fbpx

Hová tűntek a férfiak? — Levél a Túlvilágra

Szerző: Csata Éva • Fotók: Freepik • 2020. március 27.

Megosztom:

Levél a túlvilágra

Hová tűntek a férfiak?

Drága Maresz, a napokban, amikor annyi minden történik látszólag a semmiben — egy Fodor Ákos idézet jutott eszembe, ami olyan hűen tükrözi a kialakult helyzetet, hogy a további mondandó fölöslegessé válik: Majd szél lesz, majd szélcsend. Minden lesz, minden volt már…
Mert végül is mi az, amivel a mi generációnk nem szembesült az idők során? Csak az ember hajlamos azt hinni, hogy ekkora kihívással soha senki nem nézett szembe még. Pedig, ó, dehogynem. A történelem során minden megtörtént már. Igaz más díszlettel és kelléktárral, de mivel az emberiség soha nem tanult belőle — szinte ugyanazzal a szövegkönyvvel és reakciókkal. Mert egyszerűen képtelenek vagyunk túllépni saját követelőző Énünkön, amely kizárólagosan magának igényli a figyelmet és mindent saját szűkös szűrőjén keresztül ítél meg.
Noha karantén van a városon — és ennyire üresnek tényleg csak a negyvenes években láthattuk gyermekkorunk helyszínét — orvoshoz kellett mennünk. Ezek a kötelezettségek, amennyiben elkerülhetetlenek, leróhatok. Számomra minden egyes házon kívüli aktus mély megrázkódtatás. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni a folyamatosan visszatérő és egyre hangosabb kérdéssel: hogy tulajdonképpen mi történt a férfiakkal?!
Leveleim során említettem már neked saját fiunk, Józsika másodhegedűs szerepét a családon belül. S míg akkoriban arra gyanakodtam, hogy mindez Kinga erejének és hatalmának tudható be, mára rá kellett ébrednem, hogy társadalmi jelenségről van szó. Ha hiszed, ha nem, az egészségügy tele van hölgyekkel. Nem asszisztensekkel vagy ápolókkal — ó nem — hanem orvosnőkkel. Akik határozott léptekkel döngenek végig a szűk folyósokon, sztetoszkóppal a nyakukban, döntések súlyával, egyáltalán nem gyenge vállaikon. Míg a férfiak, nos, ők a nők valamikor szerepeibe helyezkedtek el rém kényelmesen. Asszisztensek, ápolók, sőt takarítanak is.
Hogy mikor és miért kellett a nők egyre erősödő vállára helyezniük a terheket, ezt máig sem tudom. Hiszen egyelőre csak figyelek. Figyelem az utat, ahol az autót vezetők szinte hatvan százaléka hölgy. A buszokat, amelyeket, már vezetnek hölgyek. A televízióban felszólaló cégvezetőket, igazgatókat, politikusokat, döntéshozókat, akik legalább akkora arányban vannak jelen mindkét nem képviselői közül, ha el nem billen a mérleg nyelve a hölgyek fele… Egyelőre csak az egyházak tartják a hagyományos vonalat. És egyre kíváncsibbá tesz, hogy vajon meddig. Ezen túl már csak egy kérdésem lenne:
— Mégis, hová tűntek a férfiak?
Hiszen a számuk, a születési adatokat tekintve nem csökkent olyan mértékben, amilyent a kialakult társadalmi kép mutat. Mikor és miért érezték úgy a férfiak, hogy félre kell állniuk? Hogy nehézzé és terhessé vált a súly, amit vállaikon cipeltek. És mi jelent meg hamarabb ebben az egyenletben? A tyúk vagy a tojás?
Minden valószínűség szerint a háborúra vezethető vissza minden. De hiszen a férfiak mindig és minden kultúrában háborúztak. Hosszabb-rövidebb időkre elhagyták az otthonaikat, a feleségeik vállára helyezve minden egyes terhet, ennek ellenére amikor hazatértek, ott folytattak mindent, ahol abbahagyták. Nem bújtak el asszonyaik mögé, és a következő misszió alkalmával nem a feleség ment el helyettük. Ezzel szemben ma már a hölgyeké a frontvonal. Hogy egyenesen így nevelnék gyermekeiket? A lányaikat erőre, a fiaikat megkímélve? Vagy az apák hiánya okozza mindezt, hiszen mind tudjuk, a nevelés elsősorban viselkedési mintákon keresztül hat.
