Levél a Túlvilágra Ballagás

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2020. május 29.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Ballagás

Drága Maresz. Annyi mindent megéltünk már, most mégis azt kell mondanom minden túlzást mellőzve, hogy feje tetejére állt a világ.
Az emberi élet egyik legmeghatározóbb mozzanata, amikor végre elballagunk. Befejezzük a középiskolát és onnantól kezdődően egycsapásra belépőt nyerünk a felnőttek világába. Ami addig tiltott gyümölcs volt, onnantól kezdődően elvárássá növi ki magát. Ott, az iskola udvaron, a szülők, nagyszülők, unokatestvérek, keresztszülők, barátok és ismerősök gyűrűjében az addig gyerek kulcsot kap a felnőttek világához.
Minden fiatal arról álmodik, hogy ha majd sikeresen befejezi a középiskolát, megváltja a világot. Ha nem is egyedül, vagy a világmegváltók csoportjának élén, de legalább része lesz benne.
Mert úgy érzi, hogy ennél lejjebb nem lehet. Aztán az ünnepséget követően beköszönt az első hétfő, mely kísértetiesen hasonlít az újévi fogadalmainkat követő január elsejéhez. Amikor éppen ott folytatjuk rossz szokásainkat, ahol abbahagytuk. A borgőz kiszáll a fejünkből, a bennünk lévő virtus csappan, nekünk meg mankókra van szükségünk ahhoz, hogy tovább tudjunk lépkedni. Rendszerint semmi sem változik. Mi magunk leszünk csalódottabbak. Meginog az önmagunkba vetett hitünk, ami előző este annyira tökéletesnek és fényesnek, elérhetőnek és megvalósíthatónak tűnt, hirtelen fényévnyi távolságra sodródik. Maradunk mi magunk, ugyanabban a járásban, amely életterünket jellemzi.
Ettől függetlenül az ünnepekre szükségünk van. Kellenek a tűzijátékok, az izgalommal kiválasztott legszebb alkalmi ruhák, az álarcként magunkra kent ünnepi smink, az elhatározás, hogy általunk jobb lesz. Még akkor is, ha másnapra elmossa az álom az ünnepi álarcot, a ruha gyűrötté válik, a rokonok hazamennek és a zene elhalkul.
Hiszen ezekből az elhatározásokból és csalódásokból merítünk erőt. Hogy a későbbiekben el tudjunk indulni. Akár egyedül is. Minden logikát mellőzve. A pillanat hevében.
Ezeknek a gyerekeknek, akik most kellett volna átvegyék felnőtté válásuk kulcsait, nem adatott meg az ünnepi pillanat. Nem állhatnak mellettük keresztszülők, rokonok, barátok és ismerősök. Nem csilloghat gyanúsan a szemük, ahogyan az igazán őrülteknek szokott, akik képesek elindulni egyedül is megváltani a világot. Nem ereget senki lufit a tiszteletükre. Nem lépkedhetnek peckesen a Gaudeamus igitur merev dallamára és az a tanár, akikkel a legtöbb konfliktusuk volt az eltelt években, nem suttoghatja a fülükbe, hogy mindennek ellenére is kedvenc diákok voltak.
Feje tetejére állt a világ.
Online osztálytermekben folyik az oktatás.
Megfoghatatlan ígéretek repkednek egy olyan térben, amit a magamfajta, idős követni sem képes.
A fiataljaink számára az ünnepségre összegyűlt rokonok várakozásteljes arca, tanácsok formájában átadott hamuban sült pogácsái, bizodalma és hite jelentette az erőt, hogy folytatni tudják botladozó léptekkel elkezdett útjukat. Ezeknek hiányában is el lehet indulni, de az emberi szívben örök űr marad elhalkult zenéjük nyomán. Hiszen a mosolyokból, a kéretlen tanácsokból, a meggondolatlan megjegyzésekből és véletlenszerű visszacsatolásokból áll össze az Én. Akár a muranói üvegékszer. Megannyi csiszolatlan, össze nem illő, színes és formájában is különböző darab, amit a fiatal élete során úgy ragasztgat össze, hogy igazi műalkotássá válik a kezében.
Ennek a generációnak be kell érnie azzal, amit eddig kapott. Nem lesznek szegényebbek, csak színeikben és textúráikban mások. És mint tudjuk, volt már ilyen. Éhínség, háború, járványok bántak el az élet kapujában álló generációkkal. Akik soha nem kevesebbek lettek, csak egyszerűen mások. Egy olyan tudás birtokában, amihez békeidőben egy fél élet nem elég. Ők már ezzel a tudással kezdték el zarándoklataikat az Élet útján.
Borítékolva azt az ismeretet, mely felvértez a tisztán látás kegyelmével. Lehet, hogy elmaradt a tűzijáték, a lufballonok és kéretlen tanácsok estéje — de felvirradt a hajnal. Kiújult a természet, az induláshoz meg madarak hangján szól a biztató.
Hogy menni fog.
Hogy mindig van tovább.
És az Élet apróbb halálok és azokat legyőző újjászületések sorozata. Melyben az a legfontosabb, hogy hogyan ragasztgatjuk össze kis muranói üvegcséinket. Hiszen a jól összeillesztett üveg — összegyűjtheti a fényt, hogy önmagában átalakítva idővel betölthesse vele az egész világot egymaga.
Mert a világmegváltás csendben történik. Nem forradalom, hanem tér és idő legyőzésének csendes türelemharca, mely az örök életre mutat.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat huszonegyedik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.