Gyakran eszembe öltöttek Kata kendőzetlen szavai Andrisról és a házasságunkról. Ami ezekben az ínséges években kifulladt a gyermekek körüli teendőkben. Ritka és rövid tartamú együttlétekben, felszínes beszélgetésekben vagy egymás melletti elbeszélésekben és a monotóniában, amely mindenre rányomta szürke bélyegét.

Egyre többet keresett, egyre több stresszel, egyre hosszabb munkaidővel, egyre kevesebb örömmel.
Van az a telítettség, ami már kellemetlen.
Amikor már mindent is megvettél.
Ház kipipálva, kutya megvéve és beidomítva, gyermekek felnövőben, gyermekszoba kifestve, gardrób megtöltve, franciaágy megvetve, nyaralások elintézve, autó kicserélve, szülők megsegítve. És nem marad más semmi.
Belemész az élet helyzeteibe, mint egy gazdagon ellátott boltba és csak őgyelegsz a polcok között.
Megvehetném, de nem kell.

Igazából nincs szükségem rá.
Nem kívánom.
Nem lenne mit kezdjek vele.
És kisétálsz.
Na ebben voltunk benne mi is nyakig.
Ezek nem mindennapos felismerések.
Inkább olyanok, mint az amputált végtagok és fantomfájdalmaik.
Vannak.
Lent, a mélyben.

Miközben a felszínen zajlik az élet. Mit zajlik? Dübörög. Szerepek, konferenciák, betegek, szintlépések, esetek, megoldások keresése, heurékák, egymásra találások és elvesztések, közeledések és távolodások. Miközben meg, mint valami sunyi kis bűzmanók, ezek a felismerések ott vannak a mélyben.
A sötétben.
Leskelődve.

S aztán egyik délután, amikor az ember valamiért korábban hazamegy, nem veszi le a cipőt, mert a szabályok csak a pontosan érkezőkre érvényesek, felteszi a lábát az asztalra, kifújja a füstöt és belekortyol frissen lefőzött kávéjába — tarkón cseszik.
Bum.

Onnantól kezdve van feszengés. Amíg ismét nem sikerül elzárni az összest. Lehetőleg még mielőtt hazajönne a család. És rajta nem kapna ezeken a félelmeken, gondolatokon, tiltott vágyakon — mint nap közepi maszturbáción — amit szégyellni illik.