fbpx

Jólét

Szerző: Csukás Emese •  Fotók: Freepik • 2019. október 14.

Megosztom:

Jólét

Azt már mindannyian tudjuk, hogyan fojtjuk meg a Földünket, hogy már júniusra kifogynak az egy évre szánt erőforrásai a kék bolygónak, ami már lassan nem is kék, inkább ilyen sápadó okkersárga. Tehát ezt már mind tudjuk. Nem csak mi tehetünk róla, mert már a dédapáink sem használtak fel azért mindent, és a szekérkerék meg a lyukas veder előbb-utóbb a patakparton kötött ki. Viszont mi tehetünk ellene.
Itt a mi időnk, elvtársak, mondhatnám így is, de nem teszem, mert nem elvek, hanem tettek kellenek, hogy amit eddig rossz irányba, és sajnos exponenciálisan növekvő sebességgel elrontottunk, most ugyanolyan gyorsan helyre is hozzuk. Félretéve minden magasfilozófiát az emberi viselkedéselméletekről, anélkül, hogy belebonyolódtam volna a klímaváltozás részleteibe, azt kérdeztem magamtól egy napon, nagyjából hat évvel ezelőtt, hogy én vagyok-e a saját döntéseim hozója?
Ez annak kapcsán merült fel bennem, hogy konkrétan önsanyargatás árán jutottam hozzá az egyik legalapvetőbb lételememhez, a vízhez. Éppen hatosával csomagolt, két literes vizespalackokat cipeltem fel a harmadik emeletre, félidős terhesen, míg a párom a törött lábbal feküdt (és biztos szomjazott is). Amióta terhes lettem, akár napi négy liter vizet is elfogyasztottunk, szóval tényleg szükség volt arra a hat palackra.
A csapból nem ittunk, mert Brooklynban két évvel ezelőtt is sárgaságos lett mindenki a víztől, ezért maradt a palack. Az a biztos. A szakértők bevizsgálták és mesebeli csermelyekből folyik a palackokba amúgyis a víz. Szóval cipeltem fel a vizet az emeletre, félemeletenként pihetnőt tartva és belémnyilalt, hogy a szörnyű vízhiányban szenvedő népek is kilométereket gyalogolnak és cipelik a vizet a forrástól a faluig. Pont ahogy mi is. Több ezer kilométerrel odébb, civilizált körülmények között, a borvizek földjén, ahol a falból folyik a víz, mi cipeljük a vizet a bevásárlóközponttól hazáig. Persze autóval, mert másképp túlságosan megterhelő. A dugóba beragadunk, elpüfölünk több köbméter üzemanyagot, szmog lesz, ezért nem is nyitunk már ablakot szellőztetés céljából, inkább légkondit kapcsolunk, így legalább kicsit lehűsölhetünk, miután leizzadtunk a cipekedésben.
A civilizáció reneszánszán, a technológiai vívmányok által minden nehézségtől és plusz mozdulattól megkímélten élünk okos otthonokban, magányunkat elhessegtetve Alexa és a szociális média segítségével.
De cipeljük a vizet. Azt a vizet, amit egy aranyos koboldok által körülugrált, harmatos, mohával és üdezöld növényekkel körülvett csermelyből szivattyúztak ki, különböző berendezésekkel, csöveken, slagokon, ipari feldolgozáson keresztül beletöltöttek egy darab felfújt műanyagba és amit ötödmagával belecsomagoltak gyári körülmények között még egy vastagabb műanyagfóliába, elszállították teherautókkal, berakodták, felárazták, beleszámolva a műanyaggyártással, a palackozással, a csomagolással, menedzsmenttel, marketinggel járó költségeket, a raktárosok, a rakodók, az eladók és minden más résztvevő fizetését, és persze a profitot.
Én megveszem, kitöltöm, megiszom, majd a műanyaggyártás, palackozás, csomagolás, marketing és menedzsment szüleményét kidobom a kukába. Ennyi ember, ennyi energiát belefektet egy ennyire rövid életű projektbe?
Egy műanyag palackba, ami lehet csak fél litres, vagyis pont egyszer iszunk belőle, és már kukázzuk is ki. És persze azt is megfizetjük, hogy elhordják, azt amit fölöslegesen megvásároltunk, hazafuvaroztunk, felcipeltünk az emeletre és négy perc után a kukába dobtunk. Ez aztán a pazarlás. És lépten-nyomon ebbe botlunk, minden mozdulatunkkal, minden tettünkkel pazarlunk, vagy pazarlásra vagyunk kényszerítve a fogyasztói társadalom szabályai által.
Elsőre azt gondolná az ember, hogy a kényelem miatt hunyunk szemet efölött az eget rengető pocsékolás fölött, de magyarázza már meg nekem valaki, hogy hol a kényelmi faktor abban, hogy ugyanúgy cipelem haza a vizet, mint bármelyik szárazság sújtotta tanya lakója? Ez a kényelem? Kinek?
Nekem biztos nem. Ez a kényszer, mert ezt az egy utat mutatták meg számunkra, ezen mennek a legtöbben, emiatt vonszolom én is itt magam és hurcolkodom fel a harmadikra a tizenkét liter vizemmel.
Miután hazaértem végre, első dolgom az volt — miután persze megittam három pohár vizet — hogy utánanézzek, hogyan tudnám ezt az álkényelmet leváltani valódira. Másnap csengetett is a futárszolgálat, a csapra rácsavartuk a szerkezetet, gyorsan számoltunk egyet, hogy mindenestől harmadába fog ezután nekünk az ivóvíz kerülni és még a sárgaságjárványtól sem kell tartanunk többé, mert ez az új vízszűrőberendezés pont olyanra tisztítja a csapvizet, amit nyugodt lélekkel fogyaszthatunk. És ennyire egyszerű. Egy apró döntés és egy kényelmetlen helyzet kellett nekem ahhoz, hogy kiszorítsak az életemből nagyjából 4380 műanyag palackot hat év alatt, minden költségével és szennyezésével együtt. A boltból nyilván nem ürült még ki emiatt az összes műanyag palack, de nem került eladásra az elmúlt hat évben 4380 palackozott víz.
Ez azt jelenti, hogy havonta 60 palackkal kevesebb fogyott, vagyis annyival kevesebbet rendeltek, miután észrevették a rendszerességet. A gyártó is kevesebbet kellett hogy gyártson, hiszen havonta 60 palack mindig megmaradt a készletből, így pár hónap elteltével mindig 60 palackkal kevesebb vizet palackoztak.
Talán fikció. Talán senkit nem érdekel a hatvan palack, senkit nem érdekel egy ember törekvése. De annyian vagyunk és olyan jól látjuk, hogy nincs rendben, hogy szemetes, koszos, mocskos, szennyezett. Nincs rendben, hogy kiszárad, eláraszt, elforog vele a szél, felperzseli a nap.
Semmi sincs rendben, ha mi rendbe nem tesszük. És semmi sem lesz rendben, amíg magunkban a saját értékrendünket rendbe nem tesszük.
Kérdezzük meg magunktól, hogy ki a saját döntéseink hozója? Valóban mi vagyunk azok? Valóban mi lennénk ennyire hanyagok és léhák, elsősorban saját magunkkal szemben, hogy háromnaponta tizenkét liter vizet cipelünk fel az emeletre? Vizet. Ami a csapból folyik. És ezt nevezzük mi jólétnek.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.