Eszerint, tisztán, igazi hittel és alább nem adva, eddig tartott…

Az INSPIREIT elvonulás alapötlete valójában egy igazi, befelé és egymásra figyelő búcsútalálkozásból indult munkatársak, bedolgozó partnerek, támogatók és olvasók között. Olyan emberek között, akik hittek és hisznek abban, hogy ki lehet alakítani egy olyan közösségi, támogató és megtartó inspirációs műhelyt, ahol az örök értékek új perspektívákkal találkoznak, és inspirációs forrásként sajátos nézőpontokat alkotnak. Azzal a több tíz alkotótárssal vonultunk el, akik legtöbbje végigkísérte a magazin alkotói folyamatait és hozzájárult írással, szervezéssel, kapcsolati hálójával, szakmai támogatásával, tudásával ahhoz, hogy egy igazi és értékközpontú inspirációs műhelyt hozzunk létre a virtuális világban és a valóságban egyaránt. Akik segítségével 5 év alatt 1060 inspiráló cikk született a magazin “hasábjain”, több mint 100 kreatív videó a magazin YouTube csatornáján, 35 izgalmas Podcast beszélgetés a Létköznapi rovatban, számos workshop, előadás, esemény, mint például a Picnic in the Vineyard, Arcok az írások mögött, Virtuális műhely szakértőkkel, Hagyományok vonzásában – Szatmári mesterségek.

Nehéz megfogalmazni valamit, aminek a lezáró szomorúságában mégis az öröm és hála dominál. Hiszen alkotótársaimmal együtt úgy érezzük, hogy a cél megvalósult. Az inspiráció a mély, időtálló, analitikus, tabudöntögető, ugyanakkor tettre hívó, a szépre fókuszáló tartalmainkkal ebben az 5 évben elindult. A varázslat folytatása pedig ezután a közösség tagjain múlik. Egyéni felelősséggé vált, hogy milyen cikkeket, eseményeket, kiadványokat és egyéb alkotásokat támogatunk figyelmünkkel, pénzünkkel, időnkkel és a lelkünkkel.

Talán egyszer elérkezik az az idő, amikor a valódi értékeket, egyéni kezdeményezéseket nem árnyékolják be a hamis érdekek látszatcsodái. Ha mindenki egyénileg és tudatosan dönt az őszinte szavak és önazonos cselekedetek mellett, akkor miért ne jöhetne el e varázslat személyek, entitások, társadalmi vagy éppen profitorientált vállalkozások életében?

Végezetül, köszönöm alkotótársaimnak, a magazin támogatóinak, partnereinek, szimpatizánsainak és leginkább nektek kedves olvasók, hogy hittetek, hisztek és hinni fogtok egy régi-új világban, ahol a pozitív rezgések, örök értékek és új perspektívák, az innovatív ötletek, kritikai érzék, a felfedezés öröme sajátos nézőpontokat nyújthat a méltó mindennapokhoz.

Ebben a rovatban a fogantatás lelki részével, a várandósság kihívásaival, a szülésre való felkészüléssel, magával a szüléssel, annak körülményeivel, lelki, szellemi hátterével és a gyermekágyi időszakkal, szoptatással fogunk nyíltan foglalkozni. Tarts velünk, hogy ezt a hanyagolt és sok esetben  tabusított, de annál fontosabb életszakaszt megismerd vagy felelevenítsd magadban e tudást. Hiszen mindannyian megszülettünk egyszer és mindannyian hordozzuk ennek nyomait, ha tisztában vagyunk azzal, mi minden rejlik és mi mindenen kellene változtatnunk, akár rendszer szinten, ebben a különleges időszakba, a gyermekeinknek, unokáinknak már más lehet a tapasztalatuk földi életük első időszakáról.

Talán mi, emberek vagyunk ennek a kis kék bolygónak a legfejlettebb létformái. Öntudatra ébredtünk, ez tény, de ezzel együtt duális világunkban nem csak a jó jár. A természettől eltávolodva élünk, és ennek is köszönhetően a szülés, születés terén rengeteg nehezen kijavíthatót tett és tesz saját magával az emberiség. Öngól.

