Egy barátról még az Isten sem feledkezik meg. Közben történnek mindenfélék körülöttem. Amik van, hogy elérik az ingerküszöbömet, és van, hogy nem. Most éppen pandémia zajlik. Egy újabb vírusos megbetegedés, ami egyesek szerint sokkal több ennél, mint amennyit mi, halandók látunk.

Én ezt már nem tudhatom. Az embereket azonban figyelem. Ki hogyan reagál, ki hogyan vélekedik, kiből mit csal elő a krízis. És tudod mire jöttem rá? Hogy nincs új a Nap alatt. Az emberiség — technológiai fejlődés ide, tobzódás oda — soha nem változik. Mindig lesznek jó és rossz emberek.

És mindig lesznek olyanok, akiknek egy ilyen mérvű löketre van szükségük ahhoz, hogy megváltozzanak, hogy újraértékeljék az életüket, önmagukat. Ahogy olyanok is, mint annak idején a második világháborúban — hogy kívülről, látszólag minden rendben volt velük — elmentek a frontra, vagy nőként ápolták a betegeket, folttakarót varrtak az árváknak, etették azokat, akiknek lebombázták az otthonaikat — de sajátjaik ellen fordultak. Száműzték a gyerekeiket, nem tudták közel engedni magukhoz a házastársaikat, nem voltak birtokában a szeretet áramoltatásának.

Én ma már csak egyért imádkozom. Nem életért — sőt, nem is halálért. Hanem azért, hogy a gyerekeink, unokáink növesszenek a nehézségek idején gerincet. Alakuljanak át a legjobb jóvá, hogy szabaddá válhassanak a jóra való cselekvésben.

Mert az igazi misztérium, a döntés nem jó és rossz között zajlik, hanem a jó még jobbra való cserélésében. A jók között a legjobb elfogadásában.

És ez nem más, mint a szeretet.
Ami úr élet és halál felett…

A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat tizenegyedik része.

Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?

Még több levelet találsz itt.