Környezetvédelem okosan — beszélgetés Nyírő Fannival – podcast

Szerző: Szabó Eszter • Fotók: Freepik, Szucher Ágnes • 2023. március 2.

Megosztom:

Környezetvédelem okosan —

beszélgetés Nyírő Fannival

Az utóbbi években nagyon sok katasztrófa történt az emberiséggel. Ezek pedig akaratlanul is elvonják a figyelmünket egy még nagyobb problémáról, ami nem más, mint a Földet fenyegető környezeti rombolás. Bár a Netflixen mára már rengeteg olyan dokumentumfilmet találunk, ami vagy érzékenyít, vagy elrettent, vagy pedig közelebb akarja hozni az emberhez a természetet, mégis egy nagyon bonyolult és teljességében visszafordíthatatlan folyamat közepében vagyunk. Ezzel az érzéssel pedig kezdeni kell valamit.
Nyírő Fanni már évek óta tevékenykedik különböző szervezetekben, egy időben aktivistaként próbált harcba szállni azért, hogy egy tisztább bolygót tudhassunk a magunkénak, ma pedig a WWF Magyarország-nál tevékenykedik, ami a világ legnagyobb civil természetvédelmi szervezetéhez tartozik. Őt kérdezem a Létköznapi legújabb részében, hallgassátok, olvassátok figyelemmel.

Kezdjük az elejétől. Honnan indultál el a természetvédelem irányába, és hogyan érkeztél meg ide, ahol most vagy?

Tudom rólad, hogy neked is nagyon fontosak a könyvek. Nekem is egy könyv volt az, ami elindította az érdeklődésemet a környezetvédelem iránt. Amikor 13 éves voltam, akkor mindenből ötösöm volt, csak földrajzból nem, amit nagyon utáltam. Ezért apukám adott egy könyvet, a Kellemetlen igazságot Al Gore-tól, és nagyon nagy hatást tett rám. Emlékszem, hogy akkor megfogalmaztam magamnak, hogy most, hogy én elhatároztam, hogy a klímaváltozás ellen akarok tenni, akkor ez egy olyan út, amiről már nem lehet visszatérni. Teljesen átalakítja a hozzáállásodat mindenhez.

Volt neked ebben akkor társad? Mert az olvasás, a könyvélmény az egy egyéni megélés volt, ami téged ott megtalált. De volt körülötted valaki kortársad, aki ugyanígy vélekedett?

Ezen eddig még soha nem gondolkodtam, de nem volt. Nagyon sokáig nem volt. És igazából sokkal később, amikor már egyetemre jártam, akkor csatlakoztam az Extinction Rebellion Magyarországhoz (globális környezetvédelmi mozgalom) és ott volt először az, hogy olyan emberekkel beszélgettem úgy igazán, akik nagyon radikálisan gondolkoznak arról, hogy mit kellene csinálni, és nagyon durván tisztában vannak a hatásokkal. Persze a barátaimmal már előtte is szóba került a téma, de általában mindig én voltam a családban, a suliban az, akit ez így intenzíven érdekelt, és furán is néztek rám emiatt időnként.

És ezután mi volt a következő lépés, ami egy picit hivatásbeli dologgá tette ezt az életedben?

Nagyon kiábrándultam az aktivizmusból, amikor bejött a covid. Azt éreztem, hogy az emberek eddig képesek voltak érdeklődni a téma iránt, de most, hogy az életükben átvette a helyét az, hogy a saját egészségükért aggódnak, már másodlagos lett ez a kérdés. Pedig a klímaváltozás ettől még ugyanúgy ott volt. És azt láttam, hogy egy csettintésre képesek cselekedni a kormányok, a cégek, és tényleg csökkent is a kibocsátás világszinten. És ekkor vetődött fel bennem a kérdés, hogy akkor miért is vagyok aktivista? Úgy éreztem, hogy jobban meg szeretném érteni ezeket a folyamatokat és szeretnék arról tanulni, hogy miként működik a döntéshozatal. Ezért csatlakoztam a Green Policy Centerhez, ami egy zöld tanácsadó szervezet Magyarországon. És nagyon sokat köszönhetek nekik, nagyon sok mindent tanultam ott.

