Egyénileg vállalkozni is úgy jó, ha van egy közösség, ahová tartozol – beszélgetés Czirjék Katival

Szerző: Szabó Eszter • Fotók: Unsplash • 2022. december 8.

Megosztom:

Egyénileg vállalkozni is úgy jó, ha van egy közösség, ahová tartozol

– beszélgetés Czirjék Katival

Nagyon sokan, nagyon sokat beszéltek már arról, hogy hogyan hatott az elmúlt három év az egyénekre, a közösségekre, és a gazdaságra. Csődbe mentek és megszülettek vállalkozások. Fizikai térből online platformokra költöztek, és fordítva. A szabályozások feloldásával a a szabadság, a találkozások vágyáról beszéltünk, mégis, úgy érzem, hogy sok esetben inkább visszalépés következett be.
Most, egy gazdasági válság küszöbén talán még fontosabb beszélni arról, hogy mennyire vagyunk együttműködők. Hogy képesek vagyunk-e felismerni azt, hogy most a célba csak összefogással tudunk beérni. Czirjék Kati neve mostanra már nagyon sok vállalkozó számára vált ismertté. A Női vállalkozók Erdélyben csoport egyik vezetője, tréner, számos esemény szervezője nagyon sok szemszögből látja azt, hogy Erdélyben hogyan alakulnak az emberi és üzleti kapcsolatok. Nem utolsó sorban pedig egy olyan közösséget tart kézben, amely többször is bizonyította már azt, hogy egymást segítve sokkal jobb vállalkozni.

Az elmúlt egy év nagyon sűrű volt. Felszabadultunk, eseményeket szerveztünk, összeállhattunk közösségekké, ha akartunk. Szerinted mennyire sikerült ez ahhoz képest, ami az előző években volt?

Tavasszal, amikor már tényleg úgy nézett ki, hogy kimászunk ebből a folyamatos bezártságból, akkor a Női vállalkozók Erdélyben csoportban kérdőíveztünk egyet. Megkérdeztük, hogy mire van a leginkább igény. És a mi közösségünknek az volt az első, hogy találkozni akarnak. Viszont azt is látom eseményszervezőként, hogy sokkal nehezebben megyünk el egy-egy rendezvényre. Érdekel, megvan az igényünk, de az, hogy felhúzzuk a cipőt, és el is menjünk odáig, az sokkal nehezebb. Azt hiszem, hogy amellett, hogy lázadunk, és nagyon sokszor azt mondjuk, hogy az online nem jó, ahhoz képest nagyon kényelmesek vagyunk. Néha könnyebb hallgatni egy eseményt itthonról, mint hogy felöltözzünk, üljünk a dugóba egy órát, hogy aztán ott legyünk ezen az alkalmon.

Ugye itt most eseményről beszélsz. De egy közösség esetében hogyan változott ez? Ha volt egy adott közösség, akik élőben találkoztak a vírus előtt, náluk hogyan alakultak a dolgok idénre?

Én ezt nagyon sok szinten látom az életformámból adódóan. A közösségre hatalmas szükségünk van. Eddig is az volt. De szerintem megviselte a közösségeket az elmúlt pár év. És nagyon nehéz visszamenni. Látom a gyerekeimet is. Őket ez egy nagyon érzékeny időszakban kapta el, pont akkor, amikor a barátok lettek volna a legfontosabbak. Látom, hogy sokkal nehezebben barátkoznak, mert megtört ennek a természetes fejlődése. És ezt látom a saját generációmnál is. Annyira elkapott minket a sok feladat, hogy nagyon nehezen szakítunk arra időt, hogy tényleg találkozzunk. Azok a közösségek maradtak életben szerintem, akiket nagyon erős kohéziós erő tart össze. A többieknek esélyük sem volt. Nagyon sok mikroközösséget látok, amely szétesett, viszont olyat is, amit pontosan ez a szükség szült meg. És ez egy nagyon fontos dolog, hogy szükségünk van egymásra. Nem pszichésen, hanem nagyon sokszor gyakorlatias okokból. Például, hogy szóba állok a szomszédommal, akivel amúgy alig beszélek, hogy vigye el a gyermekemet iskolába, mert másképp nem tudom megoldani.