A szülés, születés intézményesítésével megjelent a nők elleni erőszak egyik új és mai napig láthatatlan formája, a szülészeti erőszak. Miért olyan nehéz azonosítani? Mert egy ennyire kiszolgáltatott helyzetben, amikor a nő sokszor a saját testének anatómiáját sem ismeri, nemhogy a szülés folyamatát, 100%- ban az orvosra hagyatkozik, átadja a teljes felelősséget, mind a saját testét illetően, mind a babáját illetően. Ezek után pedig bármi történjen is, ha ő és a babája életben van, hálás lesz a nő is és az egész család is az orvosnak. Az átélt erőszakot általában csak utólag tudatosítják, olyan jelei lehetnek mint például a kötődési nehézségek a babával, a házasélet megromlása, rémálmok, szorongás, PTSD.

Mi számít szülészeti erőszaknak?

Mint általában az erőszaknak, van verbális, érzelmi és fizikai formája. Verbális formában bármely kijelentés, amely lealacsonyító vagy megalázó, illetve a nem egyenrangú bánásmód, ahol az orvos nem partnerként kezeli a kismamát és a kispapát. Érzelmi erőszaknak számít az ijesztgetés, zsarolás, megfélemlítés. A fizikai erőszak pedig minden olyan beavatkozás, amelyről nem tájékoztatták a kismamát és amelyet a beleegyezése nélkül végeznek el rajta, vagy a babán. (Az intézménybe való felvételnél aláíratnak egy beleegyező nyilatkozatot, hogy elfogadunk mindent, amit velünk és a babánkkal csinálnak, ezt vajúdás közben biztos nem olvassuk el, de ha elolvasnánk sem biztos, hogy értenénk is bármit belőle, és az is biztos, hogy senki sem szakít időt arra, hogy elmagyarázza, az aláírás mégis rákerül.)

Kezdjük az alapoknál, emberhez méltó lehet, ha kedvesen és tisztelettudóan szólnak a kismamához, és nem csak a kismamát és a folyamatát tisztelik hanem magát az életet is.

Emberhez méltó lehet az is, ha megértik, hogy bár a személyzetnek lehet aznap ez már a tizedik szülése, a kismamának lehet csak egy vagy kettő adatik meg az életben, nem mindegy,hogy hogyan alakul, mivel az kihat egész életére.

Emberhez méltó lehet az is, ha hagyják a folyamatot a maga ritmusában haladni, csak akkor beavatkozni amikor tényleg baj van és a természetes megoldások már nem segítenek.

Emberhez méltó lehet ha bárhogyan is reagál a kismama az összehúzódásokra azt a reakciót megértéssel fogadnák és támogatnák érzelmileg, testileg szellemileg, hogy minél könnyebben, tudja viselni a folyamat kihívásait.

Emberhez méltó lehet, ha a babát az édesanyja megkapja azonnal amint a világra jött és ha minden rendben van vele akkor többé el sem választjták tőle, hiteles információkkal támogatják az igény szerinti szoptatást.

Azt gondolom, hogy valóban különlegesek vagyunk mi, emberek, egyenként egy- egy külön univerzum rejlik mindenkiben. Hiszek abban, hogy földi utazásunk nem véletlenszerű, és abban is, hogy a megérkezés és az első pár nap, majd év élményei komoly nyomot hagynak bennünk. A méltó bánásmód kialakításáért nekünk, nőknek kell tenni, bármennyire nehézkes és hosszadalmas folyamat is. Szólni arról, mit szeretnénk, szólni arról, ha valami nem jó, nem csak a közvetlen környezetünknek, hanem az intézményeknek is.

„Dolgozz, fiam, soha meg ne állj!” – ez volt nagyanyám egy életen át tartó mottója, amit ő is megörökölt a női felmenőktől, és amit meglepő módon mégsem hímzett rá a nyári konyha falvédőjére, hogy ezzel tegye láthatóvá a külvilág számára, mi is az a hajtóerő, ami benne dolgozik és nem hagyja nyugodni.

