Levél a Túlvilágra Nyaralni készül a család

Szerző: Csata Éva • Fotók: Freepik • 2020. június 12.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Nyaralni készül a család

Drága Maresz, kedvesem — hiányod ropog bennem, ahogy hasáb fa a tűz ereje alatt. Számolom az időt, amely időtlenné nehezül karjaidban. Ölelhetlek-e még, vagy ezt a vágyat emberi testemmel hagyom magam mögött, mint levedlett ruhát, hogy helyet adjak lelkünk nászának, mely az idő és tér törvénye felett az örök szeretetben forr eggyé?
Újabb nyár… nélküled, de veled. Hiszen nap, sőt perc nem telik el, hogy magamba feledkezve hozzád ne szólnék. Ne akarnám elsuttogni neked összes félelmemet és titkomat. A körülöttem lévő világ lassan visszasimul a normalitásnak nevezett talaj redői közé, az összes görcsösködéseivel egyetemben. Semmit sem tanulunk. Más szenvedései, a világ csikorgása csak a hallójáratainkat csikorgatja. A lelkünk védett odújához közel sem ér.
Alig másfél hónapja, a zárt ajtók mögött, telefonokkal a kezükben fogadkoztak fiataljaink, hogy soha ott, ahol abbahagyták. Most mégis. Egyetlen ismerős szálat ragadnak meg. Azt, ami hozzájuk legközelebb esik. Lesik a határokat, hogy zöld utat kaphassanak az utazásra. Nem önmagukhoz utaznak, hanem minél távolabb, ahova a lélek hangja is csak hálni jár haza.
Mondanám — mit mondanám? — kiáltanám, hogy maradjanak. Ideje van a csendnek és ideje a lélek harangjának, mely csak akkor képes megkondulni, ha hazaérkezik.
És hol van az otthona?
Ott, ahol a csend lakik…
Az ismerős tájak csendje. Erdő, mező, magas bércek, csendes tavak és hűvösen sikló patakok mentén. Ahol a test feloldódik és a lélek suttogni, majd egyre hangosabban beszélni kezd.
Emlékszel, mennyire tiltakoztunk mi magunk is ez ellen? Minden egyes nyáron nyakunk köré tekerve a világot, elutaztunk jó messze önmagunktól, hogy sokkal elgyötörtebben és fáradtabban térjünk vissza, mint bármikor. A három királyfiak útja is csak egy ideig tart. Utána hazajönnek és megpihennek. Felismerik a világot látva, hogy az otthonuk hívó szava mindennél erősebb. A boldogságot nem ismeretlen földeken találják meg, hanem ott hallják meg hívó szavát. Eltávolodva önmaguktól, egyszer csak megszólal bennük hívó szava. Az otthoné, ahonnan vétettek és ahova mindig visszavágynak.
Milyen vehemensen magyaráztuk szüleinknek évről évre a bizonyítványunkat. Hogy a világot látni kell. Egyszer édesapám, a pince csendjében azt mondta — a világ bennünk van. Elsőre nem is értettem. A mondat ott lebegett kettőnk között, mint ottfelejtett szerszám, aminek a rendeltetése is ismeretlen. Idő kellett, míg felismertem, mit is akart mondani.
Első év volt, amikor úgy döntöttünk, hogy maradunk. A gyermekek már nem voltak kíváncsiak semmire a nagyvilágból — önmagukat keresték. Barátokkal, szerelmekkel, csalódásokkal és kalandokkal fűszerezve. Ketten maradtunk. Mi és a nyár. Amely tovább folytatta táncát, mintha nem váltunk volna hirtelen gyermektelen szülőkké. Az árvaságra van szavunk. Ahogyan az özvegységre is. Nyelvünk azonban képtelen kifejezni a gyermeke nélkül maradt szülő drámáját. Egymás kezébe kapaszkodva, mégis oly idegenül, felutaztunk a hegyek lábához, hogy áldozatként bemutassuk fájdalmunkat.
És a hegy megértette. Biztatott, hogy bátran tegyük le. Hagyjuk ott. Gondját viseli és elmeséli minden arra járó szülőnek, aki gyermek nélkül marad.
Azon a nyáron találtam meg ismét karjaidban a csendet.
Önmagamat.
Őseimet és utódaimat.
Mert a hegy időtlen. Akárcsak ölelő karod — mely emberi években mért életem végén helyet ad lelkünk nászának, mely az idő és tér törvénye felett az örök szeretetben forr eggyé. Erre már létezik találó szavunk. Ennek mondjuk úgy, hogy örökkévalóság…
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat huszonharmadik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.