Levél a Túlvilágra Az utolsó tánc

Szerző: Csata Éva • Fotók: Freepik • 2020. április 3.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Az utolsó tánc

Kedvesem, ma az jutott eszembe, amikor nagyszülők lettünk. Micsoda kegyelem, hogy együtt élhettük meg. És nem csak a pillanat varázsának örülhettünk egymás kezeit fogva, hanem megadatott számunkra néhány olyan év, ami elégtételt jelentett a szülői szerepeinkben elkövetett mulasztásainkra.
Arra kellett rájönnöm, hogy az idő nemcsak elvesz, hanem ajándékoz is. Miután Józsika felnőtt, úgy éreztünk, hogy kiürült az életünk. Egyre több időt töltött a barátokkal. Egyre többször maradt ki. Majd egy, az otthonunktól távoli várost választott, ahol folytatni kívánta tanulmányait. Minden bizonnyal élesen emlékszel te magad is, ezen a ponton egyetlen értelmes kapcsot a világhoz az ő jelenléte szolgáltatott. Tipikusan az a része volt az életünknek, ami padlóra küldött.
Hiszen túl voltunk már az érzelmekben viharos éveinken, a gyermekünk születését követő és szinte évekig tartó rettegésen — hogy valami történni fog vele, amit mi szülőként megakadályozhatunk, ha kellőképpen figyelünk, jelen vagyunk, mindent megadunk. A csalódásokon és csalásokon. Én ekkor éreztem először, hogy egymáshoz szelídültünk. Legyőztünk időt, teret, behatolókat és ellenségeket, de legfőbbképpen önmagunk felett arattunk győzelmet. A győztesnek kijáró koszorú azonban elmaradt. Eseménytelenül folytak a mindennapok. Amik fiunk távozásával még hangsúlyosabbá váltak.
Soha nem volt ennyire csendes a ház. Soha nem voltak ennyire élesek azok a hangok, amik a zajos életünk forgatagában addig fel sem tűntek. Soha nem voltunk ennyire magányosak egymás társaságában… Ez volt az a pont, amikor túl voltunk mindenen. Mindenen és mindenkin. De mivel még nem voltunk idősek, úgy éreztük — és joggal —, hogy az élet tartozik még valamivel. Nem lehet ennyi. Kell lennie még valaminek. Egy durranásnak, ami méltó befejezése lehet egy becsülettel megélt, bátorsággal végigharcolt életnek. Az ember nem egyik napról a másikra ébred rá, hogy belépett életének utolsó szakaszába.
Mélyen magunkban húsz, harminc éves önmagunkról őrizgetünk profilképet. Amit a rohanásban, hajtásban, bizonyítási lázban elfelejtünk aktualizálni. Mert nem történik semmi lényeges. A karrierünk épül, hiszen beálltunk a kitaposott nyomvonalba. A házasságunk zajlik — hiszen egy életre mondtuk ki igenjeinket. A gyermekeink nőnek, hiszen ez a természet rendje. A mindennapi teendők elvonják a figyelmünket az önmagunkkal folytatandó párbeszédtől. A lelkünk és annak történéseinek górcső alá vételétől. A tükörbe nézéstől.
És akkor jön egy pont, pillanat, történés — amikor meghalljuk azokat a belső hangokat, amiket a zajban képtelenek voltunk azonosítani. És ez a hang arról beszél, hogy lennie kell még valaminek. Hiszen a munka már csak hobbi. Megszokás. Az öltözködés puszta konvenció. Ha tőlünk függene, mamuszban és melegítőben ülnénk végig a napot. A házasság nem kihívás, harc vagy győzelmi mámor — hanem egy meleg takaró, ami körülölel és a biztonság érzetét hiteti el csalárdul velünk.
Sokaknak ebbe a hitbe törik bele a metszőfoga.
Másoknak meg a kényelmes megszokások jelentik a végzetet.
Nekünk — kegyelemből — megadatott az újjászületés kegyelme.
Az utolsó tánc, mielőtt elhallgatna a zene.
Az unoka születése…
Felbecsülhetetlen, jellemezhetetlen öröm. Amikor az élet megajándékoz egy második eséllyel, egy utolsó tánccal, mielőtt mindennek vége lenne. A ragacsos kis kezek, a pufók arcocskák, a nyálas kis pofik, a feltétel nélküli elfogadás, a bizalommal teljes hang — ahogyan megszólít és természetesen az idő mint határtalan kegyelem megélése feledhetetlenné teszik mindezt. Már nem aggodalmaskodsz a holnap miatt. A betevő miatt. A világ és történései miatt. Az emberek véleménye sem számít. Csak egyetlen egy dologra összpontosítasz — a mostra. A pillanat kiaknázására. Hiszen pontosan tudod, hogy egyedi, megismételhetetlen és felbecsülhetetlen.
Egy egész emberöltő kell ehhez a fajta bölcsességhez, melyet nem magától értetődően helyez a kezedbe az élet, hanem szenvedések és elvesztett harcok koszorújaként, melyben a legpompásabb virág a szeretet.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat tizenharmadik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.