Visszatérve kicsit az aktivizmusra. Úgy érezted, hogy ott kevesebb tudással, vagy hatalommal rendelkezel?

Akkoriban azt mondtuk, hogy 2025-re klímasemlegességet akarunk, az EU meg 2050-et mondott. És akkor elgondolkodtam rajta, hogy amúgy gőzöm nincs az egészről. De nyilván hogy is lehetne, hiszen az aktivizmusnak éppen az az egyik fontos eleme, hogy teljesen hétköznapi emberek tudósok anyagait használják fel tájékozódásra. Ettől nem lesznek ők hiteltelenek, csak én úgy éreztem, hogy jobban érdekel az, hogy mi van emögött konkrétan.

Talán ha edukatívabb lenne az aktivizmus, ha lenne egy olyan program, amiben sokkal több ismeretet tudnának elsajátítani, akkor lehet, hogy sokkal jobban működne, nem?

De amúgy mindegyik akciónál volt egy erős utánanézés. Csak így azt éreztem, hogy ha én egy döntéshozónak a helyében lennék, akkor sem feltétlenül hoznám meg azt a döntést, hogy 2025-re klímasemleges leszek, mert hogy ez egy elképesztően nehéz folyamat.

De ez nagyon érdekes, hogy mennyire más, amikor picit belelátsz a folyamatokba. Mi volt az, amit te ezután tanultál?

Ezt is csináltam például, amit most mi csinálunk, csak én voltam a másik oldalon. A Mária rádióban volt egy műsorunk, a Klímabajnokok, és ott beszélgettünk a zöld szféra különböző képviselőivel, akik vagy ismertek, vagy olyan projektet vezetnek, amiről viszonylag keveset lehetett hallani. Azt szerettem nagyon. De ezenkívül írtam cikkeket, szerveztünk egy klímasemlegességi konferenciát, és én is nagyon sok konferencián részt vettem. Ugyanakkor adminisztratív munkáim is voltak. Most pedig a WWF Magyarországnál vagyok projektasszisztens, és egy EU-s projekten dolgozunk, az a neve, hogy Merlin-projekt, ez pedig a vizes élőhelyek helyreállítását jelenti. Egyébként Romániában is van egy kiemelt terület, amivel foglalkozunk.

Most, hogy így benne vagy a közepében, mennyire látod bonyolultnak, vagy kilátástalannak ezt a folyamatot?

Leginkább azt érzem, hogy minél jobban belekerülök, annál átláthatatlanabbnak érzem, és annál inkább azt látom, hogy csak így belesek a kulcslyukon, de még annyiféle réteg van, és borzasztó összetett az egész. Úgyhogy azon vagyok, hogy ezt minél jobban megismerjem. A WWF-en keresztül nagyon szeretem, hogy konkrét és megfogható dolgokkal foglalkozunk. Az utóbbi időben nagyon átfordult az érdeklődésem abba, hogy nem azzal szeretnék elsősorban foglalkozni, hogy hogyan akadályozhatjuk meg a még visszafordítható folyamatokat az éghajlatváltozással kapcsolatban, mint például hogy hogyan használjunk kevesebb autót, hanem sokkal inkább elkezdett az foglalkoztatni, hogy hogyan lehet alkalmazkodni a hatásokhoz, és hogyan lehet segíteni a közösségeknek abban, hogy minél kevésbé érezzék meg ezeknek a hatásoknak a következményeit. A WWF-nél élőhelyeket szeretnénk helyreállítani, és ez nagyon tetszik, mert ez megfogható és reményteljes. De ha a kibocsátás visszafogásáról beszélünk, akkor azt teljesen reménytelennek érzem. A COP 27-en is az látszik, hogy az összes vállalás, amit hoztak, az még mindig nem elégséges ahhoz, hogy a kritikus másfél fok alatt maradjunk.