A legtöbb erdélyi nő, vagy ha úgy tetszik asszony sorsát nem ma írták, hanem olyan sötét időkben, amikor az elfogadáson és beletörődésen kívül más lehetőség ritkán állt rendelkezésükre. Azt is mind tudták az erdélyi asszonyok, hogy az asszony nem ember, a konyhában a helye és amit mond, nem veszik komolyan, mert csak asszonybeszéd. Házsártos, hisztis vagy dáma volt az, aki panaszra nyitotta a száját. Ezért nem is nyitotta senki. Vagy ha netán mégis, azt csak az ő kamrája tudta vagy a szomszédasszony, hogy milyen nehéz is a falu legjobb kapásának lenni, miközben a családot, a háztartást és a gazdaságot is rendezni kell. Azt csak az ők Istene tudta, milyen árat fizettek, hogy fenntarthassák azt a tökéletes, már-már szuperpozíciót, amikor is egyszerre teljesítenek és nyújtanak kiváló minőségű szolgáltatást a munkában, a háztartásban, a mindenkori kapcsolataikban, a gyermeknevelésben, az önfejlesztésben, és még a templomba is időben érkeznek, a kapujuk eleje mindig tiszta. Modern problémának hangzik, pedig már száz évvel ezelőtt is roppantak össze asszonyok amiatt, hogy nem tudtak megfelelni az odabentről sarjadzó elvárásoknak, amiket láthatatlan hozományként magukban cipeltek.

Mint minden rendes családban, a miénkben is megosztoztunk ezen a hozományon, és ki-ki a maga kreatív módján zsigerelte ki saját magát a tökéletességre való törekvései által. És ha átmentünk a szomszédasszonyhoz panaszkodni, vagy a babaklubban megosztani, hogy semmire sem vagyunk jók, rendszerint kiderült, hogy nem vagyunk egyedül ezzel az érzéssel. Legtöbben elégtelennek érzik magukat, és irigyen vagy ábrándozva figyelik a közösségi média hasábjairól visszakacsintó tökéletes életeket, melyeket önmagukat szintén elégtelennek érző emberek élnek.

A múltat elemezve ki tudom jelenteni, hogy nagyanyámnak az 1950-es évek derekán már imposztor szindrómája volt és a végsőkig hajtotta magát, hogy nehogy alulmaradjon, nehogy kiderüljön, hogy egy csaló és valójában nem jó semmire, mint ahogy a nők úgy általában. És most itt ülök én is, éjfélkor a laptop előtt és túlórával bizonyítom egy láthatatlan bírának, hogy kiérdemeltem és becsületesen megdolgoztam azért, amim van, hogy nem csak az ölembe hullott, hogy van jogom hozzá. Hogy van jogom ahhoz, amihez a mélyen vájt minta szerint nem szabadna nőnek joga legyen.

Ha megállunk egy pillanatra és nem csak a saját múltunkra tekintünk vissza, hanem visszamegyünk fejben a családfánk ágain is, saját eléréseinknek megtaláljuk az apró magvait a felmenőinkben. Ezáltal kissé el is szakadunk attól a valótlan elképzeléstől, hogy nekünk szerencsénk volt, hogy nekünk nincs itt helyünk, hogy nekünk nem jár. Mert attól a ponttól kezdve, hogy a tehetségeinket mások őrizték nekünk, hogy mi végül kibontakoztathassuk, már nem tűnik szerencsének, már nem tűnik csalásnak. Fejlődésnek tűnik, az örökség továbbvitelének, kivirágoztatásának tűnik.

És ez viszont az a fajta örökség, amibe nem rokkanunk bele mi sem, és amit valóban érdemes továbbadnunk nekünk is a következő generációknak.

Az erdélyi életérzés megtapasztalásához érdemes elmerülni a helyi kultúrában, megismerni a szokásokat és a hagyományokat.

