Hála Negyedik rész

Szerző: Csata Éva • Fotók: Unsplash • 2021. július 9.

Megosztom:

Hála

IV. rész

Kata nemcsak szép volt és okos, hanem magabiztos is. Úgy tudott bánni az emberekkel, hogy egészen biztos voltam benne őt figyelve, hogy ezt tanulni nem lehet. Ez egy olyan képesség, amivel csak születni lehet. Mindenkit az ujja köré csavart. Mindig voltak rejtett muníciói, amiket akkor vett elő, ha a dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogyan szerette volna.
Így győzött meg arról is, sikeres felvételi vizsgáinkat követően, hogy nekünk együtt kell élnünk. Éppen hazaindultam, hogy ígéretemhez híven apuval jöjjek vissza lakást keresni, amikor kijelentette: — Hülyeség, s ezt te is tudod. Nekem lakótárs kell, neked lakás. Kész. Ennyi. Nincs mit tovább gondolni ezen. Majd nemes egyszerűséggel elkérte az otthoni számunkat, és felhívta a szüleimet. Elmesélte a felvételi vizsgát, részletes beszámolót nyújtott a tételekről, pikáns részleteket közölt a férfiakról, akik tátott szájjal bámultak bennünket, amikor besétáltunk a terembe. Nem hagyta ki a lenézésüket sem, ami őt nem bántotta, sőt, erőt adott. A sorsszerű találkozásunkról, hogy majd mi leszünk azok, akik együtt, ketten megváltjuk a világot, hogy a lányainknak könnyebb legyen. De ehhez — mint mondotta —, most együtt kell laknunk. Minden perc értékes. Ez a szövetség lényege. A folyamatos építkezés.
Anyáék meg nyelték a maszlagot. Hiszen a tálalás több volt, mint hibátlan. Varázslatos és magával ragadó. Az a fajta, amihez nem kell éhesnek lenned ahhoz, hogy távol tartsd magad. A beszélgetés végén anyuék megkérdezték, hogy tényleg ezt akarom-e. Én meg rábólintottam. Hiszen mást nem igen tehettem. Kata nem ismert határokat. Teljesen összefolyt az én és a te. Csak a mi létezett. Számomra, mint egyedül felnőtt gyermek számára ez az elején kissé terhesnek bizonyult. Közös szobában, közös szekrényen osztozva, közös órarenddel felvértezve, közös célokért harcolva, mindig mindent ketten. Mondanom sem kell, Katalin uralta a kapcsolatot.
A kettőnkre vonatkozó döntések zömét úgy meghozva, mintha lett volna beleszólásom, miközben meg soha, hiszen egyetlen jó válasz létezett — az Igen, Katalin.
Nehezen értette meg, ha csendre vágytam.
Ő rühellte a csendet.
Mindig át akarta szabni, kiabálni, alakítani egy számára tetsző valósággá. Így én, aki imádtam a magányt, a csendet, a könyvekbe való temetkezést — egyik napról a másikra, Katalin mellett belecsöppentem a zajba. Állandóan jöttünk vagy éppen mentünk, tanultunk vagy feleltünk, írtunk vagy olvastunk, kávéházba mentünk vagy találkozókra — ahol ismerkedni lehetett.
— Nem ezekkel. Ezek nem jó férjanyagok — utalt az évfolyamtársainkra, akik közül nem egy és nem kettő kért már találkát tőlünk — de Katalin szerint ez lett volna a legnagyobb hülyeség. A vesztünkbe rohantunk volna általa. Ők az utolsó frontvonal. A lakatlan sziget egyetlen férfiegyedei. Ha már senki sem lesz és a türelmed is elfogyott, akkor fordulhatsz hozzájuk. Nem könyörögve, hanem megajándékozva őket jelenléteddel. Miközben itt volt ez a fiú. Andris. Akin szinte első perctől megakadt a szemem. Óráink szinte mindegyike közös volt. Ő is közeledett volna hozzám, de soha nem tudott elérni. Katalin folyamatos forgásban volt. És ennek a pörgésnek engem is részévé tett.
Benne jártunk jócskán a második évben, amikor Kata nem jött vissza az ünnepek után.
— Apa beteg, kicsi lány — szólított az általa kedvelt becenevemen. Kicsit később jövök. Légy jó és hűséges. Én meg sietek, ahogy tudok.
Elárvultan mentem be órákra.
Első alkalom volt, hogy egyedül voltam, Kata nélkül.
Bárány a farkasok között.
Akik noha most már ismertek és kedveltek, de soha nem tartottak közülük valónak.
Csodabogárnak igen. Akinek valami csoda folytán sikerült megvetnie a lábacskáit.
De aki soha nem lesz képes olyan magasságokba emelkedni, mint ők.
Késő estére végeztünk.
Éppen azon gondolkodtam, hogyan megyek haza, amikor megállt mellettem András.
— Szervusz, látom ma egyedül vagy.
— Igen. Kata nem jött vissza. Családi problémák miatt maradnia kellett.
— Hazakísérhetlek? — kérdezte határozottan Míg én, aki lassan elveszítettem a képességemet arra, hogy egyedül is tartani tudjam az egyensúlyt — ösztönösen rátámaszkodtam a felém nyújtott karra. Aznap este semmi emlékezetes nem történt. Andris hazakísért. Kata mégis utólag úgy élte meg, mint valami személyes támadást. Hihetetlen volt ahogyan viharokat tudott generálni a semmiből, majd a szeretet minden lehetséges nyelvének segítségével le is tudta csendesíteni azokat. Maga volt a drámakirálynő.
Beszélt a kettőnk közötti szövetségről — ami egy harmadik személlyel egyensúlyát veszíti. Annak a fontosságáról, hogy az egyetemet nem fogjuk túlélni, csak együtt, egymás mellett. A szerelem hasznavehetetlenségéről — ami el fog tántorítani erről az útról, amit nekünk kell kitaposnunk. És arról, hogy ez az életút rajtunk túlmutat. És akit erre hívott meg az Isten, az lejjebb nem adhatja.
Meggyőzött.
Igyekeztem távol tartani magam Andristól. Aki azonban maga volt a kísértő.
Mire Kata lépett.
Be akarta bizonyítani, hogy Andrisnak nem én, hanem egy nő kell. akármilyen nő, lyukkal a lába között. Így hát flörtölt vele, kereste az alkalmakat, hogy bebizonyítsa igazát. Andris azonban a maga egyszerűségében valóban bennem láthatott valamit. Csak a harcra nem állt készen. Fiatal volt és tapasztalatlan. Kata meg csodaszép. Akinek nem lehetett nemet mondani. Sértett önérzetemen túl csak a szemein láttam a megbántottságot. Hogy visszakozna, hogy nem igazán érti a figyelmet, de egy született úriember, aki a hölgyek kérésére soha nem mond nemet. Ekkor csalódtam először Katában. Annak ellenére, hogy értettem az indítékait.
Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!

A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:

  Homokóra láncostól  

•   Vér és döntés   

•   Barnabás, a vigasztalás fia   

•   Láncok az időben   

•   Génjeimben a hiba

•   Egy élettel tartozom

Előkészületben:

•   Génjeimben a hiba II   

•   Bennem a létra

Még több részt találsz itt.

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ

AJÁNLÓS