fbpx

Levél a Túlvilágra Jól szeretni

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2020. január 8.

Megosztom:

Levél a Túlvilágra

Jól szeretni

Drága Maresz,
Újfent tanácstalan vagyok, s kihez fordulhatnék egyetlenem, ha nem hozzád? Egyedül te érted meg, hogy mi megy végbe bennem. Az öregben, aki már nincs is itt. Csak a teste maradt ebben a világban, mint egy kiürült porhüvely. A lelke utánad szárnyalt, azokban a magasságokban, ahol a szerelem s az igaz Isten lakik. Józsikáék jól vannak. Leülepedni látszanak a vizek. Mindenki megszokta cseppet sem szokványos, de még élhető szerepét. Józsika a konyhában, Kinga hódító körutakon, én zömében az ágyban, a fotelben meg a kertben— ha az idő is megengedi.
Emlékszel még a barna fotelre? Istenem, micsoda idők voltak. Pénzünk nem volt, de álmaink annál inkább. Kirakhattuk volna egész New Yorkot belőle. Álom és szerelem. Hát kell ennél több két fiatalnak, akik lényeglátóak? Úgy ölelni, ahogyan te, senki nem tudott. Ezért is vettelek feleségül. Nem a szépséged, a kedvességed, vagy a szüzességed — amit nekem ajándékoztál — hanem az ölelésed, amelyben annyira fel tudtál oldódni, hogy sokszor nem is tudtam, hol érsz véget te és hol kezdődök én.
A mai fiatalok bezzeg nem ilyenek. Nekik minden kell. És a mindenben elveszítik a valamit, de leginkább önmagukat. Múlt héten éppen emiatt állt a bál. Istvánkát szidták, bántották — mert szerintük arra használja az internetet, amire nem való. De kérdezem én — ki mondhatja meg, mi mire való? Istvánka sokat van egyedül. Magányos gyermek. Velem sem igen beszélget. Valósággal megfeszül, ha közeledem. Nyugtatnám, mondanám, mesélném neki — de tudom, ha megszólalok, csak rosszabbat teszek. Barátai nincsenek. De ideje sincsen kapcsolatokra, amikor állandóan a hangszer, az idegennyelv, a korrepetálások és plusz órák, a sport és természetesen az iskola győzedelmeskednek minden ideje felett.
Arra jöttem rá Maresz, hogy a világ elfelejtett bambulni. Pedig a bambulás igen fontos feladat. Kinga felvágósan meditációnak hívja, ami a mi időnkben egyszerű bambulás volt. Nem vezetett, hanem szabad. Az a fajta, amiben az ember önmagát oldhatja fel, akár csak a szerelemben, az Istenben és az ölelésben.
Istvánka nem bambul. Nincsen neki ideje. Fut, rohan, csinál, megfelel, s közben embertelenül magányos. A vita hangjai kiszivárogtak az ajtó résein. Kinga szerint a gyermek pornót nézett. De ez már egy ilyen világ. Az emberek segédeszközökhöz nyúlnak, mert nem ismerik magukat. A másik meg csak egy álom marad. Bekopogtam volna, hogy szóljak — nem a gyerekkel van baj. De tudtam, éreztem, rosszabbat teszek. Egy kis bambulás, és önmagával való ismerkedés csodákat tehetne. De mit tud már egy szenilis vénember, fél lábbal a sírba, ahol a család szerint elhunyt felesége lakik…
Emlékszel, amikor először pornót láttunk? Az ötvenes évek végén… Hejj, a szívem majd kiugrott a helyéről. Nem tudtam mi sajog bennem jobban. A testem, vagy a lelkem, mely ijedtében kiugrott belőlem. Pedig sokat tudtunk a szerelemről. De ez minden volt, csak nem szerelem. Mint minden férfi, először én magam is a férfi színészeket hasonlítottam magamhoz. És rá kellett jönnöm, hogy ebben a kontextusban az életemet egy hazugságban töltöttem. Ha eddig azt hittem, hogy rendben vagyok, rá kellett ébrednem, hogy közel sem. Ezek hatalmas szervekkel, órákig kortyolták a szerelmet. Míg én, azzal amit a természet adott, boldog voltam, ha elégedetté tettelek.
Mit lát ez a gyermek? Milyen mintát követ? Hova akar felnőni? Mivé akar lenni?
Mert nem jó képek ezek. S hogy ne haljak utánad bután — be is kapcsoltam a saját számítógépemet. Mondanom sem kell, hogy mit akartam végignézni rajta. De közel sem azt kaptam, amit vártam. Ez, Maresz már nem az a világ, ahol mi biztonságban éreztük magunkat. A rövid filmekben, amiket megnéztem, elkorcsosodott szerelmek kavarták zavartra elmémet. Gyermeklányoknak öltözött színésznőket csábítottak el minden hájjal megkent, meglett férfiemberek. Éltes, idősődő hölgyek, a kamasz gyermekre felvigyázva — vezették be őket erőszakkal a már kicsit sem emberi szerelem világába. A férfiak hatalmasak voltak. A nők meg szinte szörnyszülöttek — természetellenes mellekkel, ajkakkal, arcélekkel, szemöldökökkel és karmokkal. Ha gyermek lettem volna, sikítva keresem anyámat egy kis vigasz érdekében. De felnőtt vagyok. Öregember. Aki már mindent látott, tud, s mindenen túl van.
Nos ezen is. Kivéve a legfontosabbat. Hogy elbeszélgessen az unokával. Aki saját élete egyensúlytalansága miatt érzelmeket generál, hogy élőnek tudja magát. De az élet nem ennyi. Az élet közel sem ilyen. Az élet szárnyalás. Tökéletlenség. Összegabalyodott végtagok. Szerelem. Fájdalom. Veszteség. Nyitás. Sérülés. Humor. Nevetés. Te és én… Ezt fogom elmondani neki.
Hogy merje elengedni a görcsöket. Hogy ne akarjon megfelelni senkinek. Ismerje meg bátran önmagát. A testét, a lelkét, az eszközeit. Merjen nyitni a másikra. Arra, aki mellette él és pontosan annyi csodát hordoz, mint ő maga. Hogy merjen szeretni, tudva, hogy szenvedni fog. Mert a szenvedés elvezeti önmagához. Ahonnan ismételten újra építkezhet, mígnem útjába kerül az életre szóló szerelem.
Olyan, amilyen kettőnknek adatott. Nem mert tökéletesek, szépek, zseniálisak, sikeresek vagy gazdagok voltunk. Hanem mert mertünk nyitni, szenvedni és szeretni. Hiszen élni csak így érdemes. A többi csupán díszlet és mese, amit ragasztópisztollyal illesztenek egymáshoz illetlen kezek.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat második része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.