A még itt maradt neszek
Sem tágítanak. Olyanok, mint
A szárnycsapás. Repülni tud.
Varjú testű, és a hangja?
Vonatzakatolás.

Mért ébreszt? Mért engem…
Mit mond, mit mutat?
Reccsen, lenézek:
A kutyám álmában szalad
Körbe-körbe az elvarázsolt diófa alatt.

Végül megérzem mindig. Átfolyik
A véremen. Nem fázom.
Szín a fekete. Minden mozog.
Minden rezeg. Látom. Értem.
Hagyom. Belékapaszkodom.

Megyek a kutya után.
A kert gerince kiszakadt.
Hullámzik, fölötte lebegek.
Anyám mesélt egyszer az
Emberről, ki a holdon ül…

… Én vagyok. Engem
Ugat az utca. Én öntöm ki
Gyertyákból a fényt. Én festem
Át az eget. Engem mesélsz el
Ásító gyermekednek.

Régen mindig jobb volt. Ezt tudjuk, hallottuk elégszer, ez egy axióma, amivel nincs is amiért vitatkozni. Régen megkövetelték a tananyagot és aki nem tudta, körmös kapott érte. Jogosan. Aki nem írt úgy, ahogy a tanítónak tetszett, a legcsodálatosabb betűi után is odaírták pirossal, hogy “Írj szebben”. Aki nem végezte el a házi feladatát, annak járt a rossz jegy és könnyűszerrel ki lehetett bukni első osztályból is. Aki nem szerette a könyvet, mehetett kapálni. Mindenki másnak fényes jövőt jósoltak, egy meleg irodában.

Mi voltunk az átmenet az analóg és a digitális világok között és mindenki meglepetésére sikeresek lettünk olyan területeken, amiket az előző generációk el sem tudtak képzelni, hogy egyáltalán létezni fognak.

És most itt állunk az iskola kapuban a gyermekeink kezét szorongatva és fogalmunk sincs, milyen jó tanáccsal lássuk el őket, melyek legyenek a “tanulj fiam, mert ami a fejedben van, azt senki nem veszi el tőled” jellegű jelmondataink, melyek hallatán a gyermekeink kedvükre forgathatják a szemeiket. Mi legyen az a jó szakma, ami fele irányítsuk az alfa generációt, amikor látjuk, hogy az influenszereknek sokkal jobban megy a dolguk, mint a jó meleg irodában kiégő papírtologatóknak? Hogyan magyarázzam el a gyermekemnek, hogy fontos, hogy megtanulja a tényszerű adatokat, amikor én is mindenre a böngésző keresőjét használom? Hogyan tudjak szülőként beállni az oktatási rendszer évszázados módszerei mögé, miközben a felnőtt életemben még nem jött el az a pillanat, amikor hirtelen integrálnom kellett volna, pedig kizárólag olyan szakmákban dolgoztam, amelyekhez állítólag kötelező a magas szintű matematika? Vagyis addig volt csak kötelező, amíg csak tanultuk ezen szakmákat. Amint kikerültünk a munka mezejére már csak a tapasztalat volt kötelező, ami ugyebár csak nulla volt, mert csak az elméletet tanultuk, de azt jó részletesen. És ezek mi vagyunk, azon szerencsések, akiken megakadt egy-egy munkáltató szeme és tapasztalat nélkül is szívesen alkalmazta.