Nemrégiben olvastam egy nagyon érdekes cikket Jonathan Franzen tollából, az a címe, hogy What if we stop pretending, és utána elolvastam a Világvégének vége című esszékötetét is az írónak. Ő nem környezetvédelemmel foglalkozik, viszont elég nagy madarász, és emiatt nagyon sok országban járt már, és nyilván a madarászok közvetlenül ott vannak a természetben, s ezért közelebbről átélik azt, ami történik vele. És ő mondja azt, hogy elég a tagadásból, hiszen már biztosan vége lesz ennek a világnak. Inkább azokra a dolgokra kellene koncentrálnunk, amelyek még eltolhatják a végítélet idejét, és akár javíthatnak is az életünkön. És ez arról szól, amiről te beszélsz, hiszen ő is olyan eseteket ír le, ahol valaki egy kis térséget megfogott és azt megpróbálta úgy alakítani, hogy az környezettudatos legyen, mindenkinek jó legyen, és embereket, gazdaságot, mindenkit bevonjon ebbe. Szerinted mi az, ami motivál? Mondjuk az, hogy vége a világnak, vagy inkább hogy még van remény? Melyik hat jobban az emberre?

Ez szerintem emberfüggő. Szerintem mindennek van valamilyen hatása. Amúgy az általam olvasott Mély adaptáció című könyv szerint is vége lesz a világnak. Viszont ezzel én nem értek egyet. Magának a világnak nem lesz vége, vagy nagyon sokára lesz. De az emberiségnek, annak talán igen. Én egyre inkább azt gondolom, hogy persze nagyon fontos tisztában lenni a valósággal, vagyis a tudományos tényekkel, és az a reális, hogy 2040-re át fogjuk lépni a másfél fokot, viszont nem hiszem, hogy a következő lépés az kellene hogy legyen, hogy feladjuk. Az én fejemben igenis létezik egy olyan jövőkép, amiben ott van a klímaváltozás, és az egyre durvább következmények, de mégis jobb világ, mint a mostani. Mert talán szolidárisabb lesz, talán jobban odafigyelünk a természetre, és olyan dolgokhoz kell majd alkalmazkodni, hogy el sem tudjuk most képzelni. De hogyha ezt meg tudjuk tanulni úgy, hogy közben egymásra is odafigyelünk, akkor ez a világ jobb lesz mint a mostani.

Nemrég hallottam egy felmérésről, amely szerint Kelet- Európában sokkal jobban elfogadják az emberek azt, hogy tényleg baj van, és nem vonják kétségbe, hogy az ember a felelős a problémáért. Ugye azt tudjuk, hogy például Amerikában nagyon erős a klímaszkepticizmus tábora. Lehet valamilyen szinten mérni, hogy mitől függ, hogy valaki klímatudatos lesz?

Az az általános tévképzet, hogy a környezetvédelem egy baloldali dolog, de szerintem ez egyáltalán nem így van. Mert az, hogy konzervatív, abban benne van az is, hogy megőrizni a természetet, és a kereszténységben is ott van az, hogy mindannyiunknak van oka rá, hogy megőrizzük a környezetünket. Általában a liberálisabb, fiatalabb emberek nyitottabbak, meg az idősek, akik még emlékeznek arra, hogy hogyan kell úgy élni, hogy nem túlpazarló életet folytatsz. De alapvetően szerintem ez amiatt van így, mert ez általános vélemény, hogy ez egy ilyen baloldali dolog, pedig egyáltalán nem.

Igen, mondjuk valószínűleg az az ember, aki a saját keze munkájából él meg, az valószínűleg jobban megérti, hogy miről is szól ez az egész, még ha nem is tájékozott, hanem inkább ösztönből van ez benne. A fiatal felnőttek körében viszont már nagyon sokan beszélnek klímaszorongásról. Arra vagyok kíváncsi, hogy szerinted ez mennyire oldható fel, és mennyire lehet hasznára esetleg bárminek.

