fbpx

Levél a Túlvilágra Együttlét

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2020. január 29.

Megosztom:

Levél a Túlvilágra

Együttlét

Szépségem. Számolom a napokat, amikor újra együtt lehetünk. Magányos vagyok. Betegesen magányos. Miközben körülöttem emberek jönnek, mennek, szólnak, tesznek, de a kép ködös, a hangok meg távoliak, mintha az idő fájdalmakból szőtt fátyolfüggönye szűrne meg minden egyes történést, mely tőled távol esik.
A gyermekek élete a szokásos mederben zajlik. Rohangálnak maguk körül, keresve az életet, a lényeget, az értelmet — mely egyedül a csendben nyer igazi fényt. A csend azonban nem a fiatalok kiváltsága. Az öregkor ajándéka. Fiatalon az ember a zajban vívja meg harcait. Melyeknek egyedüli nyeresége az a csend, amit végül a megbékélés szül meg. Hiszen előbb-utóbb békét kötünk önmagunkkal, az életünkkel, a mellettünk élőkkel, halálunkkal. Mert a halál megszületés az Életre, az Élet meg megszületés a Halálra.
Kingának új barátnője van. Csodaszép, kedves kis angyal. Törött szárnyakkal. Olykor őt nézve, hallgatva, figyelve elgondolkodom azon, hogy ki foszthatta meg repülésre alkalmassá tevő tollaitól? Mekkora szerepe van ebben a szülőknek, a társadalomnak, tanárainknak, és mekkora önmagunknak? Melyik az a pont, amikor megszűnünk küzdeni? Amikor közel engedjük magunkhoz azokat, akiknek jelenléte és hatása fenyegetést jelenthet önnön szárnyalásunkra, mely egyenes út a szabadsághoz. Első találkozásunk alkalmával nem volt túl szimpatikus. Noha rád emlékeztetett. Fiatalkorunkban te voltál ennyire szájas és harcias.
Édesanyám mindig azt mondta — fiam, amelyik kutya ugat, ritkán harap is. Emiatt mertem egyáltalán a közeledbe merészkedni. És hidd el, bátorságom koronát nyert. Azokból az évekből fonva jó szorosra, amit melletted tölthettem.
Kinga egy délelőtt hozta fel. Már maga a tény is értetetlen számomra, hogy ezek a mai fiatalok milyen lehetetlen munkaidőkben dolgoznak. Amikor mi voltunk fiatalok, mindennek volt rendje. A felkelésnek és lefekvésnek, a nyaralásnak és telelésnek, a munkának és a pihenésnek, a hétköznapoknak és a hétvégéknek. Ma már nem így van kedvesem. Hétvégén dolgoznak, majd a hét közepén — délelőtti órában, a semmiből, feljönnek kávézni és órákba nyúlóan beszélgetni. Télen nyaralni mennek, nyáron a síparadicsomokat vadásszák. Reggel lefekszenek és késő estétől hajnali órákba nyúlóan dolgoznak, kalapálva a billentyűzetet — belekopogtatva minden egyes örömüket és bánatukat, mintha feloldozást nyerhetnének. Magas nekem már ez a világ. Ahol semminek sincs helye és ideje. Csak a fájdalomnak. Mely minden egyes rést megtalál.
A kislány szingli. Bevallom őszintén — utána kellett néznem ennek a fogalomnak. Természetesen, tudtam, hogy mit jelent, hiszen hallottam — de mivel semmi külső jelet nem viselt magán, s akár anya vagy feleség is lehetett volna az általam ismert világban, míg beszélgettek, utánaolvastam a saját számítógépemen. Azt írják, hogy ez egy önként vállalt státusz. Miközben a hangok beszűrődnek a szobám magányába és egyáltalán nem erről mesélnek. Egy kétségbeesett nőt hallok, aki elveszítette bizalmát a világban, önmagában, a férfiakban (így általánosítva), a kapcsolatok biztonságában. Gyermeket szeretne, akit egyedül nevelne fel. Hiszen anyagilag jól áll. Mindene megvan, csak a legfontosabb hiányzik, ami szinglivé teszi. Legszívesebben kicsoszognék. Magamnak is töltenék egy csésze kávét és elmesélném minden egyes harcunk és örömünk csodálatos percét.
Amikor rád találtam, a te szárnyaid sem voltak alkalmasak a repülésre. Nem szerettél álmodni és rettegtél szeretni. Azt hitted, mind egyformák vagyunk. Veszélyt jelentve rád és a hozzád hasonló hajadonokra. Hosszú időmbe tellett téged megszelídíteni. Elhitetni, hogy páratlanul szép és értékes vagy. Hogy ha megtanulsz engem közel engedni, azzal ugyanúgy kiteszed magad a fájdalmaknak, mint az örömöknek.
Hogy az Élet nem csak fehér és fekete — mélyszürke árnyalatokkal. Hanem vannak színei is. Hogy a hullámvölgyek nem Isteni büntetések, hanem az Élet természetes velejárói. És ezeket is éppen olyan tárt karokkal kell fogadnunk, mit azt a sok jót, amit utólag magukkal hoznak.
Hosszú és fáradalmas út volt a miénk. De minden perce megérte.
Ezekről mesélnék nekik. Hiszen mélyen bent, semmi sem változott. Vannak nők és férfiak. A házasságot és közös életet fáradságos és soha véget nem érő munkával kell felépíteni. Vannak időszakok, amikor egyik fél, van, hogy közösen rombolunk falakat. De ezek is bőven hordoznak tanulságot. Hiszen az újraépítések vállvetve történnek. Ahol előbb-utóbb felcsendül az ének. Egymáshoz érnek a kezek. Egymásba vesznek a tekintetek. És beköszönt a jó, melynek ereje van felvértezni bennünket a rosszak elviselésére is.
Egyedül ezekre az ember képtelen. A vagyon meg nem tekintendő eszköznek. Nem félek kijelenteni, hogy akkor voltunk a legboldogabbak, amikor semmink sem volt. Ahogy elkezdett magába kebelezni a fogyasztás, mint létszükséglet, mindig elveszítettük egymás kezét. A többet, jobbat, magasabbat, messzebbre, hangosabban, még többet utáni hajszában. A párkapcsolat és házasság nem csak szükségszerű rossz. Valami olyasmi, aminek határideje van. És ha nem előbb, utóbb az enyészet martalékává lesz.
Az együttlét esély az egyensúlyra. A teljességre. Egymás hiányzó részeinek pótlására. A szeretet, mint feladat megélésére. A másik és önmagunk türelemmel való elviselésére. Leckék ezek. Olyan életleckék, amire egyedül az ember képtelen. Ezek nélkül meg nem is tudom, hogy megéri-e?
Drága Maresz… Ezért is igyekszem hozzád. Hiszen nélküled éppen olyan szingli vagyok, mint az a kislány, aki most a konyhában mesél. Csak én már régen tudom, aminek ő még csak az elején tart. Hogy az együttélés súrlódásai csiszolják a lelket simává. Hogy mindenhova be lehessen illeszteni, ahol, amikor és ahogyan szükség van rá.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyedik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.