fbpx

Levél a Túlvilágra A jó pap holtig tanul

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2020. október 9.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

A jó pap holtig tanul

Kedvesem, annyira nehéz és sötét idők köszöntöttek ránk, hogy igazán nehezemre esik megkeresni azt a jót, amit tovább forgatja a kereket. Ősz van. A maga teljes, esős, borzongatóan hűvös, sötét valójában.
Nem az a fajta, amikor az ember kikívánkozik. Megmártózni ízekben, színekben, illatokban, a természet elmúlás előtti utolsó parádéjában. Amikor úgy Isten igazából mindent belead, hogy ha már grand finálé, legalább legyen mire emlékezni. És vágyakozni. Ez nem az a fajta. Pandémiás, a ház falai közé száműző, gondolkodásra késztető, visszapillantásra ösztönző ősz.
Ha a kutyus nem lenne, azt hiszem ki sem mozdulnék — mondjuk, tavaszig. Gyökeret eresztenék a szoba magányában. Emlékekből, képekből, melyek a múlthoz láncolnak és hozzád kedvesem, akit mindmáig siratok. De a kutyák dolga az embert visszarángatni a mostba, a jelenbe. Éppen olyanok, mint a kisbabák. Igényeik nem tűrnek halasztást, szeretetük és ragaszkodásuk azonnali választ követel. Azért vannak, hogy szeressenek és rámutassanak az apró örömökre, amikről hajlamosak vagyunk tudomást sem venni.
Tegnap, míg Józsika iskolában volt, kivittem a blökit. Ahogy azt már említettem, vég nélkül esik. Az ernyő — amit még tőled kaptam, mert hajlamos voltam elbagatellizálni a megázás veszélyeit mindkettőnknek védelmet nyújtott. Még a síron túl is… Azt mondtad — vigyáznom kell magamra, mert mindörökre szükséged van rám. Ahhoz, hogy rövid időre rá, szó nélkül elmenjél és csak egy ernyőt és ezer emléket hagyj magad mögött, fájdalmak papírjába csomagolva, átkötve a szívet tépő hiány égővörös masnijával.
Utunk egy tömbház előtt vezetett el, ahova Józsikáék gyakran járnak rollereikkel bandázni. Hatalmas gangja, szöktetésre való széles lépcsői vannak, melyek tökéletesek a kamaszok mindennemű igényeinek kielégítésére, banda viszonylatban. Ma azonban csak egyetlen kamasz lakta be a teret. Fázósan burkolózott vékony kabátjába. Mellette gondosan, egymás mellé állított papucsok és egy félig megevett szendvics. Nyugtalanul, de mélyen aludt.
Mivel engem is lekötött a helyzet szokatlan volta, későre fogtam meg a kutyát, aki talán a szendvics, talán egy ígéretes játék reményében — a kisfiúig meg sem állt. Nedves orr, hatalmas kutya puszik és hangos szagolgatás költötte álmából a gyermeket. A meglepetés öröme az arcán — örök nyomot hagy a lelkemben. Percekig ölelgették egymást, ahogyan csak azok képesek, akik ismerik a fájdalom minden egyes színárnyalatát. Egyik vigasztalt, másik gyógyult. Nem volt kenyerem, pénzem, ruhám vagy becsomagolt reményem, egy esetleges szebb jövőre — de volt nálam egy kutya, aki a feltétel nélküli szeretet. Nem kérdez, nem firtat, nem elvár és annak függvényében ad — hanem egyszerűen, kérdések és feltételek nélkül szeret.
A kisfiút boldogan hagytuk magunk mögött.
Nem lett ágya, ruhái vagy jövője. Nem oldódtak meg a gondok, amelyek az utcára száműzték. De valahogy mégis képes volt a felhők mögül — ha csak pillanatokra is — felcsillanni a napsugár.
Mert ekkora hatalommal bír a szeretet.
Annak a vitathatatlan ténye, hogy elfogadnak. Azzal amink van és azokkal, amiknek soha nem leszünk birtokában.
A mai séta szeretetre tanított.
A jó pap holtig tanul.
A jó kutya halála után is tanít.
Nem kérdez, vár, akar, tervez — csak van. És feltételek nélkül szeret.
Így lett a mai elmúlásnak is üzenete: a szeretetnek ereje van újjáteremteni a világot.
Csak úgy.
A semmiből.
És így egyetlen cél, ok és okozat.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat negyvenedik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.