fbpx

Levél a Túlvilágra Élet az, mi lélek nélkül való?

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2020. január 20.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Élet az, mi lélek nélkül való?

Kedvesem… egyik legszebb szavunk és mennyire divatjamúlt. Mint minden, amit magunkkal hoztunk. Egy letűnt, elgyomosodott világ hervadt hajtása. Bimbójában ernyedt el. Képtelenné válva az életre. Vagy talán csak az élet változott?
Ha itt lennél, te sem találnád a helyedet. Csak bennem. Ahogyan én magam is folyamatosan téged kereslek. Hiszen egymás otthonai lettünk, egy otthontalanná vált világban. Te a síron túl, én fél lábbal utánad. Csak a másik felem tart itt. A testem. Amit képtelen vagyok levenni, mint egy túl szorossá vált ruhát. Tudom, ha itt lennél, rám szólnál. Én meg hallgatnék, hogy ne tetézzem a fájdalmat. Ez a legszebb a házasságban. Az idő, amikor felismerjük, nem minden kérdést kell megválaszolnunk.
Most mesélni szeretnék neked. Mert tele vagyok kérdésekkel. Amiket nem kell megválaszolnod. A hallgatás éppen elég válasz mindenre.
Annak idején számomra te voltál a legszebb nő. Akkor is, amikor rohamosan hízni kezdtél. Ahogyan akkor is, amikor annyira vékony voltál, mint egy értékes könyv lapja. Szerettem olvasni belőled. Soha nem a fizikai valóságot láttam, hanem azt a lelkit, amit szerelmed vetített. A szépséged belülről fakadt. Így lehetett a tested bármilyen — a hiányzó vagy éppen plusz részeket lelki szépséged mindenkoron korrigálta. S hogy honnan táplálkozott ez a belső szépség? Csak remélni merem, hogy irántad való szerelmemből. Olyan volt, mint egy láncreakció. Oda-vissza hatott. Nem csak nálad, nálam is. Ha bátortalan voltam, vagy rettegtem valamitől — a belém vetett bizodalmad természetfeletti erőkkel ruházott fel. Pajzs volt és kard — mert védett és hódított. Egyszerre voltunk kérdés és válasz. És ezért, ha másért nem is — mindig, mindenkoron megérte.
Hiányod átjár, mint húzat a házat. Egy emberöltő nem elég semmire. Csak arra, hogy felismerjük, egymás nélkül befejezetlenek vagyunk. Együtt lehetünk teljesek.
Kinga és Józsika látszólag jól vannak. Csak a lelkük elveszett. Hiszen válaszaikat nem a megfelelő helyen keresik. Józsika azt hiszi a pénz és hatalom fogja betölteni a lelkében keletkezett űröket. Kinga meg a nem jól szeretett nők tünetegyüttesét hordozza. Azt hiszi, ha képes lesz elérni a fizikai tökéletességet — az varázslatos módon majd a lelkiekre is gyógyírt jelenthet. Szegény, elveszett gyermekek… A nagy rohanásban minden egyes alkalommal szem elől tévesztik a lényeget. Egymást!
Kinga tornázni jár. Újabban mindent minden mentesen készít el. Hitted volna valaha, hogy létezik liszt- és cukormentes sütemény? Hallottál te már valaha a gluténről? Gondoltad volna, hogy még a rizs is, amire generációsan esküdtünk — testünk ellensége? Maresz, ebben a világban te már nem találnád fel magad. Elképzelni sem tudnám a mai Mareszt, aki hajnali ötkor kell — nem mert disznóvágás van, hanem mert szaladnia kell edzeni. Harisnyanadrágban, amit annak idején, még előttem is szégyenlős mosollyal az ajkadon vállaltál, húsz- harminc évnyi házasság után.