Az emberiség történelme során többször is előkerültek botrányos nemzedékek, népcsoportok, akikre nem lehetett alapozni, akik megbízhatatlanok és felelőtlenek voltak. Az ilyen csoportok mozdították előre a világot, de sajnos csak akkor, ha támogató, esetenként vizionárius volt a rendszer, ami őket körülvette. Mi támogatja most a gyermekeinket az oktatási rendszeren belül abban, hogy a rájuk váró vagy akár a jelenlegi világnak részei legyenek? Hogy létezik, hogy Arisztotelész óta az oktatás ugyanazt jelenti: faktuális tények átadása és annak befogadása. Erre már vannak eszközeink, módszereink, melyek használatát az iskola ritkán szorgalmazza, felnőtt életünk során viszont kizárólagosan azokat fogjuk használni. Mikor fogjuk a felnőtt dolgokat tanulni? – kérdezi a gyermek otthon és nem tudom, hogyan is fogalmazzam meg politikailag korrekt módon, hogy azt nem tanítják az iskolában, amit majd tenned kell, amivel majd a napjaidat tölteni fogod a hátralévő életedben. Az iskolában azt tanítják meg, amivel több mint valószínű, hogy nem fogsz soha többet foglalkozni, ahogy kiléptél az iskolakapun.

Létezik, hogy azokra az időkre készítjük a gyermekeinket, amikor majd elveszik az áramot, nem lesz internet? Valószínűleg nem, mert eddig még semmit nem tanultak a kertészkedésről, állattenyésztésről, építkezésről, ácsolásról, fenntarthatóságról, tudatos fogyasztásról. Vagy talán a kocsmakvízekre készülnek? Vagy pontosan hol és mikor fogja a hasznukat szolgálni ez a sok információ, amit magukba kell szívjanak? Miért nem része a tantervnek az olyan örökérvényű készségek fejlesztése, mint a reziliencia vagy bármi egyéb, amit valóban használni fognak? Mert a mesterséges intelligenciát fogják használni, mint ahogy a kütyüket is, csak egyáltalán nem mindegy, hogy megtanulják őket ésszerűen, a maguk hasznára fordítva alkalmazni vagy csak görgetnek a végtelenbe, miután kiszívta őket egy olyan rendszer napi nyolc órában, aminek semmi értelme és aminek semmilyen hasznát nem látják.

A régi szép időkben azok az oktatók, akik megengedték a logarléc, számológép, számítógép, gyorskereső használatát még a vizsgákon is, akik kísérleteket mutattak be, kivitték a tanítványaikat az életbe és arra törekedtek, hogy a kíváncsiságukat táplálják, ezáltal ki is lépve az oktatási program keretei közül, kockáztatva saját állásuk, nagyobb tiszteletnek örvendtek és a diákjaik legtöbb esetben örömmel és nyitott elmével vettek részt a tanóráikon. Megfoghatóvá és érdekessé vált az a tantárgy, amiben nem a kulival telt el az idő, hanem a kutatással, a felfedezéssel és az elmélet gyakorlatba való átültetésével. Most sincs ez másképp és létezik az a házi feladat, ami MI segítségével még több munkát igényel, mint anélkül, és az sokkal érdekesebb és életszagúbb a mai generációk számára.

Sokszor megfordult a fejemben a kérdés, hogy mi a jövő sztár szakmája vagy hogy egyáltalán hogyan tudjuk megsaccolni ilyen körülmények között, amikor ekkora az elmélet és a gyakorlat közötti szakadék, hogy mi az, amit a gyermekünk szeret, ami számára örömet fog okozni és boldogan fogja végezni egy életen keresztül? Hát nem tudjuk és különben is, miért kellene egy életen keresztül ugyanannak a szakmának az útjait járni? A régi szép időkben kudarcként volt elkönyvelve, ha az ember szakmát váltott. Kiesett a sorból, nem bírta, nem volt neki való. Most azonban már inspiráló ha látjuk, hogy az emberek nem félnek újrakezdeni, nem félnek újrahuzalozni magukat és legtöbbször kifejezetten szeretik az új szakmát, amit már felnőttként választottak, amikorra már megismerték önmagukat, a képességeiket és úgy általában már belekóstoltak az életbe, tudják, hogyan kell megrágni azt. Hogyan is várhatjuk el tizenévesektől, hogy tudják, mit akarnak az életükkel kezdeni?