Az egyénekre kitérve. Nagyon sokan vannak, akik mással foglalkoznak, másfelé orientálódtak, mint amit eddig csináltak. Mennyire tudnak az emberek segítséget kérni? Mi a jellemző inkább? Megpróbáljuk megoldani saját erőnkből a dolgokat, vagy segítséget kérünk?

Én alapjáraton az az ember vagyok, aki szeretem megoldani magam a helyzetet. A segítségkérés ugyanis egy nagyon mély bizalmat feltételez. Esendővé válunk azzal az emberrel, vagy azzal a csoporttal szemben, akiknek elmondjuk a problémánkat. A legtöbben nem szeretik ezt. És szerintem nem kedvezett ennek az elmúlt pár év sem. Amiben viszont fejlődést látok, az a terápia. És azt hiszem, hogy ez azért van, mert amit eddig elodáztunk, az most elkerülhetetlen lett. Az elmúlt néhány évben rengetegen kértek ilyen jellegű segítséget. Ugyanakkor a tanácsadó, mint vállalkozási forma is egyre erőteljesebben jelenik meg közöttünk. Azt is látom ugyanakkor, hogy szakmai körökben egyre inkább szokássá válik segítséget kérni.

Mennyire segítenek egymásnak a vállalkozók? Tegyük fel ha konkurenciáról beszélünk.

Nem mindegy, hogy mit kérdeznek tőled. Például, ha termelésben dolgozol, és odajön hozzád egy kezdő, és megkérdezi, hogy honnan szerzed be olcsón az alapanyagot, ez nem feltétlenül etikus kérdés. Szerintem itt a kérdésfeltevő kellene érezze azt, hogy átlép egy bizonyos határt. Én például azt szoktam mondani a vállalkozónak, hogy nem feladatod piaci előnyhöz juttatni a vetélytársadat. Ha egy olyan jellegű kérdéssel jön, hogy én textiliparban akarok vállalkozni, és hogyan kezdjek neki, akkor én egy nagyon támogató környezetet látok magam körül. Azt fogják mondani, hogy ezt kerüld el, és itt kezdd el. Ilyen segítséget szívesen adnak. A kérdés az, hogy szívességről, vagy információról van szó. Mert a kettő között nagyon nagy különbség van.

Nemrég került megrendezésre a Női vállalkozók Erdélyben első országos találkozója. A közösségi médiában találtam rá egy nagyon szép történetre az eseményről. Volt egy fotó, három olyan nő szerepelt rajta egymás mellett, akik ugyanazt az iparágat művelik. A leíró szöveg pedig arról szólt, hogy mennyire jó, hogy egy ilyen esemény összehozta őket.

Az egyébként az egyik legszebb pillanat volt. Ők mind a hárman nagyon tehetségesek, és különbözőek. És azért nem érzik egymást veszélynek, mert közülük mindenkinek megvan a saját stílusa.

Igazából, ha eléggé egyedi vagy, akkor nem vagytok egymásnak konkurenciái.

Egy kézműves vállalkozó sem tudja lefedni az egész erdélyi piacot. Ezek a nők a képen nagyon hasonló iparágban dolgoznak, nagyon hasonló közönséggel, de nagyon nagy a piac, én így gondolom, és ők is így gondolják. Ez nagyon fontos, hogy három olyan vállalkozó állt ki, akik nem ma kezdték. Mindegyik mögött egy stabil brand van. Egy másik fontos mozzanata a találkozónak az volt, amikor egy könyvelő jött oda hozzám. És azt mondta nekem, hogy ő már szépen lassan kifelé tart a szakmából, és úgy látja, hogy a fiatal könyvelők nem mindent látnak tisztán. Nem azért mert rosszat akarnak, hanem mert nincs meg a kellő tudás és tapasztalat. Viszont nagyon szívesen átadná az ismereteit nekik.