Hogyan nevelne hát az a férfi, aki nincs jelen? Aki reggeltől késő estig dolgozik, majd ha hazaér, elrejtőzik nemcsak felesége és gyermekei elől, hanem önmaga elől is. Régebben is volt munka. Feladatok. Hajtás a túlélés érdekében. Ahogyan hétvégék és szabadság is. Amikor az apa nyakon ragadta a fiát és halászni vitte. Vagy egyszerűen csak autót mostak a tömbház előtt.
Ilyenkor meg lehetett játszani a férfikártya minden egyes lapját. A pakli bővelkedett beszélgetésekben, semmiskedésben, viselkedési mintákban, élettanításokban és férfias attitűdben, amit fiaink magunkévá tehettek. Apámnak és nekem ez a közös placc az évek elteltével a pince világává szűkült. Érdekes tér volt, igazi férfias világgal. Szerszámokkal, félig kész munkákkal, világmegváltó álmokkal, szögekre akasztva, rögtön a meztelen nők képe mellé, ami kisgyermekként egészen zavarba hozott. Aztán rá kellett ébrednem, ez nem a nők meztelenségéről szól, hanem férfias státusszimbólum, mely a többi férfi meggyőzésére szolgál. Valahogy azt hirdette — mi egy ligában játsszunk. Anya bölcs asszony lévén, soha nem emelt szót emiatt. Érezte, sejtette, tudta (?), több ez annál, mint ami.
Ezeket a sejtéseket és tudásokat veszítettük el út közben, valahol… Iránytűnk meghibásodott. A terhek maradtak. S mivel valakinek a vállára kellett vennie, hát az tette, aki a legközelebb állt hozzá. A Nő. Aki ezzel arról a legfontosabbról mondott le, ami igazán varázslatossá tette — nőiességéről. Ugyanis a hatalom nem nőies. Olykor ijesztő, máskor teher, ismét máskor gonosz és egyensúlytalan. Ezek meg nem a nőkre jellemző jegyek.
Hova tűntek a férfiak?… A pincék és garázsok? A szerszámok és halászfelszerelés? Az együtt töltött idő és a szögekre akasztott világmegváltási álmok? Ha tudnám, a nyomába erednék. Hazahoznám, magunk elé tenném, testvériesen elosztanám, miközben a hölgyeknek nem hagynék belőle. Csak egy leheletnyi kézcsókot, megköszönve szeretetüket, áldozatos munkájukat, erejüket, ami mindig lágy, nőies keménységével volt több és más, hatékonyabb és higgadtabb, mint amit mi, férfiak felmutatni tudtunk.
A fenti cikk a Levél a túlvilágról sorozat tizenkettedik része.
Életünk sodrásában találkozunk jelenségekkel, folyamatok részesei vagyunk, amik mellett nem tudunk elmenni csukott szemekkel és fülekkel. Ezek a történések, hangulatok és viszonyok gondolatokat és érzéseket ébresztenek bennünk. Mi sem hagyjuk szótlanul őket. Beszélnünk kell a világ, társadalmunk és életünk változásairól, a jelenségekről, amikre rávilágítva, beszélve róluk talán jobban megértünk. Sokakban megfogalmazódott gondolatok jelennek meg egy öregember halott feleségéhez írott leveleiben. Halott? Nézőpont kérdése. Az öregember számára nem az, benne él, hisz évtizedekig társa volt, és az öreg fejében, szívében és lelkében is ott van még. Múlt idők lencséjén át nézi az öreg a mai világot, amelynek inkább szemlélője, mint megélője. Nem mondja ki, hogy jobb volt régen, vagy jobb most, hiszen a “jobb” relatív. Ő csak viszonyít, elmesél, észrevételez, egy élet és egy letűnt kor megtapasztalásának tükrében. Ki ez az öreg ember? Mi vagyunk?
Még több levelet találsz itt.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.