhességet követően sem voltál képes száműzni magadról. Ahogyan a mosoly is, ami valahogyan belülről fakadt.
Az elégedett, önmagát elfogadó embernek varázsa van. A szeretet misztériumát birtokolja.
Így voltál képes bennünket is elfogadni. Hiszen magaddal szemben ezt a csatát, még az elején megnyerted. Hibáinkkal, kicsinyességeinkkel, tévedéseinkkel és önimádatunkkal. Te már túl voltál ezeken. Egyetlen egy dolgod maradt — szeretni. Feltételek nélkül, harcok nélkül, ha… akkor-ok beteges feltételei nélkül. Csak a létezés puszta tényéért. – A harc, gyenge embernek való — mondogattad. Az igazán erősek, kivárnak. Hisz pontosan tudják, nemsokára eljön az ők idejük.
És az élet téged igazolt, kedvesem. Mi mindig visszajöttünk hozzád. Sárosan, szakadtan, fáradtan, csalódottan. Mert tudtuk — soha nem azzal kezded, hogy — hát nem megmondtam?… Hanem azzal, hogy szeretlek. Ezekkel együtt, ezek ellenére, mindenek felett. Úgy, ahogyan magadat is képes voltál szeretni. Mindennel együtt, minden ellenére, mindenek felett. Mert szeretni tényleg csak így lehet. Ha az ember túljutott önmagával szemben viselt harcain és képessé válik igent mondani az előtte álló teljes csomagra anélkül, hogy meg kívánna változtatni, vagy le kívánna fejteni róla dolgokat.
Köszönjük neked, kedvesem…
Nélküled valahogy sokkal szegényebb a világ.
Nem csak a mi világunk, hanem azoké is, akik képtelenek igent mondani önmagukra. Ami nélkül építkezni nem lehet. Csak sátrakat húzni, melyet az első kiadós vihar felkap és elsodor, hogy küzdelmek árán újrakezdődjön minden, a következő viharig, a következő sátorig és a következő állomásig.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyvenegyedik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.