A fiatalok mennyire nyitottak, ha egy idősebb felajánlja a segítségét?

Ez is szerintem részben nevelés, részben vérmérséklet kérdése. És az is kérdés, hogy milyen formában adják át. Mert ha szervezel mondjuk egy képzést, ahol a fiatalok pénzért vehetik át a tudást az idősebbtől, arra sokkal inkább jönnek, mert nem szívességként fogják fel. A mentorálás nálunk még nem elég elterjedt, és ezen is próbálunk javítani. Itt nem az a baj, hogy nem akarják átvenni az információt, hanem nagyon fontos, hogy milyen keretek között történik ez. Hogy ne érezzék azt, hogy ingyen kapnak valamit. Ez valamiért fontos, hogy érezzük, hogy nem tartozunk senkinek. A másik dolog pedig, hogy méltányos legyen ez a helyzet. Hogy megadják a tiszteletet annak, aki ezt a tudást átadja.

A Női vállalkozók Erdélyben egy nagyon jó példa arra, hogy hogyan építhetik egymást egy közösség tagjai. Hogy igenis lehet kooperatívan dolgozni Erdélyben. Mennyire vagytok nyitottak arra, hogy egy másfajta vállalkozói közösséggel gondolkodjatok dologról?

Mi mindig nyitottak voltunk, és nálunk van átjárás azért. Például ott van az RMKT erdélyi vállalkozói iskolája. Az első, és a második generációban is nagyon sok csoporttag vett részt, ugyanakkor szívesen népszerűsítettük is ezt a lehetőséget. Mi végtelenül nyitottak vagyunk a meghívásokra, és részt is veszünk, amennyiben belefér az életünkbe. Ez is nagyon fontos, mivel a legtöbben többgyerekes édesanyák vagyunk. És hogy én a szombatot erre rászánjam, annak nagyon komoly ajánlatnak kell lennie. Kell tudjam, hogy a közösségnek tényleg nagy előnyt jelent a részvétel. Önkéntesen dolgozunk mindannyian a csoport működtetői közül. Ez is meghatározza azt, hogy mennyit tudunk erre rászánni. Itt nem arról van szó, hogy nem akarunk leülni bizonyos asztalokhoz, hanem nem biztos, hogy belefér, ugyanakkor nem biztos, hogy meghívnak. Nagyon sokáig csak egy csoportként voltunk számon tartva. Most látszik ebben a változás. Már látják mások is azt, hogy ez már rég nem csak egy Facebook- csoport.

Hogyan látod a következő évet? Mennyire tudunk visszaállni? Ugyanakkor mennyire tudtunk változni a 2019-es évhez képest?

Én csak ebben hiszek, ebben a közösben. Azt is tapasztalom, hogy mi nők végtelenül képesek vagyunk kooperációban dolgozni. Ha belegondolsz, akkor régebb is, több generációnyi nő élt egy háztartásban. Tehát ebben nekünk gyakorlatunk van. Másképp vagyunk kompetitívek, mint mondjuk a férfiak, bármennyire nem szeretem ezt a hasonlítgatást. Mi eddig is mintapéldái voltunk annak közösségként, hogy mi együttműködünk. És azt látom, hogy egyre jobbak vagyunk benne. Az országos találkozón láttam az elmúlt pár év eredményét, és azt érzem, hogy nagy erő van abban, hogy ezt továbbfejlesszük. Minél kevesebb az erőforrásunk, annál inkább az együttműködés kérdése a túlélés. És ami számunkra előny, hogy nálunk még van élő tudás, emlékezet, amit fel lehet idézni. Gondolok itt például a kalákázásra. Én úgy gondolom, hogy ilyen szempontból szerencsések vagyunk, és jó irányba haladunk.

Az alábbi felületeken hallgatható:

Ha tetszett a cikk és szeretnél még ehhez hasonló anyagokat olvasni, támogasd a magazint.

Ha szeretnél hozzászólni cikkünkhöz, látogass el Facebook oldalunkra.



Megosztom:

INSPIRÁLÓ