05 nov Hála Huszonegyedik rész
Hála
XXI. rész
2019
Csomagjaim mindegyike egy lezárásról árulkodik. Valami mögött becsukom az ajtót.
Miközben egy másikat nyitok ki, ahhoz, hogy beléphessek.
Nem sokban különbözik ez a helyzet az akkoritól, amikor nulláról próbáltam összerakni magam.
Csak akkoriban egy pozőr voltam.
Ma már semmit nem játszom.
Magam vagyok.
Ahogyan akkoriban is.
Csak akkor a világ ellen.
Ma már a világban.
Magamat keresve.
Azt a valakit, akit ismét elveszítettem, amikor Kata meghalt.
Hány ilyen lenullázós pillanata van az életnek?
Amikor azt hisszük, hogy ennyi volt.
Megszakad a szívünk, vagy vége a világnak, vagy semmi nem lesz már olyan, amilyen volt.
De kell egyáltalán olyannak lennie?
A fejlődés szenvedéssel jár.
Nem lehet megúszni.
Szembe kell menni vele.
Akkor
Ebbe a két évbe pokoli sok minden belefért. Továbbképzések, konferenciák, fülledt szex, barátkozósdi, séta a parkban, gyermekek körüli futkorászás, bizonytalanság, magabiztosság. Első és egyetlen férfi az életemben addig az estig Andris volt. És ez megfelelt. Az ő tükrében lettem nő. Az ő nője voltam. Eljött az ideje annak, hogy külön entitássá avanzsálódjam. A fejlődés nem ment könnyen. Szenvedéssel járt. Pokoli fájdalmakkal, amik után már semmi sem lehetett olyan, mint amit megszoktunk. Fizikai fájdalommal járt életem két legfontosabb emberének az eltávolodása. Tudatosan nem neveztem elvesztésnek. Tudtam, ismertem, éltem az élet koncentrikus köreit.
Nem mentek el messzire, csak eltávolodtak egy időre, hogy annál szédületesebb erővel csapódjunk egymásnak. Tudatos voltam. Így a fájdalmat sem bódultan, hanem a maga teljes valóságában éltem meg. Zoltánnal egy konferencián találkoztam. Valakinek a férje volt. Két gyermeknek az apja. Pontosan jó forgatókönyv arra, hogy eljátsszam, bár egy estére a Kata szerepét. Élesben. Beugróként. Nem bent ragadva a szerepbe, hanem kisegítve valakit. Pótolva. Hogy ha majd visszatér, annál nagyobb lehessen a megbecsülés öröme. Zoltán igazán befutott, jóképű ötvenes volt. Túl a fiatalkori héven — amikor a férfiak minden áron bizonyítani akarnak, de még nem benne a fáradt, megszelídült öregkorban, amikor alapjáratban már semmi sem annyira fontos, hogy megérné küzdeni érte. Így hát, Zoltán küzdött értem. Én meg hagytam magam elcsábítani. A gyermekeim biztonságban voltak.
A férjem jól megérdemelt hét esztendős vasbakancs körútján tartózkodott — számomra meg ezzel együtt elérkezett annak az ideje, hogy teljes jogú nővé avanzsálódjam. Kalandunk maga volt a színtiszta testiség. A kémia. Úgy szerettük egymást, mint két fuldokló, akiknek nem maradt semmi elszámolni valójuk. Egy dologtól rettegtem — attól, hogy szerelembe esem. Ez ugyanis nem volt a terv része. Amihez nemes egyszerűséggel csak annyit tartozott, hogy megmérettetem házon kívül is. Mindezt úgy, hogy nem engedem eltávolodni magam a háztól. Ebben a kapcsolatban értettem meg Katával való egyik legemlékezetesebb beszélgetésünk lényegét. Hogy Andrissal nem lenne meg közöttünk ez a kémia.
Viszont Andrissal megvoltak közöttünk olyan dolgok, amik az együttéléshez bizonyultak nélkülözhetetlennek. Ezek közül talán az egyik legfontosabb, hogy első pillanattól kimondatlanul is egymáshoz tartoztunk. Olyan összhang jellemezte a kapcsolatunkat, amit az oly sokszor emlegetett kémia nem pótolt.
Mondom szándékosan múlt időben.
Miközben, mindennek ellenére tudom, ez ma sincs másként.
Kissé kisodródtunk a vágányról, adódott némi probléma, de nem több ennél.
Szenvedés. Ami a fejlődésünk előszobája.
Mindannyiunké.
Számomra esély, hogy megtaláljam, feltaláljam, beazonosítsam végre önmagam. Szülők, Kata és Andris nélkül. Katának a gyermekkori traumáival való szembesülésre. Amikkel, ha most kénytelen szembenézni, egy idő után képessé is válik maga mögött hagyni azokat. Andrisnak meg a fontossági sorrend tisztázására. Illetve a van megbecsülésére. Azokat a dolgokat, amikkel rendelkezünk, amik a birtokunkban vannak, nem tanuljuk meg becsülni. Természetesnek vesszük őket. Ha azonban meghibásodik a rendszer saját vagy valami, valaki más hibájából — azonnal elkezdjük értékelni őket.
Így eleve a legkevesebb veszteség árán sikerült levonnunk a következtetéseket. Nem halál vagy egyéb veszteség vezetett el bennünket ehhez a tudáshoz, hanem annak a ténye, hogy eleve természetesnek vettük azt, amink van. A gyerekeinket. A velük töltendő idő feletti döntések szabadságát. A házasságunkat. A közöttünk lévő szétszakítatlannak vélt szövetséget. A barátságot és a lojalitást.
Ígértük, hogy lesz folytatás, és íme: Csata Éva újabb, nagyobb hangvételű írásával találkozhat az olvasó hétről hétre. Egy kisregény barátságról, csalódásról, elbukásról, veszteségről, kapcsolati és személyes fejlődésről, értelemkeresésről, feldolgozásról. Vagyis mindenféle, a lelkünk mélyében zajló folyamatról. Olvasd, kedves olvasó, mert egy kicsit megáll az idő, míg a sorok végére érsz, egy kicsit magaddal és a lelkeddel lehetsz csak abban a pár percben, míg szemed falja az egymás mögé sorakozó betűket. És ahogy Éva írásaival lenni szokott: nem csak a szemed, de a lelked is falni fogja a sorokat, az újabb és újabb részeket. Mert ez az írás rólad is szól. Munkás élmény lesz, dolgoznod kell vele szellemileg, mert két idősíkon halad a történet, oda kell figyelned; és lelkileg is dolgoznod kell, sőt, inkább a szöveg fog dolgozni a te lelkeddel. Bízunk benne, hogy megbirkózol vele. Érdemes!
A szerző Bookmann Kiadónál eddig megjelent könyvei megrendelhetők a www.antikvarius.ro oldalról:
• Homokóra láncostól
• Vér és döntés
• Barnabás, a vigasztalás fia
• Láncok az időben
• Génjeimben a hiba
• Egy élettel tartozom
Előkészületben:
• Génjeimben a hiba II
• Bennem a létra
Még több részt találsz itt.
Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.