Feje tetejére állt a világ. Józsika autóban, majd irodában üldögél napestig. Végül ahelyett, hogy hazasietne birkózni a gyermekekkel, tornaterembe megy, hogy megőrizze egészségét. Kinga szintén napestig dolgozik, hogy ki tudja fizetni a gyermekek nevelőjét és plusz óráit. Hajnalban kel, hogy letornázza azt a minden mentes ételt, amiben hiába is keresi a legfontosabb adalékot — a szeretetet. Annyira bolond világ lett ez, hogy sokszor azt hiszem, hogy mindenki más bolond, egyedül én látok. Aztán szólnak, hogy velem van baj — és akkor megnyugszom. Mert egy egész világ ennyire nem csúszhatott meg. A gyermekek véznák és fáradtak. Hatalmas fekete karikákkal a szemük alatt, mint valami esetlen pandamackók. Hófehér bőrük alól kék kis csíkok kandikálnak elő, mint téli réteken a fagyos ág. A nők sem olyanok, mint rég. Szívósak, izmosak, szálkásak, eresek. Sehol egy idom, kör vagy lágyság — ami elviselhetővé tenné az életet.
Céltudatosság, szigor és merevség mindenütt. A nevetés nem lehet hangos. A könnyek nem törhetnek utat maguknak a gyógyulás felé. Én meg, egyre kevésbé vagyok otthon ebben a világban. Ahol uniformizálódtak a testek és életek. A lelkek meg csak kiáltani járnak haza. De mivel a kiabálás rendbontás — a lelkét mindenki gondosan béklyók alá helyezi. S ha létezik sütemény cukor és fehér liszt nélkül — miért ne létezne élet, lélek nélkül? Amikor ma már minden lehetséges. Csak boldognak lenni nem. Mert ahhoz valami olyasmi kell, amit semmi más nem pótolhat. A megbéklyózott lélek, maga…
S, hogy mi hiányzik a gyermekeinkből?. Az idő, melyet egymás tekintetének fényében gyógyulva töltenének el. Rohangálások vannak, igyekvések. Egyéni törekvések. És kollektív húzás. Így aztán nem csoda, ha a család haldoklik. A nő nem merül el férje tekintetében, hogy szépségének fénye begyógyíthassa sebeit. A férfi nem táplálkozik a legfőbb forrásból — hogy tudja, higgye és remélje — ereje van legyőzni mindent és mindenkit. Ma már a gyógyító erőt csupa olyan dolog helyettesíti, aminek nem csak ereje, de hosszas élete sincs. A férfi a pénz hatalmából töltekezik. A hatalmat és pozíciót használja védőpajzsként és kardként — védeni és hódítani. Míg a nő — nem párjának szerelmével ékesíti önmagát, hanem latexet húz és sok más elveszett nőtársával együtt, izzad és szenved — remélve a fájdalom gyógyító erejét.
De mióta gyógyír a fájdalom?
És mióta válasz a pénz vagy hatalom?
Fegyverek ezek.
Melyeket első körben mások ellen, majd idővel önmagunk ellen fordítunk. Anélkül, hogy tudnánk vagy szeretnénk. Hiszen minden problémánk gyökerére, az egyensúlyra hatnak, meghazudtolva és megbomlasztva azt.
Ezt látom a gyermekeinkben.
De ki vagyok én? Csak egy vénember. Akinek nem áll jogában rámutatni arra, amit saját vére árán sajátított el. A vének tanácsa halott. Az életkor és tapasztalat nem egyenlő a bölcsességgel. Miközben meg az egyensúlyt úgy keresik, hogy minduntalan támadást mérnek rá. Nagyon nehéz egy életünket veszélyeztető, viharban sodródó hajó belsejében kiegyensúlyozottnak és boldognak lenni.
Mert a boldogsághoz csendek kellenek.
A kiegyensúlyozottsághoz bizalom kell. A másik jelenléte. A mellettem élő tekintete. A bennem élő szerelme, mely megtanít önmagamat is szeretni és elfogadni.
Legnehezebb életleckéink egyike. Életünket működtető ok-okozati összefüggéseink kiinduló- és érkezési pontja. Abban az életgyűrűben, mely csak a szeretet által válik teljessé. És ehhez a teljességhez nem kell semmi más, csak a szeretet, mely minden sebet begyógyít — életen innen és túl.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat harmadik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.