Levél-a-túlvilágra-Barátság2

Levél a Túlvilágra Barátság

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2020. május 15.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Barátság

Az élet legfontosabb dolgairól alig valamit, vagy rendszerint szinte semmit nem tudunk. Éljük. Talán, ha tisztában lennénk a definíciókkal, képtelenné válnánk a megélésükre… Így van ez a szerelemmel, a boldogsággal és barátsággal is. Mert mi a szerelem?
Mindig más.
Húszévesen annak testi kifejezési módját hívtam volna segítségül, ha meg kellett volna határoznom. Harmincévesen a szülői szerepben való összefonódásunk és testi örömeink lettek volna meghatározóak a beszámolók alkalmával. Negyvenévesen a lelki és szellemi egymásra hangolódás adta volna meg a ritmusát minden egyes beteljesülésnek — ami a testi extázisaink alapjául is szolgáltak. Ötvenévesen az évek óta együtt harcolók bajtársiassága jellemezte szerelmünket. Rettegtük a gyermekeink elvesztését, így hát összekapaszkodtunk, amilyen erősen emberileg csak lehetett. Hatvanévesen a nagyszülői létünk tett varázslatossá ismételten mindent. Újra értelme lett az életnek, íze az ételnek és melege a szeretetnek. Hetvenévesen ismét kapaszkodtunk, mint akik tudják, perceik vannak hátra az együttlétből.
Ma már kapaszkodnék — de annyira messze vagy, hogy hiányodban csak önmagam ölelhetem. Egy darabot belőled… hiszen annyira eggyé lettünk az évek alatt, hogy nem lehetett pontosan tudni — hol kezdődik az egyik és ér véget a másik…
Levél-a-túlvilágra-Barátság
A barátság is ennyire illékony. Nem tudni mi az, vagy az-e amit megélünk. Eltelik tíz, húsz, harminc év. és rájövünk, az, aki mellettünk van, barát. Azzá nevelte a közösen eltöltött idő, a szenvedés, és csipetnyi öröm, melyekben életünket mérjük. Mennyire másként éli meg férfi és nő… Emlékszem, amikor rákos lett Etelka. Éjszakákat sutyorogtatok a konyhában. Sírtatok és nevettetek. Ittatok és könnyeket ejtettetek.
Ámulva hallgattam a kiszűrődő beszédfoszlányokat. Megannyi titok, mely átszövi az emberi életet. Mindannyiunkét. Közös és egyéni mintázatokban, hogy csak a végére ismerjük fel, a cél és küzdelem azonos…
Másnap reggel azt mondtad, Etelka férjének, Istvánnak szüksége van rám. Menjünk el hétvégére halászni és beszéljük jól ki magunkat. Már akkor is nevetséges volt, amikor kimondtad. De nem nevettem. Sírni támadt kedvem.
Mi nem beszélgetünk.
Vagyunk.
Ilyen a mi barátságaink természete.
Kimentünk halászni egy közeli tóhoz. Külön autókkal — mert számunkra fontos a tervezés és a kontroll. Hogy ne szoruljunk senkire. Egész álló nap pecáztunk. Egy szó sem hangzott el. Sem Etelkáról, sem a rákról, sem semmiről. A csend beszédesebbnek bizonyult. Helyettünk is kimondott mindent, amit kényelmetlen vagy utólag kellemetlen lett volna kapcsolati mérföldkőként elviselni. Másnap izgatottam faggattál a konyhában: mit mondott? hogy éli meg? mit érez?…
Rettegtem kimondani az igazságot.
Hogy nem beszélgettünk semmiről.
Hogy a szavak kevésnek bizonyultak és hamvaiban haltak meg.
Ilyen helyzetekben nem a szónak, hanem a csendeknek van ereje.
Azt mondtam, amit hallani akartatok. Szinte biztosra vettem, hogy azonnal beszámolsz Etelkának. Így is tettél. És ő boldog volt. Mert azokat a szavakat hallotta vissza, amik megnyugtatták. István minden bizonnyal ugyanezeket érezte — ott, mélyen bent. Csak mire a szavak kiszabadultak volna belőle, a fájdalom széjjelrágta őket és mindet az enyészet fülébe suttogott.
Barátság…
Szerelem…
Élet…
Halál…
Megannyi minta — közös küzdelem, közös cél.
Végül minden út ugyanoda vezet. Csendek és zajok közepette, viharokon és szélcsendeken át.
Önmagunkhoz.
Ahol a legkifejezőbb csend lakik.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat tizenkilencedik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.