Miért sürgetjük a gyermekeinket, hogy rögtön egyetemre menjenek, bármi áron is? Miközben meg persze szapuljuk a felgyorsult világot. Miért nem hagyunk nekik időt szétnézni, megismerni, megérkezni a számukra a gyakorlatban is megfelelő szakmába? Miért nem emeljük ki jó példaként azt, aki rugalmas volt és bátor és mert változtatni azon, amit már eldöntött egyszer, tévesen? Miért szégyen tévedni és újrakezdeni? Mind mind érvényes kérdések, melyeket rendszer szinten kellene megválaszolni. Porszemként viszont csak port kavarni tudunk, figyelmet felkelteni esetleg és persze megtanítani a saját gyermekeinket a “felnőtt dolgokra”. És nem utolsó sorban pedig megköszönni azoknak a tanítóknak a fáradhatatlan munkáját, akik ugyanezt teszik pult alatt, a rendszer elavult merevségére fittyet hányva.

De önmagunkról, a szeretteinkről is rengeteget tanulhatunk, talán többet is, mint egy önsegítő könyvből, hiszen valaki más történetén keresztül szűrjük a következtetéseket. Jó esetben pedig maga a szöveg is megdolgoztat, kihívás elé helyez.

Sokszor keresnek meg olyan problémákkal, hogy zavarosak, zűrösek a kapcsolataik, hogy nem tudnak elköteleződni, nem tud kiteljesedni az életük, bűntudattal, állandó megfelelési vággyal küszködnek. Elkezdünk dolgozni, és az esetek többségében mindig anyasebeket találunk a háttérben. Na, de nézzük is meg, hogy mik is ezek.

Az anyasebek alapvetően abból erednek, hogy a gyermek nem kapta meg a szükséges érzelmi támogatást, szeretetet, figyelmet vagy biztonságot édesanyjától. Ennek okai lehetnek például a szülő saját érzelmi sérülései, depressziója, érzelmi távolságtartása, vagy akár a szülői szerepben való bizonytalansága. Ezenkívül az anya túlzott elvárásai, kritikus hozzáállása, vagy éppen a túlzott aggódás is hozzájárulhatnak a gyermek érzelmi sérüléseihez.

Ezek az élmények maradandó nyomokat hagyhatnak a gyermekben, amelyeket sokszor csak felnőttkorban ismerünk fel és próbálunk meg feldolgozni – jó esetben. Az anyasebek hatása megnyilvánulhat önbizalomhiányban, kapcsolati problémákban, vagy akár depresszióban is. Az érzelmi kötődés nehézségei, az intimitástól való félelem, vagy az önértékelési zavarok mind olyan problémák, amelyek visszavezethetők az anya-gyermek kapcsolatban szerzett negatív tapasztalatokra.

A feldolgozás folyamata gyakran hosszú és fájdalmas lehet, és minden esetben csak szakember segítségével lehetséges. Szembe kell nézni ezekkel a sebekkel, megérteni azok eredetét, és megtalálni a módját annak, hogy ezek a sebek be tudjanak gyógyulni. Sok módszer van erre, például terápia, kineziológia, családállítás, a lényeg, hogy ezek a sebek csak úgy gyógyulnak, ha biztonságos keretek között visszamegyünk oda, ahol ezek megtörténtek, rájuk nézünk, megadjuk azt, amire szükség lett volna, azaz újraértékeljük és közben megtanuljuk, hogyan alakítsunk ki egészségesebb érzelmi kapcsolatokat a jelenben.

Fontos felismerni, hogy az anyasebek nem jelentenek végleges érzelmi béklyót. Bár a múltbeli sérülések mélyek és fájdalmasak lehetnek, a gyógyulás és az érzelmi fejlődés lehetséges. Az önismeret, az önelfogadás és a szeretetteljes kapcsolatok kialakítása mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az egyén feldolgozza ezeket a sebeket, és egészségesebb, boldogabb életet éljen.

Lokálisan cselekedni és globálisan gondolkodni, talán ez lenne a legjobb, amit tehetünk. Aczél Dóra, Czirjék Kati és Kiss Anna kiváló csapatot alkottak ebben a beszélgetésben is, mindenképpen érdemes végighallgatni és továbbszőni az elhangzottakat.