Erről hallgattam néhány előadást. Egy klímaszorongással foglalkozó magyar pszichológusnál láttam egy olyan ábrát, ami mutatta a klímaszorongás alakulását, és nagyjából úgy kell ezt elképzelni, hogy megy egy stabil sík állapot, és egyszer csak nagyon lemegy egy mély gödörbe. Ekkor tudatosul benned, hogy mit jelent, majd ez szépen elkezd megint visszajönni. Azt a kifejezést is szokták rá használni, hogy klímagyász. Hogy az, amit ismerek, és amiben felnőttem, az nagyon meg fog változni a jövőben. Ez egy ilyen hullámzó dolog. Én többször éreztem azt, hogy nagyon mélyen vagyok emiatt, és aztán meg ismét fent. És ez a szakember is mondta, hogy ez tényleg így váltakozik. És a mélypont is és a magas is képes cselekvésre ösztönözni. A gond akkor van, amikor eltávolítod magadtól a problémát, és azt mondod, hogy úgyis lesz majd valahogy.

A szorongásban benne van a félelem is. A félelem az előrevisz? Én félelmet nem éreztem, viszont nagyon sok pozitív kicsengésű dolgot tudtam magam köré gyűjteni, és én azt gondolom, hogy a pozitív példa inkább képes előre vinni minket. A hátunk mögött úgyis ott van a katasztrófa, de ha saját magunk köré elkezdünk létrehozni dolgokat, akkor az picit nagyobb löketet adhat. És azért kérdeztem erre rá, mert nem tudom, hogy a félelem vajon józan irányba visz-e. Nyilván te egy olyan helyzetben vagy, hogy magadra vállaltad ezt az egészet, és emiatt jobban hullámzik benned le és fel, mert közben meg látod a munkád eredményét. De mondjuk az, aki egyedül van ebben, annak lehet, hogy nehéz felfelé nyomni azt a görbét, ha egyszer lezuhant.

A félelem az szerintem mindenképpen nagyon rossz, és én is arra jöttem rá, hogy nem lehet így élni, hogy ekkora terhet cipelsz, hogy a jövő ennyire sötét lesz. És egyébként pont a Green Policy igazgatójával beszélgettünk erről. Én azt mondtam, hogy engem sokkal jobban motivál, hogy elkerüljem a jövőbeli rosszat. És akkor ő azt mondta, hogy őt meg az motiválja, hogy egy jó jövőre törekedjünk. Engem ez nagyon elgondolkodtatott, hogy talán engem is inkább ez motivál, mint a félelem, ami meg tud bénítani.

Nagyon sokszor a nagyhatalmak döntései akadályozzák azt, hogy enyhébb legyen körülöttünk a helyzet. Szerinted mennyire kell hatást gyakorolni rájuk, és mennyire mondjuk egy kisebb közösségre?

Szerintem mind a kettőre. Főleg azért, mert a mai világban elképesztően picinek érezheti magát az ember. Én is nagyon sokszor kiábrándultam az egyéni cselekedetekből. Sokakkal beszélgettem, akik kis közösségben elképesztően aktívak, és szerintem ez pontosan ugyanannyit ér, mint az, ha valaki olyan helyzetben van, hogy nagyhatalmakat tudjon befolyásolni.

Ajánlasz nekünk egy jó könyvet?

Én most A jó közgazdaságtan nehéz időkre című könyvet olvasom, amit két Nobel-díjas közgazdász írt. Nagyon érdekes koncepciók vannak benne, nem csak klímaváltozásról, hanem például migrációról is, meg egy csomó olyan kérdésről, ami mostanában aggasztó lehet. Viszont ha picit könnyebb olvasmányon gondolkodom, de amúgy ez is olvasmányos, akkor Albert Camus-tól Az idegen-t tudom ajánlani. Amikor klímaváltozásról beszélünk, sokszor el szoktam gondolkodni az élet értelmén, hogy miért is csináljuk ezt, és szerintem ez a könyv nagyon rávilágít arra, hogy miért van értelme küzdeni.

Az alábbi felületeken hallgatható:

Spotify  https://spoti.fi/3S4zvrB

Apple Podcast  https://apple.co/3QN3Iuh

Google Podcast

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ

AJÁNLÓS