fbpx

Levél a Túlvilágra- Keresem a helyem bennetek

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash, Freepik • 2020. február 14.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Keresem a helyem bennetek

Drága szerelmem,
Ismételten írásra késztet a fájdalom. De nehogy azt hidd, hogy csak ilyenkor szólok hozzád. Szinte mindig veled beszélek. Sokszor azon kapom magam, hogy hangosan folytatok veled párbeszédet.
A lelkem mélyén még válaszolsz is. Hiszen a sok évi együttélés során szert tettem a reakcióid ismeretére. Emlékszem, hozzávetőlegesen a 13–15. évnyi együttélésünket követően — magamban sokszor eljátszottam egy-egy vita vagy beszélgetés alkalmával azt a Ki mit tud?- ot, hogy előre gyártottam a válaszaidat. Amíg hangosan ki nem mondtad magad is. Ilyenkor hatalmas büszkeséget éreztem. Hogy igen…Ismerlek… Enyém vagy!
Az utóbbi időben a családunkban betöltött szerepemmel játszom el gondolatban. Úgy sétálgatok a múltunk macskakövezett utcáin, mint más a jelenben. Sajnos belőlem az hiányzik. Olyannyira, hogy már egyedül ki sem mehetek. Hiszen, ha borongós nap köszönt rám, azt sem tudom ki vagyok, hova megyek, honnan jövök — csak annyit, hogy határtalanul szeretlek. Szenvedélyesen, örökre és megmásíthatatlanul.
Úgy emlékszem arra a napra, amikor megszületett Józsika, mintha a tegnap lett volna. Hihetetlenül gyorsan lélegző, bakarasznyi kis gyerek, akiben megvolt az erő, megrengetni a világunkat. Az addigi ráérős kényelem, szerelmünk beteljesítésének szentelt idő felgyorsult és átalakult valami megrázóan újjá. És félelmetessé. Aminek minden egyes percében vizsgáznunk kellett. Ember és Isten előtt — emberségből és gondviselésből. A legjobb az egészben az, hogy megvan bennünk az a képesség, hogy adaptálódjunk minden olyan helyzethez, amely az életünkre rányomja a bélyegét. Így volt ez a vizsgázással is. Hiszen, első két évben rettegtünk az elégtelen osztályzattól, odafigyeltünk mindenre, megszerveztük és agyonszerveztük a szervezést magát is, majd megtanultunk elengedni mindent. Rábízni az Életre, Istenre, kegyelemre. Másként becsavaródtunk volna. Az ember egy egész életet nem állhat vigyázzban. Olykor- olykor le is kell ülnie. Feltöltődni, lenni, tervezni, élni.
Ígéretem megmásíthatatlansága riasztott meg Józsika világra jöttében. Amíg csak te voltál, meg én — meg lehetett volna torpanni. Ki lehetett volna mondani hangosan, hogy újratervezés. Hátat lehetett volna fordítani neked és magunknak. De amikor gyermeket kaptunk ajándékba, a pecsét örökre szólt. Szülők örökre — állt a pecsét felett. És ez volt, ami megijesztett. A lélegzetem is elállt tőle.
Menekülni próbáltam. Kibúvókat keresni. A helyemet — magamban, benne, bennetek, bennünk — majd máshol. Hogy legyen egy B terv. Egy menekülő. Egy útvonal, amin képes leszek megmagyarázni magamnak, hogy jogom van hátat fordítani nektek. De nem találtam. Mert a pecsét örökre szólt. Amin első két évben a szimbiózisotok nem sokat segített. Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. Egy megtűrt. Aki időnként beleshet kettőtök boldogságába, de nem merítkezhet meg benne.
Abban az időben találkoztam Csillával is. Ha repedés történik a burok felületén, előbb-utóbb megjelenik a kísértés is. Csilla az volt nekem, amiről úgy éreztem, hogy fiam születésével örökre elveszítettem. A Nő. Aki egyszerre volt anya és szerető, barát és nővér, társ és ellenség, büszkeség és balítélet.
Nem jutottam messzire. Épp csak addig, ahonnan még vissza lehet fordulni anélkül, hogy emberi életet követelne a döntés súlya.
Túlélte ő, majd én, aztán csendben mi is.
A bizalmad ingott meg bennem. És soha nem sikerült megértened, hogy csak azt tettem, amit tőled is láttam. Az én olvasatomban csak annyit adtam vissza, amennyit kaptam. Bosszú volt ez, nem szerelem. Meg akartam torolni, hogy kizártál. Hogy hátat fordítottál nekem, szerelmünknek, férfiasságomnak, közös jövőnknek, amiben nekem is helyem van.
Nagyon nehezen sikerült visszatalálnom hozzád. Aztán hozzátok. És végül kiharcolnom egy helyet fiam életében is. Akiről annak idején azt hittem, hogy csak pótkerék lehetnék az életében. Anyapótlék. A meghosszabbításod. Aki teszi, amit te szoktál, addig amíg megpihensz, vagy elrohansz zuhanyozni.
Köszönöm, hogy visszafogadtál.
Hogy a semmiből is bizalmat varázsoltál elő.
Hogy meggyőztél, hogy fontos vagyok.
És sorsunk tövisekből és virágokból font koronája közös.
Nem tudom, hogy más a te helyedben meg tudta volna-e tenni? Nem a továbblépést, vagy a megbocsátást — amely kenetteljesen ott van minden imájában, örömében és bánatában, mint a skarlátbetű — Isten és ember előtt. Hanem azt a tiszta lapot, ahogyan te tudtál újrakezdeni.
Vonalat húzva. Következtetéseket levonva. Őszintén szembenézve önmagaddal és velem. Majd addig ismételgetve, hogy rendben leszünk — amíg az utolsó ránc is ki nem vasalódott a lelkünkben — egymás iránti megmásíthatatlan szeretetünk melege alatt.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat hatodik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.