24 ápr Levél a Túlvilágra Homofóbia
Levél a túlvilágra
Homofóbia
A mai nap folyamán a félelmeim jutottak eszembe. Az enyém és a másé. Az a bizonytalan rettenet, amivel az életünket éljük. Mint akik a lebukástól félnek. Mit félnek? Rettegnek. Hogy megmérettetnek és kevésnek találtatnak. Egy emberöltönyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy beismerjük, és igen, felvállaljuk — kevesek vagyunk. És ebben a hiányos állapotunkban ne is akarjunk többnek vagy másnak látszani, mint amik valójában vagyunk.
Kingáéknál megint áll a bál. Annyira szeretnék belefolyni, de tudom, nem tehetem. Hiszen csak egy beteg, feledékeny öregember vagyok, aki még arra sem volt képes, hogy a saját emlékeit megőrizze. Talán ezért is van az, hogy számunkra már csak a gondolkodós, imádkozós szerep jut idős korunkra. Hiszen pontosan tudjuk, ha kinyilatkoztatnánk az egész életidő alatt akkumulált tapasztalatainkat — megrettentenénk a fiatalokat. Nem tehetjük. Csendben figyelünk, imádkozunk és igyekszünk gondolatátvitellel megvilágítani a megfelelő utat. Oly kevés ez, és mégis, annyira pótolhatatlan és lényeges.
A kis unokának, aki már nem is annyira kicsi — lett egy homoszexualitás felé hajló barátja. Barátok. Hisz hallom és látom. Igazi bajtársak. Akik csak akkor merik felvállalni önnön valójukat, ha úgy érzik, nem figyeli őket senki. S mivel én az utóbbi években senkinek számítok — hát látok is dolgokat.
Így azt is, hogy ha az ember megtanulja elfelejteni önmagát, lemondani az egó kívánságairól és az sem bántja, ha mások is elfeledkeznek róla — egyre többet lát. És csak lényeges dolgokat. A látás kegyelme a rivaldafényben, a középpontban, játék közben soha nem valósulhat meg. Ide maximális figyelem és csend kell. Belső csend, amely nem mindenáron véleményt akar formálni és reagálni, hanem egyszerűen csak lenni. Megfigyelni, megérteni és idővel elfogadni.
Mennyivel könnyebb lett volna fiatalon, ezzel a tudással az élet… Talán majd egy másik körben, ha megadatik az összpontosítás kegyelme. Kinga homofób. Józsika meg retteg. Hogy Kingától-e vagy saját fóbiáitól? — még nem tudom. Soha nem neveltük úgy, hogy elítéljen valakit, puszta létezése miatt. Valami meg kellett foganjon azokból a magokból, amit gondosan beleültettünk.
Kinga a fiát félti. Mint minden anya. De kérdem én: mitől? Ami benne van, azt kikaparni onnan nem lehet. Ha e felé hajlik — nekünk is meg kell hajolnunk a természet törvényei előtt. Nem változtathatjuk meg a Föld forgását csak amiatt, mert a sebességtől nekünk hányingerünk van. A Földnek forognia kell. Nekünk meg adaptálódnunk. Ahhoz amit kaptunk, azzal, amink van, úgy, ahogy vagyunk.
Az ítélkezés és rettegés nem segít semmiben. Sőt, növeli az émelygés szintjét, az elviselhetetlenségig. És ebben az ítélkezés diktálta émelygésben hajlamosak vagyunk kivetkőzni önmagunkból. Elfejteni az egyetlen törvényt, amely követhető. A szeretetét.
A szeretet ítéletmentes.
Nem azért szeret, mert…
Hanem azért, mert csak.
Nem okokat, keres, hanem belesimul. Megértéssel, elfogadással, ragaszkodással, lojalitással — bármi áron.
Nem tudom, hogy mi van az unokában. Valószínű még ő maga is kevés ehhez a tudáshoz. Egyet azonban tudok: semmit nem kell tennie a szeretet elnyerése érdekében. Csupán csak lennie. Azzal ami, azzal amije van, úgy, ahogy van. Mi — amennyiben szeretetünk feltételekhez kötött — semmit sem tanultunk az Élettől. Még jó sok szenvedés vár ránk, melyeknek egytől egyig az a küldetése, hogy lefaragja belőlünk rettegéseink éleit — amelyekkel nemcsak a kívülállókat, hanem elsősorban önmagunkat is unos-untalan felsértegetjük.
Mert „Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.
Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha.
A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér. Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek.
Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet…” (Korintusiakhoz írt levél I, 13)
Igen…
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat tizenhatodik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a „jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
