fbpx

Levél a Túlvilágra Életkor

Szerző: Csata Éva • Fotók: Freepik • 2020. február 28.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Életkor

Drága csodálatos feleségem, azon gondolkodtam a minap, hogy az idő mennyire plasztikus. Főleg mióta beteg vagyok. Úgy élem meg a múltat, mintha jelen lenne és vagyok itt a jelenben, mint letűnt idők üvegnippje a műsort ritkán sugárzó televízió tetején. Időm mint a tenger, hiszen nem is élek vele. Lassan benne sem.
Vannak napok, amikor arra ébredek, hogy ismét húsz vagyok. Kackiásan, egyenes háttal, rugalmas izmokkal keresem a kapudat, hogy sétálni hívjalak a gyengéden beköszönő tavaszi napsütés ölelésébe. Szinte gyerekek vagyunk. Semmit nem tudunk az időről, az előttünk álló életről, de a legfontosabb tudás birtokában vagyunk, hogy mindezt együtt szeretnénk megtenni. Semmink sincs, amennyiben az egymás iránti elköteleződés nem számít valaminek. Még évekig albérletben lakunk. Még egy ideig a gyermektelenség fájdalma töri ketté a mindennapjainkat. Még egy darabon tart a cukormázas boldogság, mielőtt ránk törné ajtaját az Élet maga.
Csodálatosan szép vagy. De jóval később nyersz erre önmagadtól igazolást. Bízom benne, hogy a szeretetem gyógyít, átölel, óv és minden lépésedben elkísér.
Az esküvőt követően a városban bérelünk lakást. Bútoraink még nincsenek, de könyvekkel tele a lakás. Olyanok, mint a lövészárok falai. A fényt beengedik, az élet halálos munícióit azonban távol tartják tőlünk. Dolgozunk, gyűjtünk, szerelmeskedünk és reménykedünk. Ekkor érzem először, hogy jó nekem itt lennem…
Aztán teret hódít életünkben az elvárás. Bárkivel találkozol azt lesi, hogy sikerült-e már teherbe esned. Zavar téged. Megtorpansz az idegen behatolás előtt. Mondom ne siessünk. Van még időnk — de hisz mit tudok én ennyi idősen az életről? Várunk és remélünk, hónapról hónapra, mígnem eldöntöd, hogy segítségre van szükségünk. Szinte minden tartalékunk rámegy. De nem bánom. Ha ennyibe kerül a boldogság, én készen vagyok megírni a csekket. De a boldogságot nem pénzben mérik. Ekkoriban azonban erről sem sokat tudunk.
Együttléteink irányítottá, mechanikussá, erőltetetté — eredmény- és sikerorientálttá válnak. Egyikünk sem leli benne örömét. Még idejében felismered. Csendben, szavak nélkül hazamegyünk. Hosszú idő után először, úgy öleljük egymást, hogy nincsen tétje. Csak öröme.
Megérkezik a gyermekünk. Anyád büszke ránk — boldog anyának fia születik — mondja. Át akarja venni az irányítást, amit vasmarokkal tartasz ölelő karjaid között. Megingathatatlan vagy anyaságodban. S ah, bárcsak nőként is így lenne. De mindenhol az ember sem lehet jelen.
Eltaszítasz. S én gyáván elmegyek.
Visszajövök, s te bátran visszafogadsz.
Hálás vagyok. Míg te könyörületes.
Nehezen áll vissza az egyensúly. Az idő a legfontosabb pillanatokban megtorpan és beles lelkeink ablakán. Elfelejt telni, mert tanulni jár ide. Alázatot, szeretet, bukást és sikereket. De mi még semmit nem tudunk az Életről, ahogy az időről sem. A tanulás tölti ki napjainkat.

Tanuljuk egymást, önmagunkat, szerepeinket és a szeretet gyakorlását.

Fájdalmak és kételyek közepette, hiszen eddig egyenértékűnek hittük a boldogsággal. Az idő akkor kezd tanítani nekünk fejezeteket, amikor gyermekünk növekedni kezd. Ma még karon ül, holnapra járni kezd, majd elengedi a kezünket, aztán megvonja szeretetének kifejezését tőlünk a külvilág előtt. Aztán gyakorolni kezdi azt házon kívül is. Barátai lesznek, akik formálják. Ellenünk fordul, majd önmaga ellen is. S mi tévesen magunkban keressük a hibát.
Aztán visszatér és hoz magával valakit, akit nehezünkre esik a megingott egyensúlyba beengedni. Magával viszi, s mi nehezen búcsúzunk. Élet által lecsupaszítva állunk egymás előtt, mint két meztelen menekült. Megrettenve fedezzük fel az általunk ejtett sebeket egymás lelkén. Az idő bélyegeit a meztelen testünkön. A másik féltő szeretetét tekinteteink mélyén.
Újra ki kell találjuk önmagunkat, fel kell fedezzük egymást, meg kell szabjuk a követendő utakat és rá kell bólintanunk az elmúlásra.
Egyetlen egy marad meg nekünk örökre: a szeretet. És ez az apró valami, ami a másik figyelmétől hatalmasra nő, betölti lelkeinket, életünket és igen, legyőzi az időt. Majd a halált is. Körülfon, átölel és elvezet hozzád képzeletben, míg a valóságban is meg nem érkezem…
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat nyolcadik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.